Kisebbségvédelem címmel jelent meg a trianoni szerződés százéves évfordulója alkalmából a Kisebbségi Jogvédő Intézet (KJI) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának (PPKE-JÁK) közös különszáma. A négy fejezetből álló, tíz tanulmányt tartalmazó 350 oldalas kötet előszót és angol nyelvű összefoglalót is tartalmaz.
A trianoni békediktátummal foglalkozó tanulmányoknak köszönhetően részletes betekintést nyerhet az olvasó az első világháborút lezáró eseményekbe, gyakran a jog szemüvegén át, közérthető, de mégis tudományos színvonalú értekezésekben. Olyan témákat dolgoz fel a kötet, mint az önrendelkezéshez való jog, a területi népszavazások kérdése, Trianon hatása a magyar közjogra, vagy épp Trianon a nemzetközi jog viszonylatában, valamint – Felvidék szempontjából talán az egyik legégetőbb kérdés – a Beneš-dekrétumok értékelése az uniós jog szempontjából, bemutatva az 1948 előtti kisajátítás érintettjeinek jogi helyzetét.
A kötetet gazdagítják továbbá olyan tanulmányok is, amelyek a 100 éves döntés máig ható közéleti, kulturális, emlékezetpolitikai és geopolitikai következményeivel is foglalkoznak. A magas szakmai színvonalú írások a történelemben és a jogban kevésbé járatos olvasók számára is könnyen értelmezhetőek, és mindenképpen kiemelendők a tanulmányokban megjelentetett hivatkozások, illetve a gazdag felhasznált irodalom, melynek segítségével az érdeklődők egészen mélyen is beleáshatják magukat egy-egy témába.
Előszó – Jaj a legyőzötteknek!
A kötet előszavában Trianon: Jaj a legyőzötteknek – újra címmel írt értekezésében Valentín Popescu független spanyol újságíró úgy fogalmaz, az első világháború győztesei olyan világot építettek évtizedekre előre, amely nem a történelmi és etnikai realitásokon, hanem saját érdekeiken alapult, és a Nagy Háborút követően az új határok meghúzása is ugyanígy önkényes volt. Megjegyzi, a kisebbségek kérdésével érdemben nem foglalkoztak, a társadalmi és politikai stabilitás megteremtése szempontjából az etnikai realitásokat gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták „Ezek a szerződések több szempontból is a római vae victis elv újjáéledését jelentik” – fejti ki.
A népek önrendelkezéséhez való jogának fejlődése száz év távlatából
Az első fejezetben a népek önrendelkezéshez való jogának fejlődését vette górcső alá száz év távlatából Daniel Turp, a Montréali Egyetem nemzetközi jogi és alkotmányjogi professzora és Xabier Ezeizabarrena, a Baszkföldi Egyetem és Deusto Egyetem Alkotmányjogi és közigazgatási jogi tanszék oktatója, egy-egy tanulmányban. Ez utóbbi a kisebbségi autonómiáról és az Európai Unión belüli önrendelkezésről összehasonlító elemzést hoz Baszkföldről.
Százéves döntés, amely átrajzolta Európát
A második fejezet Trianonnal úgy foglalkozik, mint a döntéssel, mely átrajzolta Európát. Ebben a fejezeteben Lothar Höbelt, a Bécsi Egyetem történésze tanulmányában kifejtette, a Habsburg Monarchia fennmaradása vagy feloszlása nem érzelmi alapokon, a hűség és az árulás ütközésén dőlt el, hanem politikai korlátok és lehetőségek eredményezték. „Az első világháborús német–osztrák kapcsolat lényegét könnyen össze lehet foglalni: bárki is legyen felelős a háború kitöréséért, 1914 és 1916 között Németország megóvta a Monarchiát ellenségeitől; 1917 és 1918 között pedig feláldozta a Monarchiát azzal, hogy idő előtt összetűzésbe került az Egyesült Államokkal, néhány héttel azt megelőzően, hogy Oroszország megkezdte kilépését a háborúból” – fogalmaz.
A wilsoni tudományos béke megbukott
A második fejezet következő tanulmányában Glant Tibor, a Debreceni Egyetem docense Az Inquiry és a párizsi békekonferencia: az amerikai béke-előkészületek és Magyarország sorsa, 1917–1920 címmel írt értekezésében rámutat, az amerikai Wilson elnök 1919-re a nemzetközi politika kulcsfigurájává vált. Mint írja, a wilsoni retorika kulcseleme volt a nemzeti önrendelkezés vagy az igazságos béke elve. A Wilson által ígért „új világrend” igazságosságát pedig a „tudományos béke” volt hivatott garantálni. Ennek a „tudományos békének” a megtervezését Wilson egy többségében amerikai keleti parti szakértőkből álló bizottságra, az Inquiry-re bízta, amely csak az elnök felé tartozott el- és beszámolási kötelezettséggel – foglalja össze. Az a tény, hogy az Inquiry egy év alatt egyetlen épkézláb javaslatot sem volt képes felmutatni – és ezt el is ismerte –, azt jelzi, hogy a „tudományos béke” amerikai terve már a háború idején megbukott – mutat rá Glant, aki hozzáteszi, régiónkban a francia érdekek érvényesültek és az amerikai delegátusok csak az irracionális követelések megvalósítását tudták megakadályozni. Párizsban a magyar szempont egyáltalán nem érvényesült, tehát „igazságos” vagy „wilsoni” békéről nem beszélhetünk – húzza alá.
Az európai békerendezés ahelyett, hogy tartós békét hozott volna, az európai nemzetek közötti tartós ellenségeskedést táplálta
A második fejezet harmadik tanulmányában Szeghő Patrik, a Mathias Corvinus Collegium posztdoktori kutatója A délszláv egység és Ausztria–Magyarország felbomlása című tanulmányában azt fejti ki, hogy az Ausztria–Magyarország és az Oszmán Birodalom több tartományában szétszóródva élő délszláv népek csak nyelvükben voltak azonosak, azonban óriási különbségek mutatkoztak közöttük a társadalmi szerkezetet, a vallási identitást, valamint a kulturális és társadalmi tapasztalatokat tekintve. „A rapallói szerződéssel véglegessé vált Szerb–Horvát–Szlovén Királyság határaival a délszláv követelések és célok többsége teljesült, a délszlávok első közös állama kétes eredmény volt, amelyet olyan népek kényelmetlen uniója jellemzett, amelyeket évszázadokon át állam- vagy közigazgatási határok választottak el egymástól, és a közös nyelven kívül szinte semmi sem kötötte őket össze” – fejti ki. Szeghő arra a következtetésre jut, hogy a közös nyelv nem volt elég ahhoz, hogy Jugoszlávia jól működő demokratikus állammá váljon, ami megmutatkozott a két világháború közötti Jugoszlávia bel- és külpolitikai problémáiban is. Tehát az európai békerendezés ahelyett, hogy tartós békét hozott volna, az európai nemzetek közötti tartós ellenségeskedést táplálta. „A Habsburg Birodalom felbomlása és az első világháborút lezáró békeszerződések ahelyett, hogy megoldották volna a délszláv kérdést, megsokszorozták a jugoszlávok problémáit, amelyek a 21. század hajnalára sem oldódtak meg teljes egészében” – mutat rá.
A párizsi békekonferencia máig ható következményei
A harmadik fejezet a párizsi békekonferencia máig ható következményeivel foglalkozik, melynek első tanulmányában, Komáromi László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense az első világháborút követő területi népszavazások kérdésével foglalkozik. Rámutat, hogy a szövetségesek minden fontos területen elkerülték a népszavazást Felső-Szilézia kivételével. Azon ritka esetekben, amikor mégis emellett döntöttek, leginkább kompromisszumként kezelték, hogy megmeneküljenek egy nehéz döntési helyzettől. A háború utáni rendezéssel kapcsolatban a történelmi Magyarországon tartott egyetlen népszavazást sem a békeszerződés irányozta elő, de a konfliktusok megelőzése. A saint-germaini szerződés a korábban Magyarország területét képező Burgenlandot Ausztriának ítélte bármiféle népszavazás nélkül. A lakosság nagy része németül beszélt. Az átadásra kijelölt napon (1921. augusztus 28.) azonban különböző paramilitáris csoportok – részben a magyar kormány támogatásával – megakadályozták, hogy az osztrák csendőrség bevonuljon a területre. Végül Burgenland egy részének lakosai, Sopron városa és környéke népszavazással dönthette el, melyik országhoz szeretne tartozni – a többség (65%) Magyarországra szavazott. Burgenland fennmaradó, nagyobbik része Ausztriához került – foglalta össze.
E fejezet második tanulmányában Szabó István, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Karának dékánja tanulmányában azt vizsgálja, milyen hatása volt Trianonnak a közjogi tradíciókra, az 1918 őszén történő tradíciókkal való szakítást, mint célt, mi motiválta, s egy esztendő múltával mi okozhatta a radikális visszarendeződést. Vizsgálja azt is, hogy az ország területi szétesésének, majd az ezt megpecsételő békeszerződésnek milyen hatásai voltak a magyar közjogra. Szabó levezeti, hogy Trianon rendkívüli mértékben felerősítette a közjogi tradíciókat. „Trianon már nem közvetlenül a vesztett háború, hanem a bukott forradalmak következménye volt. Úgy érezték, hogy ez lényegesen jobban szolgálja az ország területi integritásának helyreállítását, mint egy, a múlttal szakító új közjogi berendezkedés” – fogalmaz.
A domináns román emlékezetkonstruálás folytatódik, az emlékjelek elleni támadások ideje nem múlt el
A harmadik fejezet harmadik tanulmányában Bodó Barna, a Sapientia EMTE nyugalmazott docense és tiszteletbeli professzora Tegnap és holnap között – emlékjelek sorsa a Bánságban 1918 után, Bánság mai megyéiből című elemzéséből egy helyzetképet kapunk, amelynek mindenképpen vannak általános érvényű vonatkozásai. Az elcsatolt területeken található nyilvános emlékjelek, szobrok, táblák, emlékművek helyzetét, az ezekre vonatkozó politika, a türelmetlen intézkedések, a durva megnyilatkozások, a másik felet semmibe vevő fellépések jellemzik – véli.
„Áthelyeztek, eltüntettek köztéri alkotásokat, elbontottak emlékműveket, terek egységét megbontották, átalakították, azzal a céllal, hogy megszüntessék a tér és környezete (bizonyos, számukra idegen) identitást kifejező kapcsolatát” – magyarázza Bodó. Az 1918-as impériumváltás után a Bánság román fennhatóság alá került részének a román történelem részévé kellett válnia. „Az új hatalom új történelemszemléletet és ezzel együtt új, eltérő emlékezetet követelt. A román hatalom az előző rendszerre utaló, a nyilvánosságban felépített reprezentációk jelentős részét eltüntette. Az új hatalom a társadalmi tér újraalkotására törekedett, minek során meg kívánta szerezni a köztereket, hogy az emlékezet saját tárgyi elemeivel rendezhesse be ezeket” – írja Bodó Barna.
Kiemeli, az általa összegyűjtött és eltüntetett 85 emlékjel közül egy sem volt olyan, amely közösség vagy személy elleni üzenetet fogalmazott volna meg. „Az emlékjelekkel szembeni legdurvább támadás nem ezek megsemmisítése, hanem bizonyos részek felhasználása egy újabb (román) emlékjel kialakítása során. Bár az eltüntetett emlékjelek ügyében történelmi bocsánatkérésre volna szükség, az 1990 utáni történések azt mutatják, a domináns román emlékezetkonstruálás folytatódik, az emlékjelek elleni támadások ideje nem múlt el” – hívja fel a figyelmet.
Kisebbségi jogok akkor és most
A negyedik fejezetben Kardos Gábor, ELTE-ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszékének tanára, a tudományok kandidátusa Trianon és a nemzetközi jog: érvek a magyar nemzetközi jogtudományban a trianoni békeszerződéssel szemben című tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a 2020-ban százéves trianoni békeszerződés – hasonlóan a többi Párizs környéki palotákban aláírt dokumentumhoz – valójában az első világháború folytatása volt más, ugyancsak brutális eszközökkel.
A két világháború közötti magyar nemzetközi jogi szakirodalom nagy figyelmet szentelt a trianoni szerződéssel szemben felhozható érveknek. Az évforduló kapcsán néhány kiemelkedő hazai nemzetközi jogász érveire hívja fel a figyelmet. „Trianon sokkolta a magyar társadalmat, ez alól a jogászság sem volt kivétel. A magyar nemzetközi jogászok számára természetes feladat volt, hogy a trianoni békeszerződés ellen felhozható érveket tudományosan feldolgozzák és a magyar diplomácia rendelkezésére bocsássák. Tisztában voltak azzal, hogy egy elszigetelt, nemzetközi erőforrásokat súlyosan nélkülöző állam számára a jogi érvek fontosak lehetnek. Emellett érzékelhették helyzetük sajátos jellegét. A nemzetközi jogi vitában érvelőnek ugyanis szembe kell néznie a nemzetközi jogi forrásokban megjelenő szabályok bizonytalan tartalmával és saját pozíciója ambivalenciájával, amely onnan ered, hogyha vállalja a partikuláris, az egy állam szemszögének képviseletét, akkor azt univerzális normák értelmezésével kell elvégeznie. A magyar nemzetközi jogtudomány érveinek ismertetése előtt érdemes röviden tisztázni azt a kérdést, amire nem hivatkozhattak, és amire ma sem lehet hivatkozni: a szerződéskötésre irányuló állami akarat hiányát” – jegyzi meg. Rávilágít arra a tényre, hogy az első világháború során jogszerű fegyveres kényszer mellett az antant erők jogellenes kényszert alkalmaztak Magyarországgal szemben, átlépve a fegyverszüneti egyezmény által kijelölt demarkációs vonalakon.
Az 1948 előtti kisajátítás érintettjeinek jogi helyzete a lex specialis elve alapján
Gyeney Laura, a PPKE-JÁK, Európajogi Tanszékének egyetemi docense és Korom Ágoston, a Kisebbségi Jogvédő Intézet kutatója közös tanulmányukban a Beneš-dekrétumokat az uniós jog szemszögéből vizsgálják a lex specialis elve alapján. Megállapítják, hogy a 503/2003. évi szlovák mezőgazdasági ingatlanokra vonatkozó kárpótlási törvény (mely nézetük szerint nem összeegyeztethető az uniós jog követelményeivel) és a szlovák közigazgatási és bírósági gyakorlat a kérdéses törvény generális rendelkezéseit előtérbe helyezve, lényegében figyelmen kívül hagyja annak speciális rendelkezéseit. „Amíg ugyanis a fentnevezett törvény – főszabályként – csak az úgynevezett döntő időszakban, azaz az 1948. február 25. és 1990. január 1. közötti időszakban elkobzott ingatlanok kárpótlását tette lehetővé, addig a jogszabály értelmező rendelkezésében foglaltak – kivételesen, a speciális eljárások keretei között – lehetőséget kínáltak az 1945. évi dekrétumok által elkobzott mezőgazdasági földek visszaigénylésére is. Ez utóbbi lehetőség azonban csak olyan személyekre vonatkozott, akiket a bíróság korábban nem ítélt el fasiszta bűnök miatt. Azt veszik górcső alá, hogy a tőke szabad mozgására vonatkozó joganyag, illetve az uniós jog általános elvei milyen kritériumokat támaszthatnak a földterületek visszaigénylését illetően. Ennek során mélyrehatóan elemzik a kárpótlás jogintézménye és az uniós jog közti viszonyrendszert, kitérve a Bizottság kérdéses jogszabállyal kapcsolatos álláspontjainak analízisére, végül pedig az uniós jog általános elveinek – azon belül is a lex specialis elvének – konkrét ügyben való alkalmazhatóságát vizsgálják meg közelebbről. „Jelen írás tárgyául szolgáló jogszabályok, így a fent említett magyarok és németek mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról szóló 104/1945. sz. rendelet, illetve a szlovák mezőgazdasági ingatlanokra vonatkozó 503/2003. évi kárpótlási törvény ugyanakkor sajnálatos módon épp azon jogszabályok körébe sorolható, amelyeknek elismerten uniós jogot sértő következményei vannak, és amelyek mind a mai napig nem kerültek orvoslásra” – szögezik le.
A kiadvány szerkesztőbizottsága elnöke Kardos Gábor (Budapest), a szerkesztőbizottság tagjai: Bándi Gyula (Budapest), Bodó Barna (Temesvár), Bozóki Antal (Újvidék), Csóti György (Budapest), Duray Miklós (Pozsony), Gerencsér Balázs (Budapest), Gyeney Laura (Budapest), Orosz Ildikó (Beregszász). A kötet főszerkesztője Dabis Attila, szerkesztették Benda Vivien és Wágner Tamás.
https://www.kji.hu/kisebbsegvedelem-kulonszam-2020/
(Szalai Erika/Felvidék.ma)