Progresszív tradicionalizmus 2.
Költőként ismeri mindenki, pedig csak részben az. Majdnem minden műfajban kipróbálta magát, az egyetlen kreatív tevékenység, amelytől élete során nem pártolt el, mert nem unta meg az írás. Valamennyire a véletlen játéka, hogy ma főként Budapesten él, bár az életben nincsenek véletlenek. Krausz Tivadarral Budapesten találkoztunk.
Mostani találkozónkra ketten érkeztetek ide a fiaddal, aki majdnem felnőtt, most lesz nagykorú, és van egy másik fiad is.
– Van Rozsnyón is egy 30 éves fiam. A rozsnyói fiammal havonta találkozom, amikor hazalátogatok. Vannak időszakok az életemben, amikor csak egy-két napot vagyok Rozsnyón, de van, amikor egy teljes hetet. Viszont előfordult, hogy Rozsnyón több időt töltöttem a hónapban, mint Pesten. Ez attól függ, hogy mennyire kell nekem Rozsnyó, vagy mennyire csömörlök meg Pesttől. Amikor regényt írtam, annak az időszaknak a nagyobb részét Rozsnyón töltöttem, hogy nyugodtan írhassak például.
Erre azt szokták mondani, hogy ez egy amolyan fél-bohém életmód, mert a művészektől szoktuk azt meg, hogy ilyen attitűdjük van a világhoz.
– Rólam azt hiszik, hogy első sorban költő vagyok, mert a tíz megjelent kötetem – verses könyv. Az más kérdés, hogy verseken kívül mindenféle más műfajban is írok, ráadásul sokkal többet, mint vers műfajban.
Sőt, a Civil Rádióban is dolgozol.
-Az egy önkéntes, ingyenes munka, aminek az előnye az, hogy ott nincs főszerkesztő, hanem azt csinálok, amit akarok.
És ebben neked mi a jó? Sajátos önkifejezési forma?
-Nem szeretem azt a szót, hogy „önkifejezés”. Én nem önmegvalósító vagyok, hanem szolgálattevő. Nem tudom, hogy sikeresen csinálom-e, de én úgy gondolom, hogy az ilyen kultúrtevékenységeimmel meg kell örvendeztetnem azokat, akiknek csinálom. Másrészt pedig szolgálnom kell azt a közösséget, amelyhez tartozom.
Most melyik közösséget akarod szolgálni? Mert Budapesten is vagy és néha Rozsnyón is.
-Ez tulajdonképpen ugyanaz a közösség, ha a történelmi Magyarországot egy világnak tekintjük. Én legalábbis mindig egy világnak tekintem. A trianoni határokat én nem nagyon vettem figyelembe. Akkor sem, amikor még turista útlevéllel tartózkodtam itt évekig, ami erősen megnehezítette a dolgomat, hiszen nem tudtam legális munkát vállalni. Ha Afrikából jöttem volna, biztos, hogy hamarabb megkaptam volna az állampolgárságot. Így négy évembe telt, és két évig voltam hontalan az 1980-as évek második felében, vagyis a csehszlovák állampolgárságról már le kellett mondanom, a magyart pedig még nem kaptam meg.
És miért volt sürgető számodra a magyar állampolgárság, hiszen a magyarországi tartózkodáshoz nem feltétlenül van rá szükség?
-Életveszélyes fenyegetéseket kaptam Csehszlovákiában. Az ún. bársonyos forradalomkor, amikor már tudták, hogy magyar állampolgár vagyok, még mindig csehszlovák civil nyomozók kerestek a szüleim lakásán. Ebből lett végül nagyon elegem.
De miért piszkáltak téged odakint?
-Mert első gimnazista-koromban a CSEMADOK-ban művelődési klubot vezettem, és olyan programokat szerveztem, amelyek után a párthóhér rendszeresen elbeszélgetetett velem, és megmagyarázta, hogy miért nem tarthatjuk meg a következő programot. Meg majd ő segít, hogy olyan program legyen, ami jó. Aztán ott volt az Íródia is közben, ami azért nem tetszett nekik, mert annak kiadványait szamizdatnak gondolták, és az Íródiát pedig egy veszélyes mozgalomnak.
Három évig tartott, ha jól emlékszem.
-1983-ban alakult, és létezett, amíg meg nem alakult a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, utána 1986-ban betiltották. Farkas Józsi barátomat pedig, aki borzovai volt, és volt egy blues-zenekara, agyonverték, a holttestét pedig bedobták a Sajóba. Azt hazudták, hogy a Sajón átvezető gázvezetékről esett a folyóba részegen. Ez volt, ami miatt eljöttem. Nem szerettem volna, hogyha engem is agyonvernek. Utána a rendszerváltás után Rozsnyón az egyik STB-s, ami olyan, mint a III/III Magyarországon – vagyis besúgó, aki részt vett, vagy legalábbis jelen volt Farkas Józsi agyonverésében, éjjel 3-kor odajött hozzám, és remegő hangon azt mondta, hogy ő tudja, kik verték agyon Józsit, de nem ő volt. Akkor ugyanis még nem tudták, hogy mi lesz, hogy valódi forradalom lesz-e, vagy sikerül nekik a hatalomátmentés. És a manipulálás, kontra-manipulálás. Sikerült nekik, úgyhogy feleslegesen izgult szegény STB-s.
És a többieket ismerted? Vagy tudtál róluk?
-Persze. Rozsnyó legtehetségesebb festőművésze egy rám állított besúgó volt. Ő előadta, hogy mekkora nagy barátom. És most még utólag is jajong. Megbocsátottam neki, de barátkozni már nem fogok vele.
Végül is a te állandó jelenlétedet a magyar szellemi életben a Kapunak köszönheted, ahol folyamatosan dolgozol annak megalapítása óta.
-1988 szeptembere óta. Még Grósz Karcsi volt hatalmon, aki még akkor a Sportcsarnokban 13 000 embernek azt mondta, hogy lövettetni fog, ha kell.
Az, hogy te a Kapuban dolgoztál, lett a meghatározó abban, hogy a szellemi jelenlétedet állandóvá tudtad tenni?
-Én akkor letettem a garast a nemzeti oldal mellett. Én nem egy pártfüggő nemzeti sajtóorgánumhoz álltam be, hanem egy függetlenhez, így mikor mások minden választás után újrapozicionálták magukat, vagyis fordítottak a köpönyegükön, nekem nem kellett.
Hogy jutott eszedbe hirtelen 17 évvel ezelőtt a szamuráj sportoknak a gyakorlása?
-Gyerekkoromban láttam egy ismeretterjesztő rövidfilmet arról, hogyan kendóztak, és akkor azt mondtam, hogy ez az én sportom, csak akkor lehetetlen volt kendózni. Akkor az anyukám ahelyett, hogy hagyott volna dzsúdózni és lovagolni, nem engedte, mert azt mondta veszélyes. Nekem zongoraórára és versmondó versenyekre kellett járnom.
És hogy ment? Mármint a versmondás meg a zongora?
-Én hároméves korom óta színházi próbákon nőttem fel, mivel az apám rendező volt, anyám színésznő. Mikor eljöttek a komáromi színházból, akkor Rozsnyón egy műkedvelő színtársulatot csináltak, és én minden próbán ott voltam. Mire én a középiskolába kerültem, akkor már én is a kortársaimat rendeztem. Volt tehát egy színházi korszakom. Aztán volt egy fotós is, mivel apám fotós is volt, és arra is rákaptam.
A szüleid élnek?
-Nem. Meghaltak. Apám 69 évesen, már réges-rég, anyám két éve. A zeneiskola után hobbiból négy évet gitároztam néhány zenekarban, mint a Pünkosdi Rózsa a United Musics, meg a Parkingson Kórus, de ebből is elegem lett. Az írás – a legmaradandóbb tevékenységem az összes többi kreatív közül – megmaradt.
De miért jó írni? Ezt azért kérdezem, mert abba is bele tud unni az ember.
-Igen. Ilyenkor kardozok. Akkor inkább tízezer vágás, mint egy oldal!
A kardozásba még nem untál bele?
-Az egy olyan személyiségfejlesztő folyamat, ami egyre izgalmasabbá válik, és egyre inkább javára van az egyéb kreatív tevékenységeimnek. Amióta kardozom, egyre jobban írok, és jobban is sakkozom.
Mexikói gyorsszolgálat, az El Rapido, ami azt jelenti, hogy mexikói koszttal látod el azokat, akinek erre igénye vagy szüksége van.
-Nem ritka, hogy 120 kilométert biciklizek egy nap. Éjjel ½ 1-kor nagyon boldog vagyok, hogyha aznap csak 60-70 kilométert tekertem, mert akkor az egy nagyon gyenge nap volt. A nito-jutsu a jelenlegi harcművészeti iskolám, amit a barátaimmal harmincvalahányan alapítottunk négy évvel ezelőtt, a másik fizikai tevékenység, aminek hódolok. Most lesz az edzőtáborunk, ahová a fiatalabbik fiammal, Ábellel együtt megyek. Ő az édesanyjával együtt Franciaországban él és tanul, aki azért van most Franciaországban, mert a munka után ment ki, ugyanis itt a megélhetés nehéz volt.
Gecse Géza, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”55051″}
