Ritkán történik meg, hogy az álmaink valóra válnak. Ha mégis, nagyon sokat kell tenni értük. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az álmom teljesülni látszik. Talán azért, mert nem cask az enyém, hanem sokunké.
Fáradt voltam a minap, nem éreztem jól magam, ráadásul az eső is esett. Kedvetlenül vettem fel a telefont. Rég nem hallott hang szólt bele:
– Velünk szemben kotorják a Dunát! Készül a kikötő odaát! Hallod?
Hallottam. Talán már nem is voltam annyira fáradt, sőt, határozottan jobban éreztem magam.
– Tudom, Benkő Feri, hogy lesz kompkikötő Dunaradványon, sokat dolgoztunk érte. De azt nem tudtam, hogy már elkezdték a meder mélyítését, azt nem tudtam, hogy már a Dunán is látható jele van. Hihetetlen! Megcsináltuk!
Persze ez így, nem igaz. Nem mi vagyunk azok, akik ezt a nagy munkát befejezik. De mi álmodtuk meg, mi kezdtük el.
1995-öt írtunk akkor. Path község önkormányzata úgy döntött, hogy a Nagy Dunai Árvíz 30. évfordulójára rendezett megemlékezésre meghívja nem csak a környező falvak, hanem a Duna túlsó partján fekvő községek, Dunaalmás és Neszmély képviselőit is.
Amikor Path község polgármestereként fogadtam Maár Andrást, Dunaalmás polgármesterét, Jobbágy Istvánt, Neszmély polgármesterét, Benkő Ferenc önkormányzati képviselőt és másokat, talán nem is gondoltuk, hogy történelmi ez a találkozás. Nem csak azért, mert a 2. világháború óta először találkoztak a Duna menti községek képviselői, hiszen országhatár választ el egymástól bennünket, hanem azért is, mert valami új, valami nagyszerű, valami gyönyörű kezdődik.
Duray Miklós, az Együttélés PM elnökének ötlete volt, hogy éljünk az önkormányzatok adta lehetőséggel: kössük össze azt, ami összetartozik. Évszázadokon keresztül együtt éltek, együtt lélegeztek a Duna két partján élő emberek. Ismerték, szerették egymást. Miért ne lehetne hidat építeni a Duna két partja között? Egyelőre legyen ez a híd az együvé tartozás, a szeretet hídja. Legyünk mi a Hídverők.
Azok voltunk. 1996-ban megszerveztük az I. Hídverő Napokat – három napos kulturális rendezvényt – Path és Neszmély hídfővel. Minden követ megmozgattunk, hogy legalább 1 napra biztosítsuk az átkelést a két község között. Kompot szerettünk volna, de a végén még egy ladiknak is örültünk volna, ha a két partot összeköti. De a Mečiar vezette Szlovákiában masszív elutasításban volt részünk. Megmondhatta volna a soros hatalom, hogy nem engedélyezi a kompjáratot még egy napra sem, de hitegetett. Egyik hatóságtól a másikig küldözgettek. Megaláztak. Kinevettek. Gúnyt űztek belőlünk. Valahogy úgy volt, hogy kutya a macskának, macska a farkának … aztán kifutottunk az időből. Elérkezett a nagy nap, június 7-e, határátlépési engedély se kompnak, se ladiknak nem volt. Mi pedig menünk autóval Komáromon keresztül Neszmélyre.
Emlékszem, Neszmélyen, a Duna parton, rögtönzött beszédemben elmondtam, hogy édesanyám sokszor mesélt arról, hogy a pathiak Dunaalmásra jártak moziba, Neszmélyre szilváért,
a Duna nem elválasztott, hanem évszázadokon keresztül összekötött bennünket.
Zsitvatőnél és Dunaalmáson volt a rév. Sajnos, a történelem szétválasztott bennünket, de mi szeretnénk összekötni a Duna két partját. Mi vagyunk az a nemzedék, amely hidat épít. Most még csak eszmei, szeretet hidat, de reméljük, hogy idővel igazi hidat is. Vagy legalább rendszeres kompjáratot a Duna két partja között.
Másnap, szombaton Pathon, a fürdő kertmozijában Mons. Lénárt Károly Pro Probitate Díjjal kitüntetett esperes szentelte fel Path Község zászlaját és címerét, a vendégeket polgármesterként én üdvözöltem, majd Duray Miklós az Együttélés PM elnöke, Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke Selmeczi Elek mondott beszédet. Ezt követően a környékbeli falvak népzenéjét, táncát láthatták az érdeklődők lelkes csapatok előadásában.
Vasárnap délelőtt volt a Hídverő Napok zárórendezvénye Neszmélyen. A hivatalos részt kultúrműsor követte, a búcsi amatőr színjátszók is felléptek. Az egyik szereplő felüdülést remélt a Duna habjai között a rekkenő hőségben. Az örvény magával ragadta. Retkes Jánosnak hívták, 16 éves gimnazista volt. Szüleinek egyetlen gyermeke. Halála megrázta a Duna két partján élőket, a hídverő polgármestereket-
Úgy emlékszem, a Dunatáj hetilapban írtam akkor, bízok benne, hogy áldozata nem volt hiábavaló, és a kikötőt, amely a rendszeres kompjáratot biztosítja majd be a Duna két partja között, róla fogjuk elnevezni.
De kik is voltak a Hídverő polgármesterek 1996-ban? A Duna bal partján Bugris Katalin Vágfüzes, Tóth Kurucz Mária Izsa, Szabó Olga Path, Kovács János Virt, Vanek Ferenc Madar, Szabó Edit Bátorkeszi, Szigeti János Búcs, Banai Tóth Pál Dunamocs, Bödők László Dunaradvány, Tóth Tibor Karva, Hegedűs Sándor Csallóközaranyos és Csintalan Csaba Hetény polgármestere.
A Duna jobb partján Jobbágy István Neszmély, Maár András Dunaalmás polgármestere és Benkő Ferenc neszmélyi önkormányzati képviselő.
Mi a hídverést már akkor komolyan gondoltuk, amikor a hivatalos szervek a Duna mindkét oldalán csak mosolyogtak rajtunk. Tudtuk, hogy aki harcol, veszíthet, de aki nem harcol, már veszített is. Mi harcoltunk.
Jártunk a magyar és a szlovák parlamentben, minisztériumokban, beszéltünk országgyűlési, megyei képviselőkkel, kitartásunkkal elértük, hogy komolyan vegyenek bennünket. A hidak ügye társadalmilag is mindig fontosabbá vált, és nem volt nálam boldogabb ember, amikor 2001-ben parlamenti képviselőként vehettem részt a Mária-Valéria Híd felavatásán. De a komp – az általunk annyira áhított kompjárat bizony, még csak a hídverő polgármesterek álmaiban létezett. Idővel azonban támogatókra leltünk.
Minden évben megrendeztük a Hídverő Napokat. Voltak nagyon szép, pályázaton nyert pénzből megrendezett többnapos ünnepségek, koncertekkel, mécses hajóval, de voltak nagyon szerény rendezvények is. Mikor mire tellett a rendező községeknek. A Duna bal partján mindig másik község volt a hídfője az eszmei hídnak, a jobb parton a hídfő mindig ugyanaz volt. Neszmély.
Évekig rendszeresek voltak a polgármesteri találkozók, megalakult a Hídverő Társulás, új községek bővítették a hídverők sorait. Megismertük, megszerettük egymást. Volt úgy, hogy fellelkesülve terveztünk és pályáztunk – rendezvényekre, kerékpárútra, Dunapart tisztábbá tételére, volt úgy, hogy napi gondokat oldottunk, de mindig ott volt a háttérben egy nagyon fontos cél: a rendszeres kompjárat megvalósítása.
Igen, idővel cél lett az álomból. Sokan dolgoztak – dolgoznak – a megvalósulásáért. A Nyitra megyei közgyűlés MKP-s frakciója újra és újra előhozta az Ipoly-hidak és a kompjárat ügyét, és tette amit lehetett, ahogy lehetett. Örülök, hogy részese voltam én is ennek a munkának. De ahhoz, hogy megvalósulhasson ez a beruházás, politikai akarat kellett. A Duna mindkét partjáról.
A hídverés nem várt hozadékaként 1998-ban a Hídverő polgármesterek kiálltak a búcsiak és bátorkesziek mellett. Ott voltak a Járási Hivatalban a kivezetettek között. Ott voltak a Duna túlsó oldaláról jött barátaink, támogatóink a két iskolát összekötő élőláncban is.
Alapító hídverő polgármesterként nagyra értékelem a Monostori Híd megépítését, hiszen sokat segít az a Duna partján élőknek, de érthető módon, szívemhez legközelebb a rendszeres kompjárat létesítése áll Dunaradvány és Neszmély között.
Benkő Feri telefonhívása után elmentem Dunaradványra, megnéztem a kikötőt. Helyesebben a helyét, ahol a földmunkák folynak. Láttam a nagy hengert, a földkupacot, a betonvasat, az előkészületeket – és csendes boldogság öntötte el a szívemet.
Hálás vagyok a sorban egymást követő – számításaim szerint 46 – hídverő polgármesternek és képviselő testületnek, az őket támogató parlamenti és megyei képviselőknek, mindenkinek, aki ehhez a nagy munkához hozzájárult. Örülök, hogy 25 év alatt nagyot változott Szlovákiában és Magyarországon is a politikai légkör, eljutottunk végre a kis emberek nagy vágyához – összekötni ami összetartozik.
Sok víz lefolyik még a Dunán, amire az első komp elindulhat, nagyon sok munka vár még Dunaradvány és Neszmély polgármesterére – Púchovský Ľubomírra, Janovics Istvánra és az építkezést kivitelezőkre.
Úgy gondolom azonban, hogy nekünk, a Hídverő Társulást megalapító polgármestereknek és elszánt segítőinknek, – akiket annak idején megaláztak, és kinevettek őrült ötletükért, a hídverésért – csendesen örülni már most szabad.
A szerző Path község korábbi polgármestere, volt parlamenti képviselő.
(Szabó Olga/Felvidék.ma)
