A továbbiakban szeretnék még egy kicsit kitérni külön a néprajz: a népi hagyományok s a népi kultúra iskolai oktatásának lehetőségeire. Egyben választ adva arra is, miért tanítsuk ezt, az ugyancsak az önismeret, a helyismeret körébe is sorolható diszciplínát.
Újabban oktatási berkeinkben és gondolkodó embereink körében egyre gyakrabban kerül napirendre a népi hagyományok kérdése, megismerésük fontossága, a megismertetés módszere, a néprajzoktatás lehetősége.
Gyakran felvetődik a kérdés, egyáltalán hogyan oktassuk a néprajzot iskoláinkban. Általában kétféle elmélet ütközik itt is: az egyik szerint a népi kultúra ismeretét az új tantervek „alapvetésének” kellene tekintenünk, s erre épülne fel az iskola egész tanulmányi rendszere. A másik elmélet viszont nehezen tudja elképzelni, hogy a néprajz mint komplex kultúratudomány eredményesen oktatható lenne a szétszabdalt tantárgyi keretekben.
Nem célom itt azon meditálni, hogy az oktatás vagy ismeretközlés melyik formája lenne kivitelezhetőbb, eredményesebb. Egyet azonban leszögezhetünk: sokkal teljesebb és intenzívebb népi tudásra, a tudás mindennapi alkalmazására lenne szükség, sokkal jobban kellene ismernünk népi kultúránk összetevőit.
A néprajzi ismeretek több tantárgy oktatásába beépülhetnek, a népi tudást be is kell építenünk a tanítás folyamatába. Mert ez feltétele lehet bizonyos összefüggések megértésének, a lényeg alaposabb elsajátításának. Ha például irodalomórán a népköltészetet tanítjuk, nem mindig sikerül a kép és a jelkép, a szimbólum eredetét megvilágítanunk; az egyszerű természeti képek mögött sem találjuk meg – néprajzi ismeretek nélkül nem is találhatjuk meg – azok szimbolikus jelentését. Gondoljunk például a tűz mitikus értelmezésére vagy a hal balladabeli szerepeltetésének (például a Görög Ilonában) indokoltságára. Ősi világképeket (például a cethal és az életfa szimbólumát) őriz a népi kozmogónia, amelynek ismeretében jobban megérthetjük mondjuk Ady A nagy cethalhoz című versét is. A Gerencséri utca kezdetű népdalban a fa és annak ága vagy virága emberpár-jelképként lép elő. Így van ez a régi virágénekekben, a menyasszonysiratókban is. A motívumkincseket megfejtve válnak csak érthetővé a jeles napi szövegek általában egyszerűnek, költői képnek sem felfogható jelrendszerei is. A Csigabiga-hívogató című gyermekdalban a tatárjárás emlékei, a Gólya, gólya, gilicében a török kor tükörcserepei, de a sámánizmus jelképei (dob, síp) is fennmaradtak. Timaffy László a Csallóköz és Szigetköz népdalaiban vizsgálta a hasonló jelképeket, melyek megfejtése és ismerete nélkül nem világosodhat meg előttünk népünk zenéjének sokszínűsége, a szövegbe rejtett valóság. Móser Zoltán, a társművészetek kitűnő kutatója is több munkában foglalkozik a mitikus világ emlékeivel. A Bagolyasszonyka című balladánk állatalakjairól írt tanulmányában például felfedezte annak kultúrtörténeti vonatkozásait, újszerű értelmezését is. A Kőműves Kelemenben a megmaradás és a választás középkori kényszerének balladái metaforáját elemezte alaposabban (Csíkszereda, 1996).
Nem lehet néprajzi ismeretek nélkül történelmet sem tanítani eredményesen; ha nem világosak számunkra az olyan fogalmak, mint az ugar, a parlag, a hármas vetésforgó, a telek, a porta, a házhely és tartozékai, az urbárium stb., nem érthetjük a gazdálkodás lényegét, a település mechanizmusát. S ha nem vagyunk tisztában az egyes társadalmi rétegek életmódjával, nem tárulhat fel előttünk a középkori világ a maga mindennapjaival. Márpedig a történelem itt is rendeződött és formálódott. Ha nem értjük az emberi élet fordulóinak (születés, házasság, halál) mitikus, vallási, jogi, gazdasági, zenei és mindennapi elemeit, azok lényegét, a mögöttük húzódó okokat és miérteket, nem értjük önmagunkat sem. Ha nem értjük a pogány és keresztény hitvilág elemeinek keveredését, egymásra hatását, nehezen igazodunk el a sokszínű világban, képtelenek vagyunk a közeledésre, egymás megértésére.
Nos, valóban kérdés, hogy a népi kultúra megannyi elemét hogyan vigyük be az oktatásba. Mit kezdjen velük a pedagógia? Külön tantárgy kell-e, vagy teljesen más alapokra helyezett oktatáspolitika?
Egy nagyon érdekes tanulmányt olvastam a Játékos című drámapedagógiai folyóiratban (1998/4). Gabnai Katalin a magyar őshagyomány ránk maradt szövegeiben rejlő helyzeteket tárta fel. Ő a drámapedagógián keresztül alkalmazott néprajzként mintegy „visszalopja” tanítványai és önmaga életébe az archaikus népköltészeti szövegeket. Nem kimondottan magyar néprajzot tanít, hanem magyar hagyományt örökít; hallgatói pedig „beköltöznek egy kultúrába, s azt használva továbbadják”. Persze ehhez is az kell, hogy a néprajztudomány által feltárt jelképrendszert megismerjék, tehát valaki tanítsa, s valakik tanulják mindezt. Mert a népi tudásba ma már nem lehet beleszületni; még akkor is tanulnunk kell azt, ha csupán alkalmazni akarjuk. S ha érteni is akarjuk, mit és miért csinálunk, akkor különösen fontos a tanulás, a megismerés. Mert mára sok minden funkcióját vesztette, aminek egykor magyarázatát is tudták, még akkor is, ha ezt nem úgy tanulták, mint ma.
Itt jegyzem meg, hogy amikor az ipolysági nyolcosztályos gimnáziumot igazgattam, az idegen nyelvek bővített oktatásán kívül sikerült néhány nem kötelező tantárgyat is bevezetnünk. Ezek egyike volt a heti két órában oktatott fakultatív tantárgy, a néprajz. Az első négy évfolyam számára kidolgoztam annak tanmenetét is, amit akkor a Pedagógiai Kutatóintézet is jóváhagyott. Sajnos, távozásommal ennek a kísérletnek is vége lett.
Azt hiszem, a fentiekben sikerült egy kicsit érzékeltetnem, hogy a néprajzi ismeretek megszerzésének, a hagyományok feltárásának több lehetősége, számtalan módja van. A megfelelő módszert egyelőre egy-egy oktatási intézménynek, iskolának kell megtalálnia. Mert érdemes, mint ahogyan Bálint Sándornak, a kiváló néprajztudósnak és pedagógusnak a tanácsát is megéri megszívlelnünk. Az említetteken kívül ugyanis a tanítónak, a tanárnak „ismernie kell a szülői háznak, annak a szűkebb emberközösségnek vallási, szellemi és szociális légkörét, amelyben a gyermek él és lélegzik. Ismernie kell tehát környezete népének világnézetét, hagyományos szokásait és életmódját, beszédében, közmondásaiban, felfogásában tükröződő egyéniségét”. Ez is néprajz ugyanis, mégpedig annak újabb ága, a kulturális antropológia. Mert a néprajz nemcsak a múltat, hanem a jelent is kutatja. Mindazt többek közt, hogyan éljük meg hagyományainkat napjainkban.
Befejezésül még néhány észrevétel. Először is, ami a honismeretet illeti: valamennyien tudjuk, hogy az általános iskolák alsó tagozataiban létezik ilyen tantárgy. Egy ideig magam is tanítottam ezt a negyedik osztályban. Ám a tananyag felépítése akkor élvezhetetlen, inkább elriasztó, mint barátságos volt. Teli száraz, a gyermekektől távol álló ismeretanyaggal. Csak megjegyzem, hogy történelmi vármegyénkben már egy évszázada a földrajzi előismeretek keretén belül például a népiskola 3. osztályos tanulóinak a régió földrajzát oktatták. 1908-ban adták ki Drozdi Gyula és Győrffy János kis könyvecskéjét, a Hontvármegye rövid földrajzát. Nemrégiben hallottam, hogy Komárom-Esztergom megye egyik régi patinás városában pedig egyszerűen ilyen önismereti tárgyat oktatnak, hogy Tata.
Tehát, ha arra lehetőség adódik, s tudjuk is azt realizálni, a helyismeret átadásnak számos formája lehet. A célnak kell világosnak lennie, a tanárnak felkészültté válnia, s vágyódni a szép és nemes dolgok iránt.
Például úgy is, hogy a honismereti tanulmányi kirándulásokat tesszük teljesebbé és vonzóbakká. A távoli célpontok helyett a hozzánk csak pár lépésnyire lévő helyekre is ellátogatunk. Nem egyszer, de többször is. S ma már több helyen falumonográfia is megjelent. Ezeket is érdemes kezükbe adni gyermekeinknek. Ne becsüljük hát alá önmagunkat és értékeinket! Mert erkölcsi kötelességünk értékeink szemügyre vételezése, azok szellemi birtokba vevése. Hisz mindezek tágíthatják önismeretünket, erősíthetik szülőföldünkhöz való kötődésünket; adhatnak egyféle egészséges büszkeséget és tartást az embernek.
Hadd említsek szűkebb környezetemből néhány példát. Ipolybalogon több éven át tanítottam az alapiskolában. A falu gyönyörű Árpád-kori templomáról a régió, sőt az ország határán kívül is sokan és sokat tudnak. Kérdezem: akkor mi miért ne ismerkednénk meg azzal alaposabban? Elsősorban mint szakrális hellyel, de úgy is, mint patinás építészeti alkotással, az egyetemes magyar történelembe is beépülő hajlékkal, ahol a gyermeknek be lehet mutatni az egyes építészeti stílusokat, láttatni lehet a román, a gótikus, a reneszánsz és barokk kor egy-egy elemét. Miközben könnyen megtanulhatja azok sajátosságait, s könnyen tisztában lehet az olyan fogalmakkal, mint a keleti tájolás, a csúcsíves ablak, a bordaháló, a diadalív, a reneszánsz ajtókeret, a szentély, a pastofórium stb. De gyönyörködhet a magyar Szent Korona hiteles másolatában, megtudhatja, mikor és miért őrizték itt, mik voltak azok a trónviszályok. S akkor még nem beszéltünk a templomot körülvevő védőfalról, a népi faragású bejárati kapuról, annak motívumairól.
A nemrégiben feltárt és restaurált közeli Nagycsalomja templomromjainál ugyancsak elénk tárul a maga módján a középkor. A mai faluban meg egy igen értékes XX. századi szecessziós templomot láthatunk, értékes freskókkal, csodálatos szobrokkal. Mindhárom hely élő tárháza tehát a történelemnek és a művészetnek.
Ipolyhídvég környékén a még nem szabályozott folyó régi medrében, az Ipoly-part csodálatos növény- és állatvilágában gyönyörködhetünk elsősorban. S ha felkapaszkodunk a szőlőhegyek feletti erdőségekig, elénk tárul a tágabb folyóvölgy, a szemben húzódó Börzsöny meg a távolabbi Cserhát, illetve az egészen közeli Drégelyvár. Összekapcsolható hát a történelem meg a földtörténet, tágítható a földrajz- és a természetismeret.
Nagyon sok településnek ma már tájháza és falumúzeuma is van. Régiónkban ilyen például Palást, ahol igen gazdag gyűjtemény tárul az ide látogatók elé. Ha a diákokkal mi is gyakrabban belépünk e termekbe, könnyen elsajátíthatják a régi munkaeszközök, az egyéb tárgyak megnevezését, bővíthetik szókincsüket. Eléjük tárul egy évszázaddal ezelőtti világ a maga rekvizitumaival: berendezési tárgyaival, viseletdarabjaival, lakáskultúrájával. De láthatják a ma már nem használt szakrális tárgyakat, templomi berendezéseket; a csodálatos hímzéseket, varrottasokat is.
Érdemes ellátogatni a települések temetőibe is, hiszen azok nyitott könyvei a múltnak. Kiolvasható egy-egy falu régi névanyaga; felkereshetjük az ott nyugvó jeles személyiségeket; megfigyelhetjük a sírok tájolását, a sírjelek formáit, az itt-ott felbukkanó sírverseket, a több évtizedes (évszázados) központi kereszteket. Ne tétlenkedjünk hát addig sem, amíg az említett ismeretek oktatása valamilyen keretet kap! Próbáljuk kinyitni addig is szülőföldünk képletes szellemi könyveit, mert nagy kincsek rejtekeznek azokban!
