Tisztjeink valószínűleg ki voltak képezve az emberek pszichológiai kínzására, mert időnként elszórtak köztünk híreket korai elbocsátásunkról, transzportjaink összeállításáról, oroszok érkezéséről, akik majd leváltanak minket, stb. S mi meg görcsösen ragaszkodtunk ezekhez a tudatosan hazug hírekhez, s újra meg újra csalódtunk.
Egyszer besoroltak olyan munkacsoportokba, amelyeket „rabocsie batalióni”-nak hívtak (munkazászlóaljak), merthogy a kolhozokban fogunk dolgozni, s a szezonális munkák végeztével hazamegyünk. Máskor meg azzal áltattak, hogy fel kell építeni egy téli tábort 2500 m magasan, ahol az egyik bányatárna bejárata volt, állítólag a civil oroszok számára, akik majd leváltanak minket, de aztán abban a táborban is, amelyik félig a föld alatt volt, a mi embereink laktak.
Állampolgársága: vitás
Több évi reménytelenség s szinte teljes letargia után elkezdték embereinket csoportosan elszállítani, de soha sem tudtuk meg, hová. Igaz, hogy azt mondták nekünk, hazamennek, de nem értettük, miért éppen ők, s nem mi. De az információt nem tudtuk ellenőrizni, hiszen haza nem írhattunk. Egyszer aztán, úgy 3,5 év elteltével, úgy tűnt, hogy a tábor likvidálására készülnek. Barátunknak, a jogásznak, a tábor parancsnoka titokban megsúgta, hogy a transzport valóban haza készül, de állítólag mi ketten, az orvossal nem jutunk haza. Ezt persze nem mondta el nekünk, hogy ne essünk kétségbe, s esetleg kárt ne tegyünk magunkban, csak egy évvel később, mikor otthon találkoztunk, magyarázott el mindent.
Ez valóban így történt. Apám többször mesélte, hogyan szedték le barátait a vonatról, mikor pedig már szinte otthon voltak. S nemcsak velük történt meg mindez. Mások is voltak, akik később s komplikált módon kerültek haza. Apám ebből a szempontból szerencsésnek mondható. Igaz, őt akkor (1948-ban) nem Csehszlovákiába irányították, hanem magyarként Magyarországra küldték. Debrecenben székelt a Hadifogoly-gondozó Kirendeltség, ők állították ki neki mint civilnek (!) a hazatérésre jogosító igazolványt, amelyben csehszlovák állampolgárság van ugyan feltüntetve, de ezt a beneši dekrétumok alapján már elvették tőle. Hazatérése után újra kellett kérvényeznie. S a kérvényen az állampolgárság rubrikába ezt írta: vitás…
A hazatérésre jogosító igazolvány (Kép: Flórián László archívuma)
Az NKVD mindhármunkat valamilyen kifogással ott akart tartani Oroszországban, mert mindnyájunk szakmai tudását fel akarták használni. Őt (apámat) hármunk közül kihúzta a táborparancsnok a listáról, hálából, hogy barátunk megmentette őt többévi fegyháztól. Tudniillik valaki feljelentette a parancsnokot, hogy a mi holmink által gazdagodott, hogy ellopta minden aranyunkat, arany óráinkat, amiket még megtaláltak nálunk. Jogászunkat elvitték a fővárosba, Dzaudzsikaukazba (Vlagyikavkaz), s ott az NKVD bizottsága hallgatta ki. Mint jogász jól meggondolta, valljon-e a tábor parancsnoka ellen, mert nem hitt a vizsgálószervek őszinteségében, hiszen azok talán tudatos bűnrészességgel vádolták volna. Helyes döntése egy további, Oroszországban eltöltött évtől mentette meg, s tőle kaptak aztán családjaink végre hiteles híreket rólunk.
Vissza, Oroszországba…
Mit sem sejtve utaztunk a többiekkel együtt a tehervagonokon egész a határig, mikor egyszer csak nevünket olvasták. Magunkkal kellett vinnünk minden holminkat, két fegyveres katona közé állítottak, mint bűnözőket. Még láttuk, ahogy transzportunk elindul Csehszlovákia felé, de minket belöktek egy másik vonat vagonjába, amely ellenkező irányba indult, vissza Oroszországba. Nem beszélhettünk egymással sem, nem tudtuk, mi történik velünk. Az egyik katona még a WC-re is elkísért, míg a másik másikunkat őrizte. Kárpátalján keresztül vittek egészen Sztrijig (Ukrán város a lembergi kerület déli részén). Ezt a várost atyáink elbeszéléséből ismertük, akik itt voltak fogolytáborban az 1. világháború idején. A katonák a bejáratnál átadtak minket, s már várt is az első meglepetés.
Nem tudták, mit tegyenek velünk, mert Moszkvából csak egy sürgönyt kaptak nevünkkel és azzal az utasítással, hogy tartsanak ott a további rendelkezésig. Mivel ez hadifogolytábor volt, nem tudták, hogyan soroljanak be minket, hiszen miután a hadifoglyok és elhurcoltak milliói meghaltak, számot kellett adniuk a Nemzetközi Vöröskeresztnek. Sokáig tanakodtak, mit tegyenek, mert az „elhurcolt civilek” kategóriát nem ismerték. Végül úgy oldották meg, hogy kérdezősködtek, milyen hadseregben szolgáltunk, s miután mindketten a csehszlovák – később szlovák – hadsereg tartalékos főhadnagyai voltunk, a szövetséges hadsereg hadifoglyaiként tartottak számon, ami persze teljes képtelenség volt. De ennek köszönhetően nem kellett dolgoznunk, s egy kicsit nagyobb adag élelmiszert és dohányt utaltak ki nekünk.
De a lelki sokk, amit abban a pillanatban éltem meg, amikor Csehszlovákia helyett újra Oroszországba vittek vissza 3 és fél évnyi reménytelenség és kétségbeesés után, azt okozta, hogy egész belső világom újra összeomlott. Úgy éreztem magam, mint aki mély szakadékba zuhan, ahonnan nincs visszaút. Hasonlóan jártam, mint azok, akik a bombázások alatt közeli halálukat érezték a földalatti bunkerben. Reggel a barátom gesztikulálva figyelmeztetett, poroljam le a hajam a fehér portól. Csakhogy ezt a festéket nem lehetett leporolni, egy életre a fejemen maradt. Ez alatt az egyetlen éjszaka alatt lettem 35 évesen ősz hajú emberré! Orvos barátom eddig nem hitt benne, hogy ez lehetséges, de az én esetem meggyőzte.
