Megint egy nap az ördögé ebben a karanténban, zsörtölődött magában éjfél körül a nappaliban. A felesége már rég elment lefeküdni, ő még pörgette unottan a mobilja üveglapját, miközben fél szemmel nézi egy ezerszer látott akciófilm finisét a tévében, most is ugyanazzal a boldog véggel.
Egy pillanatra megáll az ujja a levegőben, majd ösztönszerűen visszagörgeti a semmiről sem szóló hírcunamit, mert valami nem stimmelt. Igen, ez az, – konstatálja magában kissé idegesen, – mert a szemidegei azonnal küldték az agyának a vészjelzést, egy olyan bejegyzés csusszant volna át az ujjai között, amelyik nem illik a képbe.
Valami magyar ismerőse osztott meg egy bejegyzést, valamilyen kollektív kitelepítésekről, vagy mi a fenéről, morogja ösztönösen, mert mindig megmorogja, amikor egy-egy magyar téma fel-felbukkant a komfortzónájában.
Megfeszített nyakkal, idegesen kezdi olvasni a sorokat. A felvidéki (még mindig van pofájuk ezt a kifejezést használni – horkan fel) magyarok kitelepítéséről szólt a bejegyzés. Beneš dekrétumairól, a csehországi rabszolgamunkákról és a Magyarországra való kitoloncolásokról. Érzi, hogy dagadnak a halántékán az erek, egyre magasabb lesz a vérnyomása és mire a pármondatos emlékezés végére ér, hangos káromkodásban tör ki. Mi a baj? – szól álmából felriadt hangon a felesége a hálószobából, de ő már dühösen elindul a fürdőszobába borotválkozni, és csak foghegyről odaveti az asszonynak, hogy semmi gond, aludjon tovább, rögtön jön ő is, csak még dolga van.
Időt akar nyerni az éjféli borotválkozással, korán reggel fogorvoshoz kell mennie, mert ezt még engedik a rendeletek, majd megint elmorzsol egy szaftos cifraságot a rossz fogai között. Megint ezek a rendeletek! Az egész életünket a rendeletek irányítják, morogja a tükörnek, és a tükörből zavarodottan rá-rápillantó borotvahabos arcnak. Minél gyorsabban túl akar lenni a procedúrán, mert minden pillantásban a nagyapja arcát látja a sajátja helyett. Annak a nagyapjának a tekintetét, aki egyszer egy családi ünnepség végén borgőzös állapotban félrevonszolta őt az asztaltól, és dülöngélve, büdös szájjal elmondta neki, hogy ő bizony mennyi magyart telepített ki a járásból, és mennyi szlovákot juttatott mesés vagyonhoz, és, hogy
jól vésse az eszébe, hogy ez az akkor kötött szövetség a kitelepítést vezénylők és betelepülők között nem csak egy életre szólt, hanem azóta is tart, és apáról fiúra szállva tudja mindenki, hogy akkor ki, mit kapott, kitől, és csakis ez tudja működtetni az összetartozásukat ebben a koszos magyar járásban.
Ez az arc néz most vissza rá, és ő jól emlékszik az akkori jelenet utolsó mondatára. Nagyon vigyázz, hogy az itt maradt magyarok közül kivel barátkozol, mert ezek egyszer majd bosszút akarnak állni rajtunk! Felszisszen és a mosdóba dobja a borotvát, vércseppek követik a kegyvesztett eszközt a fehér porcelánra, mert a reszkető kezével megvágta a nyakát…
Csendben beoson a hálószobába és a feleségének hátat fordítva azonnal elalszik, de a mély álmából egyszer csak felriad. Teherautók és kiabálások zaja üti meg a fülét, kikászálódik az ágyból és az ablakhoz megy.
Már hajnalodik és tisztán látja, hogy a szemközti házból három teherautóra ültetik fel a csomagjaikat magukkal cipelő családokat, gyereksírást, öregek jajgatást hallja és fiatalok egy csoportja bőszen ragasztgat egy csomó fehér plakátot a házak falára. Kitelepítenek! Itt a bosszú napja!
Remegve szorítja a függönyt és gyorsan hátralép, hogy láthatatlan legyen az új hatalom előtt, abban a reményben, hogy ő kimarad a történésekből. Ebben a pillanatban erőteljes kopogás rázza meg a lakást. Reszkető lábakkal kulcsolja ki a zárat és nyitja ki résnyire az ajtót. Három határozott arccal találja szembe magát, akik azonnal átnyújtanak neki a nevére szóló rendeletet, majd határozottan felszólítják őt, hogy öltözzenek, tizenöt percük van arra, hogy megjelenjenek az utcán várakozó teherautónál. A biztonság kedvéért egy végrehajtó ott marad az előszobában és percenként, hangosan számolja nekik vissza az időt. Amikor letelik a tizenöt perc, őrületes zaj támad, mintha ezer ébresztőóra zakatolna fejében. Őrült fájdalmában a fejéhez kap és egy hatalmasat kiált.
Abban a pillanatban nem tudta, hogy hol van, kezével tapogatózva megtalálta az elviselhetetlen hangon berregő öreg vekkert az éjjeli szekrényen, amit még a nagyapja hagyott rá, de most legszívesebben a falhoz vágná. Micsoda rémálom volt ez, jajdul fel fájdalmasan az ágy szélén, arcát a kezei közé temetve.
Reszkető kézzel végezi el a gyors fogmosást, majd sietve az arcára helyezi a maszkot és elsiet otthonról, hogy elsőként őt vegye be a város ismert fogorvosa.
Most nem fogunk kezet kedves uram, de látja, milyet fordul a világ, most már ön is maszkot visel nem csak én, amikor a pácienseim szájában turkálok, mondja neki kora reggeli nevetéssel az orvos, majd rutinszerűen kéri a nővérkét a fájdalomcsillapító injekció elkészítésére.
A rádióban halk zene szól, magyar dalok követik egymást. A falon egy nagyméretű megsárgult családi fotóról néznek rá a vidám arcok, miközben ő már félszegen ül a fogorvosi székben. Igen-igen, a családom, – mondja a doki így reagálva a bárgyú tekintetére, –
tudja mi mindig is nagy család voltunk, ez a kép még a háború előtt készült, az ott balra, az a magas, az a nagybácsim, ő híres órás volt a városban, csak aztán a sors úgy hozta, hogy elköltöztek….khm…akarom mondani el kellett költözniük innen,
– tapintatoskodik az orvos, – majd ő is ott felejti a tekintetét a fényképen, de aztán a pácienshez fordult mert ideje beadni a fájdalomcsillapítót.
Az „áldozat” reszketve lehunyja a szemét. Igen az órás, meg az az átkozott elkobzott csörgőóra, mint örökség, igen, most már összeállt a kép… én a kitelepítők sarja, ő a kitelepítettek leszármazottja, és mi van, ha a doki is tudja, mi van, ha éppen most áll rajta bosszút a kitelepített családtagjai nevében és egy túladagolt dózissal diszkréten eltakarítja őt, hiszen a kórlapjáról biztosan tudja, hogy szívbeteg!
Az orvos feléje hajol, és a maszkja mögött elmosolyodik, majd felsóhajt és csak annyit mond a páciensének:
tudja kedves uram most kihúzom azt a rossz fogat és az ön sebét majd az idő hamarosan begyógyítja, de az én családom sebeit vajon begyógyítja-e valaha, valaki…
és elindul egy hatalmas fogóval az utolsó szuvas rágófog irányába. Eközben a rádióban egy kellemes női hang énekli, „nem kell félni, nem fog fájni…”
