Szabó Ottó képzőművész, a kassai Rovás alkotócsoport alapítója online előadást-elmélkedést tartott A kép és a szörnyeteg címmel a Rovás Facebook-oldalán december 9-én. A bevezető részben a kultúrtörténet kiemelkedő korszakairól, stílusirányzatairól, az alkotó emberről és az önállósulni kívánó alkotás között feszülő harcról szólt.
Egyetemista korában mestere, Igor Rumanský révén jutott arra a felismerésre, hogy a közönséget a művésznek ki kell nevelnie. Valójában mindenki egy olyan formanyelvet választ, amely csak az övé, amelyet csak akkor fog valaki érteni, ha közel hozzuk hozzá.
Lelkes ifjúként beindított egy képzőművészeti előadássorozatot középiskolai tanárok számára, mert úgy gondolta, ők tudnak a legjobban hatni a fiatalságra.
Az előadássorozatot sikeresnek nem nevezné, de érdekes eredményekkel zárult. Úgy tűnt, mintha megszaporodott volna a képzőművészet iránt érdeklődők száma. Szerinte újra kellene indítani ezt a sorozatot, mert megváltoztak a körülmények. De változott a művészi hitvallás is. Mintha a polgárpukkasztás lenne az elsődleges, nem annyira maga a művészet. Az sem lenne hiábavaló, ha tisztáznánk, mi is a művészet.
Az alábbiakban olyan esztétikai vizsgálódásról lesz szó, amely nem a művészettörténész, nem is az esztéta, hanem a képzőművész szemszögéből vizsgálja a témát.
„A valóság minden tudása lehetőség…” – állítja Kierkegaard. Tehát szubjektív. A kapott válasz is valószínűleg csupán szubjektív lesz. Az ember az igazságot saját magán szűri át. Az általánosan elfogadott tények között próbál járható ösvényt keresni. Önmagának.
Először is a legfontosabb megvizsgálni, mit takar a művészet fogalma. Egyfajta életmódot? Küldetést? Mesterséget? Képmutatást? Megismerést? Kényszert? Kedvtelést? Esetleg neurózist?
A művészet a valóság bizonyos esztétikai elvek szerinti megjelenítése – állítja a Larousse. Diákkorában a Facebook, internet, a számítógépes világ nem igazán létezett. Ez a generáció az enciklopédiák és könyvek hatása alatt élt és alkotott. Akkor úgy reklámozták, hogy ami nincs benne a Laruosse-ban, az nem is létezik! Az említett enciklopédia azt is hozzáfűzi, hogy ez szorosan összefügg az alkotással, vagy a folyamattal, vagy az alkotni vágyással. Ez persze, nem teljesen fedi a valóságot. De mi a művészet?
Van itt egy másik sarkalatos pont. Mi a valóság? Mi a különbség a valós és a látszólagos között? Mi a különbség az egyes és az általános között?
Rengeteg mellékes kérdést lehetne még feltenni, keresni választ rájuk, logikusan és tisztán megmagyarázni fogalmakat, de minek? Ugyanis nem tudományos tételeken áll vagy bukik a lényeg, hanem hogy beépítjük-e téglaként éppen épülő templomunk falába a kapott válaszokat és információkat.
Ez az elmélkedéssorozat erről is szól, hogy megmutatja a tégláit, amelyekből építkezhetne, de az előadó még nem építette fel a templomát. Valószínűleg a keresztet a tetejére már más fogja feltenni, de addig azért reményei szerint eljut.
Nehéz kifejteni, hogy mi a művészet, hiszen minden történelmi korszak a saját felfogása szerint magyarázza azt. Művészet és alkotás szorosan összefügg. Az egyik kényszer: alkotni valami maradandót, a másik maga a folyamat. Az egyik vágy, a másik törekvés a megvalósításra. A művészet és alkotás együtt kísérlet arra, hogy legyőzzük az időt.
Azután jön a kérdések kérdése: Mi az élet értelme és célja? Végállomás-e a halál, vagy maga a cél? Időtlen és boldog örökkévalóság. Az örök élet boldogságát keresi, kutatja, és nem találja az ember. Feltételezhető, hogy rosszul fogalmazza meg a kérdéseit. Minél pontosabb akar lenni, minél jobban a lényegre törekszik, annál inkább elsekélyesedik az egész mondanivaló.
Az örök élet boldogságát keresi, kutatja vallásokban, mesékben, regékben és mítoszokban. Filozófiákban, műalkotásokban, történelmi összefüggésekben, régi sírokban, kőtáblákon és könyvekben. Keresi a föld felszínén, a föld alatt, a vizekben és a föld felett – és nem leli. Pedig ha jobban odafigyelne, ha nemcsak nézne, de látna is, ha az összefüggéseket felfedezné, ha nemcsak hallgatna, de hallana is, akkor annyit már mindenesetre kibogozott volna, hogy van miért élni.
Amíg ember él a Földön, létezik a bábeli torony is, léteznek Egyiptom piramisai és általuk a fáraók is. Homérosz és általa Achillesz, létezik Platón és léteznek Arisztotelész gondolatai, Pheidiasz, Nagy Sándor, Julius Caesar, Vergilius, Aurelius Augustinus… és még sorolhatnánk, hiszen ez csak a kezdet kezdete. Némelyek alkotásaikban élnek tovább, mások dicső tetteikben.
Az arrogáns és mogorva Michelangelo az alkotásaiban letisztulva élhet tovább. Vagy ki foglalkozik az őrült van Gogh betegségével, Modigliani részegségével, Villon bűnözői hátterével? A hatóságok elől egész életében menekülő Caravaggio művei által váltotta meg magát. Lehet, hogy ezáltal nyerték el az örök életet!
Minden embernek megadatott, hogy valami maradandót alkosson, hogy nyomot hagyjon vagy legalább, hogy a gyermekei emlékezetében éljen tovább egy ideig. A kopjafák és a keresztek még sokáig őrzik az emlékét annak, aki már elment, de végül a sírkövek is elenyésznek.
Hátha csak egyedül vagyunk a világban – elmélkedik Aurelius Augustinus, felvetve a független egyéniség gondolatát, aki már képes elgondolkodni a világ dolgain, aki önállóan, egyedül dönt az igaz és a hamis dolgában, ha rosszul is. Nem nézi a „több” érdekét, egyedül az ő élete fontos. Nem a Sok, az Általános az értékes, hanem az Egy, az egyedi. Az eredet, vagyis a kezdet, a lényeg közvetlen környezetéből származó. Az eredet, az eredeti. „Istennek szüksége van rám, mert, ha én nem lennék, ő sem lenne…” – elmélkedik Eckhart mester, a gótika korának keresztény misztikusa.
Boldognak érzi magát, hogy mindkettőt olvashatta élete egyik szörnyű szakaszában, amikor válaszút előtt állt és nem tudta, merre tovább. Szent Ágoston akkor utat mutatott.
A későbbi korokra az általánosan érvényes igazság erőszakos elfogadtatása vált jellemzővé. Egymást érték az általános háborús konfliktusok, amelyekben elvérzett a szubjektív vélemény. Az egyén és nézetei hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve csaknem minden történelmi korszakban.
Az újkortól szinte napjainkig az általánosan érvényes igazságot tudományos magyarázatokkal igyekeznek ráerőszakolni mindenkire. Azért annyira fontos, hogy túlságosan nagy műveltségre ne tegyen szert az ember, hogy könnyen manipulálható legyen. A félművelt ugyanis megbízik a tudományos magyarázatokban, elhiszi, hogy az őt képviselő okosabbak tényleg őt képviselik. Kételyeire tudományos magyarázatokat kap, és bármit elhisz, ami meg van magyarázva, és logikusan alá van támasztva.
Az élet viszont csöppet sem logikus. Nagy titkait nem a ráció, hanem a szentiment képes csak megérteni, valamint a nagy dolgokba beleérző intellektus. A tudományok fejlődésétől remélte az ember, hogy választ kaphat az élet nagy kérdéseire és problémáira, aztán az általánosan érvényes boldogság, béke, harmónia helyett általános hazugságot, csalást, kegyetlenséget és durvaságot talált mindenütt. Az élet minden területén.
Épp az ellenkezője történt, mint amit akart: az igazságot firtatta, és mikor felfedezte, rá kellett ébrednie, hogy hazudni kell egy szebb világot. Úgy magának, mint a gyermekeinek, hogy a „dolgok szörnyű és rejtélyes karaktere” fölött győzni tudjon.
Ezidáig még nem sikerült. Nem lehet ugyanis hazugságokra építkezni. A világ olyan, amilyen! Nem kellene életeket áldozni azért, hogy másféle legyen!
A kezdetekkor itt éltek az angyalok a földön és házasodtak az ember lányaival – állítja Mózes valamelyik könyve. Tényleg így lett volna? Hiszen a történelemtudományok fellendülése óta ezerféle magyarázat született már a vélt okokról. Az első ókori civilizációk fejlettsége pedig annyira megdöbbenti a ma emberét, hogy legújabban földönkívüliek beavatkozását véli felfedezni.
Kezdetben itt éltek az angyalok a földön. A mezopotámiai népek tanúsága szerint is, a Nílus völgyében is, vagy akár a görög-római világban, mindez kézenfekvő valóság volt. Nyomait mindenütt megtalálták, mégis belemagyarázzák a dolgokba a jelen elképzeléseit a múltról. Minden korszak, minden hatalmon lévő rendszer beleülteti a múltba a saját jelenléte törvényszerűségeit, mint valami pecsétet. A múltat használja tanúként kétes ügyei perénél. Átírja, kiszínezi, meghamisítja, ha kell. És ugye, eddig mindig kellett!
Róma előbb kirabolta a világot, majd rájött arra, hogy a pénz nem boldogít és felfedezte magának a humánumot. Mintha ez a máról szólna! És ez okozta a pusztulását. A humánus polgárok elkényeztetett fiai már nem lesznek határozott és kemény katonák. Már nem képesek fegyelmezetten és gondolkodás nélkül ölni, teljesíteni a legvadabb parancsokat.
A hanyatlás több száz évig tart, tartott Róma esetében is. Közben úgy megsokasult az ember bűne, fokozódott arcátlansága és önteltsége, hogy „elfordította Isten az ő orcáját”.
Az Ige, ami kezdetben Istennél volt, testté lett. Tanította és gyógyította az embereket. Vigasztalta a megfáradtakat, a kiábrándultakat, szerette ellenségeit. Hídról és szakadékról beszélt, útról és igazságról. Mikor aztán az embernek az az érzése támadt, hogy megáll már a saját lábán is, és hogy már világos előtte, mi a szép, a jó és az igaz, azon túl az Ige már csak korlát volt. A fejlődés akadálya. Útjában állt az önmegvalósulásnak, hát elveszejtették.
Egy ideig fejlődésként könyvelték el az egyre halmozódó javakat, a jólétet, majd a lelkesedés alábbhagyott. Beköszöntött a dekadencia hosszú ősze. Színes, pazar, szüretektől boldog, vidám, zajos ősz. Mintha a máról szólna ez a római történet! Ha a természetről van szó, mindenki előtt világos, hogy nemsokára jön a tél. És csend. És hó. És halál.
Ha viszont az ember életéről, természetéről van szó, akkor nem lehet hazugságokra építeni. A világ olyan, amilyen! Az világos, hogy szándékosan nem akarja az összefüggéseket felfedezni: attól, hogy valami ezidáig mindig bekövetkezett, még nem feltétlenül fog most is megtörténni. Pláne velem nem! Attól még, hogy ezidáig mindenki meghalt, még nem kell mindig feltétlenül így történnie. Istent a tábortüzek mellett ábrándozó pásztornépek rajzolták az égre, de a mi világunk „bebizonyította”, ez csak a képzelet szüleménye. Valójában az ideális emberről alkotott elképzelések leképezése.
Aztán mindenki egyedül maradt. Lógva maradt a semmiben. A pusztulásban, amikor már mindenki jelek után áhítozott, hiába elevenítették fel a régi imákat, hiába könyörögtek. Nem tudták megszólítani az Istent. A nyelvet elfelejtették, beszédjüket pedig már nem érti a transzcendens világ.
A természeti jelenségek tudományos magyarázatai nagy nehezen kultúrát teremtettek, amelyet elkápráztattak saját vívmányai, elvakított saját nagysága: a nagy stílus. Amikor már végre feltette a pontokat az „ö” betűre, kijelenthette:– Ööööö! És ezután már minden változás csak hanyatlás lehet.
Kinevette a transzcendens világot, eltávolodott a természettől, aztán magára maradt a sok fölötte zsarnokoskodó képlettel és „bizonyítékkal”, a sok logikusnak ható értelmetlen dologgal. A tudományosan megalapozott és kivitelezett láncreakcióval és hadászati felhasználásával. És megijedt!
Magára maradt a megmagyarázott, de mégis természetfelettinek tűnő dolgokkal, magára maradt lelki problémáival.
A dekadencia, amely mint súlyos, nehéz köd terjed mind a mennyben, mind a földön is, fogékonnyá tette az okkult dolgok iránt. Megérezte ugyanis a természetfölötti erők hatását, gyakran megmagyarázhatatlan dolgokat élt át, de a tájékozódást már elvesztette. Eltévedt. Megízlelte a szabadságot, ami szorongást váltott ki belőle. „A szorongás a szabadság valósága, lehetőség a lehetőségre” – állítja Kierkegaard és hasonlóan fejezi ki magát József Attila is a „Ti jók vagytok mindannyian” című versében.
Úgy tűnik, tényleg egyedül vagyunk a világban. Létezünk: egzisztálunk. Kiszabadultunk. Szabadok voltunk egykor – eleinte ujjongtunk a boldogságtól –, de most már elég; most már hazakívánkozunk.
Minden szubjektív. Minden annak a függvénye, hogy Én hogyan fogom föl a dolgokat. Milyen családban nőttem fel, milyen a műveltségem, az értékrendem. Hiszek-e Istenben vagy sem. A születésem nem egészen az enyém. Kínnal, szenvedéssel megszült az anyám. Felelőtlenül a transzcendens világból „ideráncigált”. Felfogható így is!
A halálom viszont már egyedül az enyém. Még ha úgy hiszik mások, hogy velem együtt fogják átérezni, akkor is csak az enyém. Akkor én fogom meghatározni önmagamat. A pillanat hatalmával. A megállított pillanat hatalmával. „A pillanat nem az időhöz tartozik, hanem az öröklét atomja. Az öröklét első visszatükröződése az időben; az öröklét első kísérlete az idő megállítására. A pillanatban a jelen örök és az örökkévaló jelen; ez az egyidejűség az igazság. Az ember élete egymástól teljesen független transzcendens pillanatok sorozata…” (Kierkegaard) Mélységesen egyetértek vele!
A pillanat lehet talán a művészet lényege. Hiszen életünk minden pillanata egy-egy kép. Nem bizonyos esztétikai normák szerinti kép, hanem megfelelni akarás, vagy megfelelni nem akarás. Ne firtassuk, hogy mi a szép. Sem azt, hogy mi az igazság. Azt se, hogy mi a jó. Keressük végre azt, hogy életünk minden pillanatában kinek akartunk megfelelni, vagy nem. „A szubjektivitás az igazság, a szubjektivitás a valóság.” (Kierkegaard)
Ahhoz, hogy a művészetet megérthessük, hogy a műalkotások üzenetét fel tudjuk fogni, tudatosítanunk kell, hogy a műalkotás lényegében a művész bonyolult lelkivilágának a lenyomata. A műalkotás olyan szubjektív igazság, amely metszéspontja lehet az alkotó és a befogadó szubjektivitásának, színtere lehet világok találkozásának.
„A művészet önmegváltás” – Nietzsche szerint. Értékrendszerünk torzulására utal, hogy a műalkotásban elsősorban a szépet keressük és nem egy olyan gondolatot, amit beszédben elmondani, vagy szavakkal leírni nem lehet!
Nem szabad leragadnunk az előző generációk által közvetített szép fogalmánál. A lényeg ugyanis az, hogy „milyen mértékben meri felismerni valaki a dolgok szörnyű és rejtélyes karakterét.”
„A művészet hazugság – viszont több mint puszta fantáziálás, mert megváltoztatja az értékeket.” „Finoman csinálnak az emberből bolondot, ha finom lény, durván, ha faragatlan…” „A szép fogalma éppen olyan kevéssé létezik, mint a jó, az igaz. Ezek csak egy bizonyos embertípus fennmaradási feltételei.” A csúnya egy típus hanyatlását jelenti. „A belső vágyak ellentmondását és hiányos koordinációját, a szervezőerő csökkenését, az akarat megcsappanását…” (Az összes idézet Nietzschétől való.)
Kierkegaard szerint a valóság szubjektív és szerinte ez az igazság. Nietzsche viszont objektivitásra törekszik. „Minden ember egy önmagába zárt külön világ” – állítja Kierkegaard. Ha az igazság valóban szubjektív, akkor nem osztható meg senkivel. Mi értelme van akkor bármilyen beszélgetésnek?
Nem lehet ugyanis annyira közömbös és távolságtartó az ember, hogy bármivel, amit elbeszél, megvitat, megítél, véleményez és analizál – ne befolyásolna másokat. Ha észrevételeinket, tapasztalatainkat, érzéseinket, felfedezéseinket, elmélkedéseinket másokkal is közölni akarjuk, ez már törekvés egyfajta objektivitásra. Főleg, ha tanácsokat adunk, véleményt nyilvánítunk.
„A szubjektivitás az igazság, az objektívvá válás akarása ellenben a nem-igazság.” (Kierkegaard) Tehát Nietzsche és Kierkegaard szintéziseként elmondható, hogy a művészet olyan szubjektív valóság, amely objektivitásra törekszik.
A művészet és a hazugság viszonyáról Szabó Ottó a következőket mondta: „Csak egy világ van, ez pedig hamis, kegyetlen, ellentmondásos, megtévesztő és értelmetlen. Ilyen világ a való világ. Szükségünk van a hazugságra, hogy ezen az igazságon diadalt arathassunk.” „A lét szörnyű és rejtélyes karakteréhez tartozik az a tény, hogy hazugság szükséges az élethez…”– állítja Nietzsche.
Gondoljunk csak ifjúkorunk regényeire, Jókai és Gárdonyi műveire, Balzac, Tolsztoj alkotásaira, amikor részletező pontossággal leírnak minden kis eseményt, szobában, utcán, csatatéren, ki mit kiabál, beszél, ki milyen terhek súlya alatt csuklik össze, ezek mind, mind kitalációk. Ne mondjuk rá, hogy hazugság, hanem mondjuk például azt, hogy nem-igazság. Fikció.
Leonardo Mona Lisája sem nem férfi, sem nem nő. Sem ember, sem angyal. Kitaláció.
Michelangelo Mózeséről például próbáljuk csak megállapítani, hogy hány esztendős férfiról van szó. Biztos, hogy szarvai is voltak?
Dávid testalkata egészen biztos, hogy ilyen volt? Biztosan így nézett ki? Biztosan meztelenül állt szemben Góliáttal? Biztos, hogy így nézett rá? Az arca hasonlít? Biztos, hogy ez a legfontosabb? Ha nem, akkor mi?
Sokszor tapasztalhattuk, hogy az egyszerű, lényegre törő igazságot kitalált történetek által próbálják megmagyarázni. Beburkolják, becsomagolják, körülírják, hogy emészthető legyen. Felöltöztetik a meztelen igazságot, nehogy megbotránkoztasson sok finom lelket. Inkább elhallgatjuk az igazságot, nehogy fájdalmat okozzon!
Ha az az igazság, hogy betegek vagyunk, ugyan miért küzdünk ellene!? Amikor nem szép a meztelen igazság, miért díszítjük fel azt!? Amikor a tiszta igazság nekünk nem jó, miért dramatizáljuk!? A további részletekre egy további előadásban fog válaszolni, további kérdéseket föltenni. Egy hét múlva folytatja, s örülne, ha minderről egy élő vita, beszélgetés indulna.
Megszerkesztette: Balassa Zoltán
