„Aki tudott focizni, az ötven éves korára sem felejtheti el, hogyan kell levenni, megszelidíteni a labdát, s nem kophat meg túlságosan a rúgóképessége sem, feltéve persze, ha időnként ő is mozog az edzéseken, nemcsak a játékosai, tehát nem szed fel fölösleges kilókat.
Szóval, az edzőnek el kell felejtenie az „én” fogalmát, s meg kell tanulnia, hogy csakis a „mi” létezik. A játékosok nem szeretik a sok dumát. Szerintem ostobaság a meccsek előtti másfélórás „felkészítés”, hiszen a játékosok idegeire megy a sok szöveg.
Vejvoda, a prágai Dukla neves edzője a nagy elemzések, a mágneses táblák használatának híve volt. És mi történt? Az egyik felkészítésen Vízek elaludt az öltözőben, mesterét „hallgatva!” Egyébként érdekes az is, hogy miképpen kerültem én annakidején Poprádra.
A pozsonyi ČH-ban Hložek vezetése alatt ligás formába lendültem, s úgy tetszett, a prágai Bohemiansban folytatom a karrieremet, ismét a legfelsőbb bajnokságban. Panenkával, Knéborttal együtt, Musil edzőnél.
Aztán kiderült, hogy kellek a volt klubomnak, az Internek is, ahol Švec volt az edző. Csakhogy Švec nem tett be az első csapatba, holott három meccsen hét gólt lőttem a „B”-ben! Jött egy belgiumi portya, arról is lemaradtam, s akkor már tudtam, hogy nem kedvel. Felpaprikázódtam és elhatároztam, hogy az első ajánlatra elszerződöm Pozsonyból.
Mindenesetre előbb megkérdeztem az edzőt, miért nem játszat, mire azt felelte, örüljek, hogy egyáltalán az Interbe kerültem vissza, s azért nem játszom, mert nem illek bele az ő „koncepciójába”. Ma már érthető, hogy miért viszonyult hozzám ellenségesen mind Adamec, mind Švec: a vetélytársuk voltam a válogatottban! Ezért kaptam tőlük a meccseken csak nagyritkán labdát, ha olykor egyikkel vagy másikkal én is ott voltam a címeres mezben a pályán.
Ezért kerültem én Poprádra, a Magas-Tátrába,, s nem bántam meg, hogy alírtam a szerződést, márcsak a környezetváltozás miatt is. Aztán következett Dunaszerdahely, a DAC. Weisz Mihálynak én nagyon sokat köszönhetek, hiszen az ő ötlete volt, hogy Dunaszerdahelyre szerződjek, ő tárgyalt velem. Abban, hogy a DAC a divízióból a Szlovák Nemzeti Ligán át a csehszlovák szövetségi ligába került, vagyis a harmadosztályból a legfelsőbb bajnokságba,a cseh és szlovák élcsapatok közé, sok embernek volt érdeme, de a legnagyobb mindenképpen Misi bácsinak.
Számos sportvezetővel találkoztam életemben úgy is, mint játékos, és úgy is, mint edző, de Misi bácsit nem közelíti meg senki. Egy hasonlattal élve – ő olyan volt a szakvezetők mezőnyében, mint Pelé a labdarúgók társadalmában. Misi bácsi értett a focihoz, hiszen maga is játszott hajdanán. Szerintem kiváló edző lehetett volna belőle, ha próbálkozik.
A vele való beszélgetések után önbizalmat szerzett az ember, ugyanakkor megkritizált, ha valamit elrontottam, de bírálatát mindig az úriemberek modorában mondta el. Az ember elgondolkodott a véleményén és elfogadta azért is, mert sohasem érzett rosszindulatot. Misi bácsi tudta, hogy az észrevétel a csapat, végső soron tehát a klub és a szurkolók érdekében történik.
Weisz Mihály a világ bármely részén megállta volna a helyét, bármely klubnál: nyolc szeme volt és nyolc agya, mindenre kiterjedt a figyelme, minden részletre ügyelt, mert később kiderült, hogy nem jelentéktelen apróságról volt szó. Volt benne emberi nagyság és beleérző képesség. Amikor azt kértem a vezetőségtől, hogy teremtsük meg a rehabilitáció lehetőségét az edzések után, a többség értetlenül nézett rám, hogy ugyan minek az?
Misi bácsi azonban rögtön cselekedett, mert megértette, hogy a rendszeres nehéz edzések csakis akkor végezhetők folyamatosan, ha a labdarúgók izmait gyúrják, ellazítják, ha van egy kis medence az öltözők közelében, ha működik a vízmasszázs.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívumából és M. Nagy László felvételei
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45924″}
