Mindig is méltatlannak tartottam két dolgot: ha valakiről megfeledkezünk a mai élet rohanásában, gravitáló nyomásai közben, vagy ha valakik tudatosan teszik a feledtetést programmá, ez még súlyosabb. Mindkét zsákutcát azzal kerülöm el most és remélem, Olvasóink is, hogy néhány rövid villanással tovább hívogatom közénk az idén 100 éve született és 40 éve elhunyt Pilinszky János egyetemesen katolikus költői szellemét és poétikus bölcseletét. A mulandó idő nyomvonalát követem, és Pilinszky többdimenziós szellemi portréit, ihletmagasból, felismerésmélységből összeszőtt flash-portréit emelem látószögbe. Néhány protestáns halhatatlanról: Cranach, Rembrandt, Bach, van Gogh, Krierkegaard, Schweitzer összetéveszthetetlen karaktervonásai merülnek fel az időfolyamból.
Nem csak az időrend okán írok elsőként Lucas Cranachról, az idősebbről (1472–1553), akit a reformáció korában és a századok során gyakran neveztek „a legnémetebb festőnek”.
És nem csak azért, mert Pilinszky is külön karcolatminiatűrt szentelt művészetének (1977, Egy lírikus naplójából).
Még csak nem is azért, mert wittenbergi ösztöndíjas évem alatt szinte naponta elmentem a Cranach Gyógyszertár előtt, amelynek falán ott áll (és emlékezetembe égett) a figyelemfelkeltő emléktábla. Hanem, mert ő volt az a festő, az első, s a szó legmélyebb értelmében vett ökofestő, aki a német erdők gyönyörű fáit úgy örökítette meg festményein, hogy azok valamiképpen hangulatát teremtő élő elemeivé váltak az üdvtörténeti képeknek is, Jézus élete egyes eseményeit prédikáló ábrázolásainak.
Reformáció és fák, reformáció és környezetesztétika, üdvözítéstörténeti láttató jelképrendszer, szín- és formaszimbolika. Mindez ráillik az idősebb Cranach festményeire.
Nem csak a „csábítás fája” jelenik meg többféle szín- és formahangolásban képein tekintetet és Ádám-Évát vonzó erővel. A kiűzetésről alkotott kompozícióegyüttesen pontosan a „kétéltű fa” képezi a tengelyt és a nagy választóvonalat a festmény tengelyében a halált és kiűzetést jelentő bűn lombtól és élettől csupaszító elmúlásjelképével, hanem ugyanennek a fának a másik oldalán a zöldellő, élő ágak és levelek előre mutatnak a megváltás megoldására.
A szédületes és zseniális együttláttatás, az üdvözítés szinkronitásának jeleként és az emberi bűn történelmi pusztításának ellenjeleneteként a kősírból feltámadó élő Krisztus átoktörő-átoktörlő hatalmára mutató jelenet. Micsoda prédikáció ez egyetlen festményen a nagy drámáról és a nagy üdvtörténeti fordulatról! És hány változatban festette meg ezt a jó hírt! Nem győzte variálni, akkora és olyan erős az evangélium üzenete. Vagy: micsoda gyönyörű lombos fenyő alatt pihen meg a menekülő szent család, életet és megmaradást árasztó környezetben, hegyek oltalmazó ölelésében.
Lucas Cranach, az idősebb, méltó prédikátortársa volt Wittenberg messze földre, kontinensekre kiható hitújító, földi létújító, egyházreformáló történelmi alakjának, Luther Mártonnak.
Maradva a fáknál: mennyire kifejező a Panasz a kereszt alatt című képe, amit fenyőlapra festett olajjal, rajta a szégyenfa, a golgotai kereszt körül látjuk a megrendült fák sirató behajlását a festmény látóterébe, szinte vihar kavarta ágaik zokogását is kihalljuk a képből. Az Atya gondossága által teremtett élővilág megrendülését az Igaz Ember és Igaz Isten megváltói kínszenvedésének bekövetkeztekor. Ökosirató zöld liturgia, reformátori látásmódban, az egész teremtett világ nyögéséről, sóhajtozásairól, gyászénekéről. Micsoda narráció! Ahogyan mesél, beszél, üzen, prédikál, sír-jajong az erdő fája. A paradicsom életfája, a kereszt szálkás gerendája önmagán túli valóságokról „mesél”: a teremtés isteni szintű létrehívásáról, a létrontó, létezésromboló ősbűnről, és a halálosan végzetes következményekről. És Jézus feltámadásának életet kizöldelltető hatalmáról, ama jelenésekbeli fának a látomásával, amit Ő ültetett, s amelynek gyökerei alól életnek folyamai áradnak és levelei népeket gyógyítanak, s ahol semmi nem lesz többé átok alatt (Jelenések 22,1-3) .
Mit gondol és ír Pilinszky ennek a hatalmas festményprédikációnak a szerzőjéről és művéről?
Nem véletlen, hogy neki is az tűnt fel, ami a képekre figyelő lélek belső hullámverése minden szemlélőben, aki nyitott szemmel nemcsak néz, de lát is:
„Gyakran gondolok Cranach fáira. E fák rajzosabbak, telítettebbek, valóságos arkangyalok az európai festészet minden későbbi fáihoz-bokraihoz viszonyítva”. Abszolút módon ráérzett a lényegre: „Cranach fáiban még a kozmosz van jelen, míg a későbbiekben már csak a természet. A természet az univerzumnak olyan darabja, amit valamiképpen a birtokunknak, tulajdonunknak érzünk”.
És hozzátehetjük: a második romlás, az ökorombolás, az emberi önkiűzetés kezdete is ez a szörnyű szemlélet. Valóságláttató módon gördíti tovább a meglátás, a felismerés szavait Pilinszky: „Cranach idejében a mindenség még házunk küszöbéig ért… Miért, hogy szívünknek és szemünknek mégis sokkalta többet mondanak Cranach fái, mint későbbi utódaik?… Valószínűleg azért, mert elemi erejükkel egy sokkalta nagyobb egyensúly és béke, a mindenség határtalan egyensúlyának közvetítői, amihez viszonyítva a természet békéje nem csak erőtlenebb, de leverően esetlegesebb is”.
Legyen nyári szemlélődésünk a tenger partján, egy hegyoldalon vagy erdő sűrűjében annak 21. századi személyes megélése, amit Cranach miniatűrje végén így summázott a költő-bölcselő: „Kiderült, hogy szemünk – és vele egész lényünk – egyszerűen nem tud meglenni a mindenség állandó, mindenütt és mindenben jelenvaló szemlélete nélkül”. Dörzsöljük meg a szemünk, és kezdjünk el így látni tanulni! Hasznos, sorsnevelő, emberségérlelő, jövőőrző nyári lecke – gyermekeknek és felnőtteknek.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
