Hogy miért fontos az önismeret, mennyivel több az az ember, aki szülőföldjét úgy szereti, hogy tudja róla, amit illik az ott élőknek tudniuk, azt már előttünk is sokan megfogalmazták: írók, költők, tudósok egyaránt.
Ipolyi Arnold tudós püspökünk szavait gyakran idéztem előadásaim során magam is. Ő így fogalmazott többek közt.: „A népről, mely múltja emlékeit nem képes méltányolni, amely azokat nem ismeri, jelentőségüket nem érti, művészetüket nem képes többé élvezni, el lehet mondani, hogy nem ismeri múltját, sem eredetét és fejlődését. Nem bírja annak folytonosságát, nem ismeri saját magát…” Márpedig, mint a tájainkról indult hajdani főpap konstatálta: „Azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti.”
És ide másolhatnánk tragikus sorsú nagy költőnk, Radnóti Miklós Nem tudhatom…
című versének vallomásszerű sorait is: bizonyítandó az ő rendíthetetlen szülőföldszeretetét, megalapozott szülőföldismeretét:
„Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.”
A megbízható műszer csak a mélységes szeretet, az alázat, a tudás és a hit lehet. Több évtizeddel a hátam mögött merészkedem idemásolni két saját vallomásomat is a szülőföldhöz való ragaszkodásomról, szeretetemről, melyben talán azt is sikerül megvilágosítanom, miért fontos a helyismeret. Az egyikben Hontról, a másikban Nógrádról vallok.
Nekem szülőföldem Hont megye, bár születésemkor a történelmi megyerendszer régen szétesett, s másodszor csonkult az az ország, melynek első szent királya sok mindennel együtt a megyéket is kialakította. Ezek közt pedig ott volt Hont, hisz névadója, a svábföldi lovag megérdemelten kapta azt a földet, melyen felépült az első várispánsági központ, s melynek közelében szülőfalum gyepüvédői is letelepedtek egykor.
Hogyne lennék hát büszke a Felvidék ama területi és közigazgatási egységére, amely hajdan földi és szellemi sokszínűségével vált szilárddá! Igaz, századokkal ezelőtt még terjedelmesebb volt a megye (hisz Kishont is ide tartozott), ám magva és törzse rendületlenül együtt maradt, s csak a XX. század szabdalta szét határokkal. Az erőszakos szeletelgetés azonban egy évszázadot sem bírt ki, hisz most újra az átjárhatóságról, a határok eltűnéséről, Európa egyesüléséről beszélünk, a régiók természetes összetartozását hangoztatjuk.
Mondom, büszke vagyok e szülőtájra, és nagyon szeretem annak minden szögletét. Igaz, nehezen bontakozott ki előttem a múlt, de nem is csoda, mert amikor még én jártam kisiskolába, nemigen volt divat a szűkebb pátriáról beszélni. Hisz meggyötörték e népet a folytonos határmódosítások, a háborúk, a ki- és betelepítések, a jogfosztottság, a hit és az anyanyelv üldözése, s ki tudja, még mi minden. A történelmünk, beleértve a megye történetét is, meg olyan gazdag, hogy intenzív tanulással sem lehetett volna könnyen elsajátítani. Ha falusi gyerekként felmentem a házunk mögötti dombokra, a közeli szőlőhegyre, szinte elém térdepelt Hont egy szeletje, melyet akkor én óriásinak láttam. Pedig csak az Ipoly-völgy egy kis darabja volt az. Délen a Börzsöny hegyei akasztották meg a látóhatárt, az égig emelkedve kéklettek ormai, s hallottam, hogy valahol mögöttük van Magyarország. Igaz, Drégely látható hegyei is ott voltak már a várral együtt, ahonnan tán a török előtt Szondi is idelátott. Keletre láttam a régi törzsek falvait, Keszit és Nyéket, de jó időben elláttunk a Mátráig is. Igaz, az már nem Hont megye volt, de buzgó palóc őseim odáig is elgyalogoltak valaha, hogy fohászkodjanak a szentkúti Szűzanyához.
Északra már nem láttam, mert a Korponai-hegyek ugyancsak az égig emelkedtek. Csak azt tudtam, hogy a hegyen túl már szlovákok élnek, akik időnként falumban is megjelentek hosszú szekereikkel: hozták az ölfát, hogy gabonára cserélve gyorsan visszatérjenek otthonaikba. Amikor aztán a volt megyeszékhelyre, Ipolyságra költöztem, panellakásom dolgozószobájából naponta ráláttam a Szitnyára, amely mögött az Európa-hírű bányaváros, Selmec épült fel. Gyermekkoromban itt is csak egyszer-kétszer jártam. Nagyanyám hozott el a gyönyörű Kálváriára, ahol akkor búcsú napján még magyar szentmisét is mondtak. Ugyancsak ilyen céllal jártam a Börzsöny déli rengetegében, Márianosztrán, a pálosok ősi fészkében, s ekkor láttam Szobnál a hatalmas Dunát.
Talán már e néhány sorból is kitűnt, milyen sokszínű ez a vidék, amely a Dunától a Szitnyáig terjed. Vannak itt szűk és kiszélesedő folyó- és patakvölgyek (Duna, Garam, Ipoly, Korpona, Selmec, Búr, Szikince, Kürtös), dombok, hatalmas erdőségek és ezer méter körüli hegycsúcsok (Csóványos, Szitnya), apró falvak és híres városok (Nagymaros, Ipolyság, Selmecbánya, Korpona), ősi várak és várromok (Drégely, Bozók, Csábrág, Selmec, Szitnya), Árpád-kori templomok és szerzetesrendek kolostorai (Nosztra, Ság, Bozók stb).
A felújított ipolysági kálvária (Fotó: Csáky Károly)
Hontnak nemcsak a tája sokszínű, hanem a történelme, a művelődéstörténete és a népessége is. Hisz itt vívta csatáját a törökkel a hős Szondi György, a huszárfőlegény és későbbi kapitány, Thury György; bejárta e vidéket II. Rákóczi Ferenc, itt működött az európai hírű humanista prépost, Fegyverneki Ferenc, a híres krónikás, Thuróczy János. Selmec híres iskoláiról, különösen a Bányászati és Erdészeti Akadémiáról szinte az egész világon tudtak. Megannyi híres szülött indult innen, s annál több tudós, mérnök, feltaláló élt hajdan Selmecbányán. De megyénkből indultak a magyar néprajztudomány nagyjai is: Ipolyi Arnold, Szeder Fábián, Csaplovics János, Manga János. És többször gyűjtött itt Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Györffy István és mások.
Nógrád nem szülőmegyém, de mindig közel állt hozzám, képletesen s a valóságban is. Hiszen falum, első eszméléseim színhelye Nógrád és Hont határának közelében fekszik. Őseim balladákban énekelték meg a gyarmati fegyházat, megjárták az ottani közös törvényszék épületét, meneteltek a gyarmati kaszárnyaudvaron. Nagyobb ünnepeken gyalog zarándokoltak el Szent László kútjához a Mátrába, a nógrádszakáli vagy a kékkői kálvária-dombra. Eljártak a gyarmati, a kékkői, a szécsényi és a losonci vásárba, hogy állatot vegyenek, terméket cseréljenek, lábbeliről vagy különféle háztartási eszközökről gondoskodjanak. Kubikoltak az Ipolyság és Balassagyarmat közti vasútszakasz töltésén, törték a követ a Nógrád felé vezető utak építéséhez. S ha felkapaszkodtak a falum feletti szőlődombra, derült időben tisztán látták a Börzsönyt, a Cserhátot, sőt még a Mátra távoli csúcsait is.
Később a területi átszervezések úgy hozták, hogy szülőfalumnak Nógrád korán iparosodó és polgárosodó városa, Losonc lett a járási székhelye. Gyermekként sokat jártam oda, átutazván Mikszáth szülőfaluján és a Madáchok ősi fészkén, érintve Kékkő városát és Gács váralját. Csellengtem a losonci Búza téren, a református templom környékén.
De sajnos, ifjúkoromban senki sem figyelmeztetett rá, mire érdemes útközben odafigyelnem, ügyes-bajos dolgaim intézése után milyen kitérőket kellene feltétlenül megtennem, ha időm engedi, így nem tárulkozott ki előttem a Sztregova vagy a Kürtös patak völgye, s hallgatagok maradtak a kékkői helyek. Nem találkoztam képzeletben sem a Balassákkal, sem Mikszáth kedves népével, nem csengtek fülembe Madách Tragédiájának sorai, Kármán nemzetcsinosító intelmei. Nem hallottam Němcová munkásainak énekét a gyarmati szőlőhegyeken, nem utazott velem Reguly a palócok földjén. És nem kerestem Krúdyt vagy Szabó Lőrincet az Ipoly füzesei alatt, sem Rákóczit az Ipoly-parti országgyűlés színhelyén. Mert nem tudtam róluk, nem ismertem a végvárak és az udvarházak titkait, s nem jártam az Ipoly menti temetőkben. Pedig lett volna hol fejet hajtanom. Hiszen Nógrád földjében pihen Madách, Rimay, Kármán és Ráday Pál – az Ipoly innenső partján, a túlsón pedig Nagy Iván, Szontagh Pál, Benczúr Gyula és a Mikszáth-utódok.
Egyszóval sokáig úgy utaztam át tájainkon, falvainkon és városainkon, hogy megtérve otthonomba lélekben nem lettem gazdagabb. Aztán minden megváltozott: az eszmélés arra
késztetett, hogy fölfedezzem magam körül a világot. Utazgatni kezdtem újra, de már céltudatosan meg-megállva, hogy láthassam mindazt, amire érdemes odafigyelni. Kerestem a kapcsolatok megannyi szálát: a tájak, falvak, városok, hegyek, völgyek, folyók és romok irodalmi-történelmi vonatkozásait. Odafigyeltem a láthatóra, és kutattam a láthatatlant. Igyekeztem megismerni azt a vidéket, amelyet szűkebb pátriámnak érzek és vallok. E régió szellemi birtokbavételével szerettem volna tevékenységem által is gazdagítani magunkat. Értékeink megismerésével közelebb hozni magunkhoz a nógrádi tájat. Elmondani róla minél többet, hogy jobban a miénk lehessen. Hogy ne érezzük magunkat idegennek ott, ahol a múlt annyi emléke rejtekezik. Mert csak ezek feltárása után épülhet fel igazi otthonunk és ennek az otthonnak szellemi portája.
