Melankolikusan baktattam hazafelé egy vidám előadás után. A Thália Színház William Shakespeare Tévedések vígjátékát hirdette. A program szerint ennek volt bemutatója november 5-én, a Kazinczy Napok nyitórendezvényeként. Most meg azon töröm a fejemet, hogy mit is láttam. Shakespeare-t? Kabarét? Musicalt? Orfeumot? Cirkuszi mutatványt? Az előadáson néhány ember láthatóan unatkozott. A mellettem ülő férfi hátradőlt és a darab első részében a mennyezetet tanulmányozta. Pedig szó sincs róla, hogy unalmas előadást láttunk volna!
Amikor beültem a zsibongó nézőtérre, arra gondoltam, hogy 15 évesen olvastam el Shakespeare összes színpadi művét. Azután meg az jutott eszembe, hogy a gimnáziumban évente angolból vizsgáznom kellett, mert azt anyám tanította. Ő nem osztályozhatott. Egy alkalommal éppen Shakespeare-t kaptam. Egyetlen egy műve sem jutott eszembe. Iskolatársaim súgták a darabok címét én meg sebtiben fordítottam angolra.
Igyekeztem hát ráhangolódni az eredetileg ötfelvonásos darabra és a korra, melyben született. Ebből a merengésemből a láthatatlan Petrik Szilád színművész hangja rángatott ki, aki figyelmeztetett, hogy a legészakibb magyar színházban ülök – sajnos –, majd felszólított, hogy kapcsoljam ki mobiltelefonomat és ne merészeljem bármilyen módon rögzíteni az előadást, mert az törvénybe ütközik. Tessék mondani, agytekervényeimben sem szabad a képet és hangot raktároznom!? Mindez persze jóindulatú tanácsként hangzott el. Ezután tanácstalan vagyok, mert nem tudom, hogy illetéktelen emlékeim közzététele, nem sért-e valamilyen törvényt vagy érdeket, szerzői jogot. De ez a magánjelenet arra volt jó, hogy minden shakespeare-i hangulatom elillanjon. Hasznos volt, mert ami azután következett, az az angol drámaíró párlata volt csupán. A darab végére William teljesen elillant.
Néhány nappal korábban a Thália sajtótájékoztatót tartott, ahol az hangzott el, hogy idén klasszikus darabokat mutatnak be, melyekkel a kor kérdéseihez kívánnak hozzászólni.Nem múzeumi csöndben, áhítatosan és lábujjhegyen kívánják körbecsodálni a klasszikus szövegeket, de megerőszakolni sem óhajtják azokat 21. századi pimaszsággal.
Az, hogy a klasszikus, kötött szövegek a ma emberéhez szóljanak, sokszor abban merül ki, hogy huszadik századi ruhába vetkőztetik a szereplőket és ettől már a mai korhoz szól a darab – gondolják. Olcsó megoldás! Lakatos Róbert kellemes dallamai is a múlt század közepének világát idézik, de attól még egy előadás nem beszél a ma nézőjéhez.
Én arra lettem volna kíváncsi, mit mond nekünk Shakespeare mai dilemmáinkhoz. Viszont az előadás szemérmesen hallgatott erről. A Thália nem válaszol – hirdethetné Radványi Géza.
E produkció levezénylői arról is szóltak a sajtótájékoztatón, hogy fergeteges ritmusú előadásban lesz részünk. Ezzel ellentétben, egy kicsit vontatottan indult. Pedig Kovács Yvette Alida m. v. díszletei erre vérbő alkalmat nyújtottak. Két oldalt két lépcsősor kunkorodott. Egy modern DNS kettős csavarjára emlékeztetett. Ez meg jó érzékkel utalt az ikrek okozta bonyodalmakra. Két oldalt, középütt egy multifunkciós kétszárnyú ajtó. Ez is különböző otthonokba, vagy éppen kolostorba vezetett. A végén meg forgóajtóként működhetett, óriási, de ki nem használt lehetőséget nyújtva a két Anthipholus és Dromio „egyidejű” megjelenésének. Mert miután a darab végére kiderül, mi okozta a bonyodalmakat, törvényszerű, hogy az ikerpároknak meg kell jelenniük a színpadon. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az előadás ezt miképpen oldja meg. Erre még visszatérünk.
A történet bonyodalmai abból adódnak, hogy két ikerpár szerepel benne. Szirakúzai és Efezusi Antipholus, valamint Szirakúzai és Efezusi Dromio. De ők és környezetük nem tud erről semmit. Így nagyon bonyolult, felemás és természetesen komikus, félreérthető helyzetek alakulnak ki a találkozások során, amibe a négy érintett személy majdnem beleőrül, de egy vígjátékban nincs tragédia, minden rendeződik, mindenki megtalálja párját, helyét, boldogulását, pénzét.
Az előadás azért is eklektikus, mert Ollé Erik Egeon (eredetileg Aegeon) szerepében és öltözetében leginkább igazodik a szerzőhöz. De ő is kénytelen kilépni a shakespeare-i világból, hiszen három alak veszi körül, akik a Matrix c. filmből érkeztek Kassára. Sötét öltönyeikben és fekete napszemüvegben most az egyszer nem Neot akarják legyőzni, hanem Egeonra vigyáznak. Ezzel a merénylettel egyből kibillenünk nemcsak a shakespeare-i múzeumból, de a mester világából is. Ha Latóczky Katalin toalettjét nézzük, aki a múlt század 20-as éveinek orfeumainak rafinált ruházatát viseli, akkor a több évszázados ugrások a nézőt kipenderítik az angol szerző koordináta rendszeréből, mint Dromiot gazdája lábával, amikor nemesebb testrészét célozza meg. A kurtizán szerepe a történetbe még beleillik, de Dr. Csipettel már nem tudunk mit kezdeni. Pólos Árpád kétméteres szakállával téblábol, ha kell, jókedvűen emelgeti lábát, valamilyen csámpás kánkánt járva a díszlet adta Olümposzon. Nem nagyon avatkozik az emberek dolgába, így dramaturgiai szerepe sem domborodik ki. Láthatóan jól érzi magát ebben a súlytalan állapotban. A végén meg valamilyen rejtélyes oknál fogva megszabadul hosszú hajától és szakállától. Hogy ki kopasztotta meg, nagy titok, amit a néző nem fog soha megfejteni. Az alkotók azonban megnyugodhatnak, álmatlan éjszakáink nem lesznek emiatt.
Az eklektikus kifejezést nem lekezelő értelemben használtuk, hiszen az építészetben számos harmonikus épület született, amelyek közül Kassa is dicsekedhet néhánnyal. Életörömet, rendezettséget sugároznak. A Thália előadása viszont nem lett ilyen, még ha mulattató.
Évtizedekkel ezelőtt berzenkedtem egy előadáson, amikor mai ruhában a két szereplő úgy viselkedett, mint a 18. században. A régi gesztusrendszer 20. századi ruhába bújtatva nem működik. Ütközik, elidegenítő effektusként hat – hogy a ma már ritkán használt brechti kifejezéssel éljünk. Évszázadokkal ezelőtt még néha az emberek – végszükség esetén – kolostorokba menekültek. Az elmúlt száz évben nem tudok Európában ilyen esetről. Mai öltönybe bújtatott Antipholusunk szolgájával mégis ezt teszi.
Igaztalanok lennénk, ha nem említenénk, hogy Nádasdi Péter mindkét Antipholusa érzékeltetni tudja, milyen szerencsétlen az ember, ha igaztalanul vádolják és fogalma sem lehet róla, mi okozta a félreértéseket. Ephezusi Antipholusa playboy, szirakúzai testvére viszont összeszedett fiatalember. Két jellem. Benkő Géza két Dromioja között viszont nem mutat különbséget. Csak a sapka hiánya, vagy megléte utal rá, melyik szolgát látjuk. De ennek nincs jelentősége. Vérbő csetlése-botlása, megdöbbentő csodálkozása, értetlensége természetes és mulatságos. Humorforrás. Végül is teljesen mindegy, hiszen ő sem tud gazdái között különbséget tenni. A kívülálló néző szórakozhat kedvére. Ezen meg igazán lehet.
A darab végén ki kell derülnie a félreértéseknek. Tehát a színpadon óhatatlanul meg kell jelennie egy időben a két ikerpárnak. Mivel a színészek ideiglenes klónozása nem megoldott, így egy jó ötletre van szükség, hogy egyszerre megduplázódjanak. Egy régi-régi musical jutott eszembe, melyben Horváth Tivadar kettős szerepet játszott. Az egyik jelenetben egymást kergették egy oszlop körül. Míg Horváthot eltakarta az oszlop, bravúros gyorsasággal átalakult és a néző teljes illúzióban ringathatta magát: két ember kergeti egymást. Nagy vastapsot aratott alakításáért.
A furfangos díszlettervező erre remek lehetőséget teremtett, amikor forgóajtót hozott létre a színpad közepén. Csakhogy az előadás alkalmával ez visszájára fordult. Benkő Géza két Dromiója nem tudott látatlanul áthasonulni ikertestvérévé, mint ahogy a két Antipholus sem. Pedig ez a megoldás óriási lehetőségeket rejtett magában, amivel a darab végén még inkább fokozni tudta volna a komikumot.
Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a színészek hangképzése hagy némi kívánnivalót maga után. Néha nem lehetett hallani szavaikat. Ez lehet rendezői szándék, csak amikor alapvető információk hangzanak el, akkor ez aligha szándékos rendezői utasítás. Az ötödik sorban ülve nem mindig értettem a mondottakat. De a második sorban ülő néző sem. Az erkélyen, vagy az utolsó sorban mit hallhattak!?
Ötletekben nem volt hiány. A bekeretezett fénykép biedermaier korban játszódó film végére emlékeztetett, amikor a happyend alkalmából egy színes fénykép jelent meg a mozivásznon, nagy derültséget keltve a nézőtéren. A kommentált rajz remekül kiválasztott poén ugyanúgy, mint az üres kézzel zenélő szereplők, vagy a Benkő Géza által irányított bábfigurák mozgatása. A nyírfalevélként reszkető nyámnyila rendőr hálás céltáblája a közönségnek Komjáty Péter m. v. előadásában, ugyanúgy, mint a vérmes és féltékeny feleség Latócky Katalin megformálásában (Adriana). Bocsárszky Attila Angeloja melegre sikerült, ami a közönség jókedvét csak fokozta, amikor nőies bájgúnári hanghordozásával és gesztusaival jelent meg előttünk.
Varga Lívia rejtélyes mosolya Emília rendfőnök palástjában, nem a túlvilági értékek iránti rajongást tükrözte. Sokkal inkább e világi örömökről szólt. Inkább egy Shakespeare-be tévedt Mamzell Nitouche-ra emlékeztetett.
Az előadás hellyel-közzel szórakoztató és mulattató. Csak éppen kevés köze van a nagy drámaíróhoz. Őt nem sikerült ezzel a varázslattal megidézni. Pedig nem ártott volna. Hátha üzent volna nekünk valami fontosat.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”57199,56936,57163,56763,56649,56640,56543,56470″}
