Július 2-a és 4-e között szervezik meg a XXVI. Hídverő Napokat a felvidéki Path és a magyarországi Neszmély településeken. Az alábbiakban dr. Szabó Olga, Path korábbi polgármesterének köszöntőjét közöljük teljes terjedelemben.
Huszonöt éve avattuk fel Path község zászlaját és címerét az első Hídverő Napokon. Embernyi már ember az, aki akkor született. Az új nemzedék ismeri az első hídverő napok megrendezésének előzményeit, ezért a teljesség igénye nélkül röviden felvázolom az utóbbi esztendők legfontosabb történéseit.
A bársonyos forradalom után a felvidéki magyarok bíztak benne, hogy végre hazájuk lesz a szülőföldjük. Joggal várták el a magyarok háborús bűnösségének eltörlését és a hatalom bocsánatkérését. Hitték, hogy a csehországi kényszermunkára hurcoltak és a karhatalommal Magyarországra telepítettek méltányos jóvátételt kapnak. Bíztak benne, hogy az államosított vagyonukért kárpótolják őket. Arra számítottak, hogy egyenrangú állampolgárai lesznek Csehszlovákiának. Elvárták az elszlovákosítás és a magyar iskolák ellen irányuló támadások megszüntetését, és abban bizakodtak, hogy nem lesz szükség soha többé a Kisebbségi Jogvédő Bizottságra, melynek szóvivője Duray Miklós volt. Tevékenységét 470 nap elzárással díjazta a hatalom, miközben bűnösségéről ítélet nem született.
Wass Alberttal együtt reménykedtek a magyar nemzet egységében:
„Aki bántja a magyart, Téged is üt.
Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed.
Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást.
Mert bármelyik magyar vesztesége – a Te veszteséged is.“
Fájdalom, a felvidéki magyaroknak csalódniuk kellett. A deportáltakat és a kitelepítetteket nem kárpótolták semmivel. Még bocsánatot sem kértek. Az államosított ingatlanokért, és ingóságokért kárpótlást csak a szlovákiai tartós lakhellyel rendelkező szlovák állampolgárok kaphattak és csak a természetes személyek vagyonát adták vissza. A jogi személyek, és a kitelepítettek javait a háború után szétosztották a betelepült szlovákok között.
A bősi vízi erőmű ellen is hiába tüntettünk, szervezkedtünk. A Duna mellé lehúzott bentonitfal miatt szikesedik el aranykoronás szántóföldünk és ihatatlanná válik a vizünk.
De ez még nem volt elég. Az új szlovák állam alkotmányában a kisebbségek jogait csak szűkre szabott 2 cikkely tartalmazza, az ország közigazgatási felosztása is úgy történt, hogy az adott közigazgatási területen belül minél kevesebb legyen a magyarok száma. Magyarellenes uszítással terelték el a köz figyelmét az égető gazdasági és szociális problémákról, az állami vagyon szétlopásáról. A helyzet tarthatatlanná vált.
Ezért Duray Miklós elnök javaslatára az Együttélés Politikai Mozgalom hathatós segítségével valósult meg a Csallóközi Városok és Községek Társulása szervezésében a választott képviselők és polgármesterek nagygyűlése 1994-ben, ahol 3500 választott képviselő és polgármester állt ki a felvidéki magyarság önrendelkezése mellett.
De hiába vitték a polgármesterek a bőrüket a vásárra, nem volt politikai akarat sem a szlovák sem a magyar kormány részéről a felvidéki magyarság önrendelkezésének támogatására.
A szervező 9 polgármester ellen még a nagygyűlés előtt elindult a megfélemlítő és lejárató kampány. Rapporton voltunk a parlament Védelmi és Biztonsági Bizottságában, és a köztársasági elnöknél. Ott tudtuk meg az akkor kormányon levő Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom véres szájú képviselőitől, hogy mi hazaárulók, irredenták vagyunk és ha nem tetszik nekünk Szlovákiában, menjünk a Duna mögé!
Ilyen előzmények után javasolta Duray Miklós, az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke, hogy éljünk az önkormányzatokban rejlő lehetőséggel, és kössük össze a Duna két partját a barátság, az összetartozás, a szeretet hídjaival. Találkozzanak, ismerjék meg egymást a Duna partjain élő emberek, működjenek együtt az önkormányzatok. Az idő nekünk dolgozik. Összenő, ami összetartozik.
Életem meghatározó élménye az I. Hídverő Napok. Felejthetetlen, mert a háború után először történt meg, hogy a Duna két partján működő önkormányzatok közös rendezvényt szerveztek. Maradandó, mert kinyilvánította a hatalom, hogy mindent megtesz a határon átnyúló rendezvények megvalósítása ellen. Örök emlék, mert emberáldozattal járt: egy 16 éves, mosolygós gimnazista lelte halálát a Duna habjai között. Retkes Jánosnak hívták.
Ez a lelki teher növelte a polgármesterek elszántságát. De kik is voltak ők? A Duna bal partján Bugris Katalin Vágfüzes, Tóth Kurucz Mária Izsa, Szabó Olga Path, Kovács János Virt, Vanek Ferenc Madar, Szabó Edit Bátorkeszi, Szigeti János Búcs, Banai Tóth Pál Dunamocs, Bödők László Dunaradvány, Tóth Tibor Karva, Hegedűs Sándor Csallóközaranyos és Csintalan Csaba Hetény polgármestere. A Duna jobb partján Jobbágy István Neszmély, Maár András Dunaalmás polgármestere és Benkő Ferenc neszmélyi önkormányzati képviselő.
Idővel csatlakozott a hídverőkhöz Almásfüzitő, Kocs, Süttő és Marcelháza is.
Az első években a cél a Hídverő Napok megrendezése volt, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy legalább a rendezvény időtartamára kompjárat kösse össze a Duna két partját.
Nem ördögtől származott az ötlet, hiszen valamikor komp járt Zsitvatő és Dunaalmás között. Később különböző projekteket valósítottunk meg együtt, miközben a kompjárat létrehozása álomból céllá nőtte ki magát.
Köszönöm az egymást váltó – számításaim szerint 46 hídverő polgármesternek, képviselő testületnek – a megyei, parlamenti, országgyűlési képviselőknek, hogy felvállalták a hidak és a kompjárat létesítésének ügyét. Köszönöm Janovics Istvánnak és Ľubomír Púchovskýnak, Neszmély illetve Dunaradvány polgármesterének az ezzel járó jelentős többletmunkát és fáradságot.
Köszönöm Magyarország és Szlovákia kormányának, hogy a tervek szerint jövőre megvalósulhat a hídverők álma és átadásra kerülhet a kompkikötő és mindennapjainkat megkönnyítheti majd a rendszeres kompjárat.
Huszonöt év nagy idő. Egy emberöltő. Sok víz lefolyt a Dunán az I. Hídverő Napok óta, sokat változott a világ. Sokat, de nem eleget. Továbbra is háborús bűnös még a ma született csecsemő is, ha szülei felvidéki magyarok. A Csehországba kényszermunkára hurcoltak és a kitelepítettek kárpótlása várat magára. Iskoláink továbbra sem gazdaságosak, ezért be lehet zárni őket, és ha felvesszük a magyar állampolgárságot, elvesztjük a szlovákot. Az autópályák nem az ország déli részén épülnek, és az új munkahelyeket sem számunkra létesítik. De folytathatnám azzal is, hogy a régi feladatok és kihívások mellé újak jöttek és a Duna mindkét partján megoldandó gond a migránsválság kezelése, a gender propaganda, a keresztény és konzervatív értékek megőrzése.
Tudjuk, hogy mi, itt Európa szívében egymásra vagyunk utalva. Ezeréves sorsközösség a miénk. Azon kell igyekeznünk, hogy mindenki jól érezze magát ebben a kényszerű házasságban.
Szembe kell nézni a múlt történéseivel – a ligetfalui mészárlással, a csehországi kényszermunkával, a magyar iskolák bezárásával, a magyar gazdák bebörtönzésével – mert az nem megoldás, ha letagadjuk őket. Meg kell beszélnünk a történteket, meg kell követnünk egymást a sérelmekért, erkölcsi és anyagi jóvátételt kell adnunk a kárvallottaknak és a másikat tisztelve, becsülve együtt védeni meg azokat az értékeket, amelyekben nevelkedtünk. Megszenvedtünk értük. Sajnos, volt már olyan a magyarság történelmében, hogy templomainkból iszlám imaházat, mecsetet csináltak.
Csak rajtunk múlik, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát. Nekünk kell küzdenünk egy jobb világért, és ellenállni olyan elvárásoknak, amelyek nincsenek összhangban erkölcsi normáinkkal.
Kívánom a hídverőknek, hogy tartsanak össze, még akkor is, ha eltérőek a lehetőségek a Duna két oldalán. Jussanak eszükbe Márton Áron szavai: ez a keresztút csak úgy vezethet egy feltámadást hozó szebb jövőbe, ha a közös terhek viselésében egymást segítjük és a ránk eső munkát becsülettel vállaljuk.
Útravalóul József Attila gondolatait idézem:
„A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.
Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés.”
Ehhez kívánok kedves Mindnyájuknak erőt, bizalmat, kitartást és hitet.
(Dr. Szabó Olga, Path község korábbi polgármestere, volt parlamenti képviselő/Felvidék.ma)
