Nem kell rögtön megijedni, nem egy hermetikus értekezésbe kezdenék bele, hanem a szent gnózis helyett inkább a politika infernális bugyraiban néznék körül. A héten több esemény is próbára tette a közélet iránt érdeklődők ingerküszöbét.
Ami kicsiben, az nagyban is: szikrázott a felvidéki kisváros (bár Komárom talán nem is olyan kicsi) szintjén, szikrázott a nagy magyar felvidéki pártharcban és szikrázik a nemzeti mértéket jelentő olimpia szintjén is. Pedig mindez semmi más, mint a politika logikája szerinti harc a hatalomért, a húsosfazékért, a források felügyeletéért. Körítésként megalkotják, hogy mire is vágyik a felséges nép, a közösség. A hatékony politikus pedig tipikusan oroszlánjegyű karakter – annak ellenére átkíséri az öreg nénit a zebrán, ha ő azt nem is akarja. És ugye, minden verekedéshez lehet találni botot, minden politikai megmozduláshoz érvet és azt kiszolgáló mediális hátteret.
Fussunk át a konkrét példákon
A budapesti olimpia. A rendszerváltás óta a pártalapon működő demokráciát élvező polgár a témáról azt gondolhatta, hogy végre egy olyan kihívás a nemzetnek, amelyért közösen tudunk küzdeni, esetleg még a határon túlról is. A tervezés elindult, a folyamat során az esélyek növekedtek, és a siker a küszöbön áll. Eddig a nemzet szempontjából egy sikertörténet lehetne, de ebben az esetben a siker esetleg Orbán babérkoszorújára tűzne számos új levelet, és ezt a másik oldal mégsem engedheti meg. Az érvek könnyen megkonstruálhatóak, kiszámolható, hogy mennyi kórházi ágy, hány adag ingyen ebéd, és még ki tudja mi volna fizethető az olimpia költségeiből, azaz beígérték a szokásos kacsacombot. Az egyén gyomra pedig mindig a legjobb ellenérv a közösség esetleges érdekeivel szemben, azzal, ami szellemileg adhatna többletet; tartást és lökést a további fejlődéshez.
A felvidéki példa
Leírható lenne, hogyan változott a felvidéki magyarság politikai képviselete, de nem a konkrét pártok és a még konkrétabb politikusok a lényegesek. Inkább az a folyamat, ahogy a politika rátelepült a felvidéki magyar közösségre. Szinte minden területen meghatározta az életét, tevékenységét és lehetőségeit, elsősorban azzal, hogy rátelepedtek a tönkretett közösségeink fejlődéséhez szükséges forrásokra. Bár személyes ambíciók motiválták, a politikai képviselet szétválásával semmi más nem történt, mint a források feletti ellenőrzést ezentúl két párt felügyeli. Azt is úgy, hogy mindegyik oldal megtalálta a partnerét, akitől a forrásokat szinte kizárólagosan ő ellenőrizheti, és ezzel a Felvidék közösségét is megosztották. A közösség által várva várt együttműködést pedig már nem a vezetők személyes politikai ambíciói gátolják, hanem a források feletti ellenőrzésnek az esetleges átengedése, annak ellenére, hogy mindkét fél érzi a helyzet tarthatatlanságát. A kialakult helyzetet súlyosbítja, hogy ez az egymásnak feszülés egyre több forrást von el a közösségeinktől, mivel az egymás elleni harchoz pénzre, fegyverre, paripára van szükség. És ki az a bátor, aki hangosan ki meri mondani, hogy így nincs rátok szükség? Esetleg a szavazófülke diszkrét homályában. Ott viszont egyre többen!
A komáromi példa. Világléptékében kisvárosnak minősül, de a felvidéki magyaroknak mégis az egyik legfontosabb városa. Bemutathatnánk a két párt helyi alapszervezeteit, a történetüket, de felesleges, mert a helyi közösség életére szinte semmilyen hatást nem gyakorolnak. Jelenlétük a helyi magyarság politikai életében alig érzékelhető, országos szinten pedig még úgyse. Eltávolodtak a polgároktól, és a helybéliek is csak olyan zárt közösségekként tekintenek rájuk, amelyekből kilóg a helyi hatalmasságok gazdasági érdekeinek szőrös lólába. A tényleges tevékenységük akkor lódul meg, amikor az ilyen-olyan választásokról el kell mondani, hogy mennyire fontosak, és amikor jelölteket kell állítani. Erre a polgár egyre inkább csak azt tudja felelni: Nektek fontos!
Szükség volna egy markáns, elfogadható jövőképre
Hát, nagyjából így írható le Felvidék magyarjainak politikai képviselete abban a korban, amikor a közösségeink életterébe a kormány által támogatott iparfejlesztéssel egyre inkább beszivárog a globalizmus, az a kultúra, amely ránk kényszeríti az arctalanságot, az egyenruhát, aminek következménye, hogy teljesen elveszítjük az önképünket és tartásunkat. Akkor, amikor a legnagyobb szükség volna egy markáns, elfogadható jövőképre. Ilyenkor van szükség azokra a távlatokban gondolkodó, valódi politikusokra, akik a legnagyobb válságok idején a zászlajukra tudják tűzni a közösség érdekeit, és ilyenkor lehet a politika egy kicsit tisztességesebb.
Mi lenne a megoldás? Valószínűleg csak kiscsoportos foglalkozásokon belül lehetne a helyes választ megtalálni, addig is javaslom elmélyedni Mikszáth politológiai alapművében (Két választás Magyarországon), hogy tapasztaljuk, semmi sem változott, talán még mi sem…
