Naponta figyelemmel kísérjük a harmadik hónapja tartó koronavírus-járvány riasztó híreit. Szentül hiszem, hogy ennek több lelki áldozata lesz, mint a járványnak.
Olvasom, hogy valamely országban szakemberek foglalkoznak a témával, s nem a politika. Habár ezt is megértenénk, mert a rendeleteket, a törvényeket az adott, éppen hatalmon lévő kormány hagyja jóvá.
Mégis, amikor már „odáig fajul” a napi hírközlés, hogy a politikusok hirdetik: „mi vagyunk az elsők, a legjobbak” valami bűzlik a honban.
Ha valami ilyen komoly, hogy ezrek – világviszonylatban milliók – betegek, a fertőzöttek, akkor elindul egy „versenyszellem”, hogy ki a jobb, sőt „ki csinálta jobban”, s ki lesz az első? Csak el ne jussunk e versengésben a választásokig, mert akkor aztán megint megnyeri a „járványelső”, s jönnek a gazdasági és egyéb vírusok.
A magamfajta korban is „elvetendő” polgár pedig vagy sokkot kap, vagy pánikba esik. Találkoztam ilyen árussal, vevővel is, aki annyira megrekedt az olasz koporsós halottaknál, hogy, azóta sem tud sem gondolkodni, sem jövőt tervezni, mert szerinte küszöbön a halál. Most, hogy enyhébb lett a szigor, hol kiteszi, hol beveszi a februártól megmaradt kis áruját, s állandó stresszben van, kinek van kesztyűje, kinek nincs megfelelő szájmaszkja, kitől kap esetleg fertőzést a pénz átvétele után. A másik pedig arra figyel, hogy a szájmaszkom takarja-e az orrom vagy sem. Mert, hogy a „kamera veszi”, mondta nekem az egyik üzletben. Miközben nem is hazai áru van a boltjában, azt mondja nekem: na megnyitják a határt, s jönnek a „magyarok”, s hozzák a vírust, mert ők csak most kezdték a maszkot hordani.
Aztán tovább olvasom az engedményeket, hogy a következő hetektől már a szentmiséket is látogathatják, de csak a 65 éven aluliak.
Hát adja Isten, hogy menjenek, jutott eszembe, ezzel nem bántva a hívő ifjakat, sőt mélységesen tisztelve, aki visszatér, illetve most kezd majd az Isten házába járni. Ismerve a falvak, városok templomba járó korosztályát, nem tudom, hogy szegény papokat, vagy a kimaradt 65 éven felülieket sajnáljam – az alacsony létszám miatt.
Mert, hogy óvnak minket, idősebbeket (kinél hol kezdődik az idős jelző, már régen nem az évekkel számoljuk, még ha a biológiai törvény szerint tudjuk is). Kitől, mitől? Mert, hogy csak a falvakat vegyem a 200-1000 lakosig terjedő településeken már lassan három hónapja az idősek otthonából se ki, se be nem mehet egy lélek sem, de még a mindennapi betevő falatért sem mehettek, megkapták a kerítésen keresztül. Most meg már a kilométeres sorokban fél napot állva, a minden országból áruval elárasztott üzletekben állják sorukat – akik bírják.
Arról sem szól a statisztika, hogy hányan kapták el egy-egy településen belül egymástól a betegséget? Igaz a sok-sok szájmaszk nagy védelmet nyújtott – akinek jutott – hitetik el velünk.
Jólesne a féltés, ha nem így, és ilyen statisztikai formában zajlana. Ha törődnének velünk akár falunként, akár városokban (tisztelet a kivételnek), ha az aktív életüket tisztességesen leélő „szépkorúak” megkapnák a megérdemelt megélhetési alapot biztosító nyugdíjat. Ha az életén keresztül sokféle adót befizető polgár, vagy az egészségügyi biztosításokat befizető soha nem betegeskedett polgárok valami figyelmet kapnának helyben és országos viszonylatban. (A „maradj otthon” nem ezt szolgálja). Persze gondolva itt főleg azokra is, akik az idősek otthonában kénytelenek várni az örök hazatérést, mert gyermekeik vagy nem akarják, vagy nem tehetik meg, hogy kimaradjanak munkahelyükről, és gondoskodjanak a szüleikről (az otthonok lakói abba pusztulnak bele inkább, hogy még a kevés látogatás is elmaradt hozzátartozóiktól).
S ha valaki figyeli a statisztikákat, az idősotthonokban „kezdték teszteléssel védeni” az öregeket, ahová orvos ritkán látogat el, mint halljuk a hírekben. Ők az idősek, már különböző betegségekkel bekerülő elhagyatott emberek. Na aki még ott érzékel és hall valamit a külvilágból, nem csoda, ha másnap félelmében, stresszben, pánikban meghal. Mert egyre többet hallani ezen lelki diagnózis végzetes eseteiről.
Nos bennünket, az ország „védett állományát” meg előbb családunktól, majd egymástól, a közösségtől, a hitélettől, az egyedüli mély átélést és áhítatot adó templomoktól, lelkipásztorainktól óvnak, védenek. S mégis félő, hogy az idősebbek még mindig edzettebbek a tűrésben, a kitartásban, mert volt egy más életük, mely megedzette őket.
S talán még soha ilyen lelki terrort nem kellett átélniük, mint most az őket követő nemzedékeknek. Mintha minden rólunk szólna – de nélkülünk (nehezen érthető).
Madách örök intelme jut most is eszembe: EMBER KÜZDJ ÉS BÍZVA BÍZZÁL! Én hozzátenném: és gondolkodj!
