Az író születésének 122. alkalmából tartott koszorúzás után, melyről beszámoltunk, a Márai Sándor Emlékkiállítás Emigráció termében Miklosovits László bemutatta Hommage á Márai Sándor 1900-2020 című míves, 268 oldalas munkáját, mely 200 számozott példányban látott napvilágot.
Egy meglepetés fogadta az érdeklődőket. Születésnapi tortával kínálták őket.
Szaszák György publicista, aki régóta áll kapcsolatban Miklosovitscsal, tartott bevezetőt, melyben vallott Máraival kapcsolatos élményeiről. 1942-ben volt A kassai polgárok ősbemutatója. Ezzel kapcsolatosan egy emlékét idézte föl. Kravetz Tibor kassai építész ajándékozta meg őt egy Márai-kötettel, melyben ez a dráma is szerepel. Az építész a Carpano asztaltársaságának tagja volt, így ismerkedett meg vele. Szép kalligrafikus ajánlást és feladatot is írt bele 2002-ben.
Ő hatvan évig őrizte, Szaszák is addig óvja. Erre valószínűleg nem lesz módja. Ezért elképzelhető, hogy az Emlékszobának fogja ajándékozni.
Márainak Arany János volt a legkedvesebb költője, Miklosovits László pedig éppen Kassára az ő költeményei nyomán született képeivel jött.
Majd ismertette a grafikusművész életútját. Zalaegerszegen született 1944-ben. Számos díjban részesült és sok hazai és külföldi kiállításának színhelyét is felsorolta. Róma, Firenze, Kolozsvár, Pozsony, Kassa… A most bemutatásra kerülő albumot nem ismeri, így kíváncsi, milyen alkotásokra ihlették Márai gondolatai.
Ezután Miklosovits vette át a szót, aki öniróniával fűszerezte előadását. Az idő rövid, a hallgatóság türelme véges – mondta az előadó – így két részre osztotta mondanivalóját. Bevezetésképpen nagyon röviden a kötetéről mesélt. Az egyik oldalon a képek, a másikon nagyon aljas módon a barátaim – akik imádják Márait – a képekhez hozzátették a maguk tőmondatait.
A képekről vallott véleményükről és a Máraihoz fűződő viszonyukról szóltak. A kötet első része ebből áll össze.
„Mivel állandó tinédzser vagyok”, a második rész a rengeteg idő elmúlásáról számol be. A hőskorszakban lézengett néhány vidéki, aki szerette az irodalmat.
Itt van ez a fiatalember, akinek még nem volt akkor szakálla. Amikor megnősült, Albertirsán a polgármester szolgálati lakást biztosított számukra, felesége ugyanis nyelvtanárként ott tanított. Ez olyan volt, hogy ha három ember bejött, akkor négynek ki kellett mennie. Ha akkor végigment az utcán a fotón látható szerelésben, feltűnést keltett. Mondta is, türelem, majd megtanul még vízen is járni.
Majd az őseiről szólt. Valamelyikük nemességet kapott Erdélyben. Mit keres egy Miklosovits ott? Hiszen ez a család délvidéki. Mégis valamelyikük Érmihályfalvára, Biharba költözött. A család egyes tagjai ch-val írták a nevüket, másik része ts-sel. Ehhez kapcsolódik egy aranyos történet.
A család pecsétjét őrzi. Biharban járva, kutatta őseinek nyomát. Büszkén mutatták kutyabőreiket, de látta, valami nem stimmel! Az ő családi címerén hattyú volt, a többiekén lúd. Azután jött egy bácsi, aki megfejtette a rejtélyt. Mindenki megfestette a címerét. „Mi az, hogy hattyú? Milyen madár? Ilyen nem létezik! Lúd az van!” És akkor mindenki ludat festetett a címerébe! Ennyit az ősökről.
Fiatal korában az a szerencse érte, hogy olyan emberekre lelt, akikkel jó kapcsolatot tudott kialakítani. Így jön a képbe Nagy László költő, akinek rengeteget köszönhet. Vidékről feljön egy 16-17 éves kamasz, aki nemrég eltemette az anyját és felkeresi az Élet és Irodalom szerkesztőségét. Akkor ennek a lapnak nagy presztízse volt. Ma már jóval kevesebb. Nagy László meg kiválogat néhányat a munkái közül, majd közli a címlapon! „Én vagyok a világ zsenije!” – gondolta. Majd Nagy megkérdi: „hol alszom? Fogalmam sem volt róla!” A költő fölveszi a telefont és valakit megkér: toljatok össze két fotelt… „Így ismerkedtem meg a kortárs irodalommal.” Tényleg jöttek az összetolt fotelek és emeletes ágyak.
Azután könyvillusztrációit mutatta be. Egyetlen munkája hozott áttörést, amire a szakma is felfigyelt. Jarosław Iwaszkiewicz novelláskötetét illusztrálta. Hirtelen kapta meg a munkát azzal, hogy tegnapra kell. Jó! Pénteken kapta meg a kéziratot. Hétfőn kellett leadni a munkát. De Iwaszkiewicz novellái izgalmas történetek!
Elkészítette a képeit és valamilyen elvtárs, a lektor (ma már nincs ilyen) megnézte azokat, összevonta szemöldökét, „na, maga bohóc, megy a nyomdába, kész!” „Én vérig voltam sértve, életem egyik fő műve!” Kis idő múlva Varsóból Iwaszkiewicz elismerően nyilatkozott illusztrációiról, de az Élet és Irodalom nem!
A véletlen úgy hozta, hogy New Yorkban a Bronx Múzeumban is kiállította képeit, ami a múlt század 70-es éveiben nem mindennapi esemény volt. De elismerés helyett a titkosszolgálat zaklatta, aminek az lett a következménye, hogy két évig nem volt munkája sem a lapoknál, sem a könyvkiadóknál. A neje tartotta el. De nem lett belőle besúgó. Mindez folyamatos zaklatással járt.
A Rakéta c. újságnál dolgozott, amelynek a főnöke szintén ÁVH-s volt. Mondták neki, figyelj, menjél át a Nimródhoz. Tudjuk, hogy utálod a vadászatot. „A mondás szerint, félsz az oroszlán körmeitől? Költözz be a barlangjába! Teljesen igazuk volt!” Ez egy aranyos történet! Ahogy átment, kínkeservesen megtanulta a szakmát, magát a vadászatot. Ennek az lett az eredménye, hogy már békén hagyták.
Majd jött a főszerkesztő: „Te, Laci, János a vécén szokott olvasni, meg volt elégedve a képeiddel.” „Mit mondjak, velem madarat lehetett fogatni!” Kádár János segítségével mászott ki ebből a gödörből.
Ezután jutott el Máraihoz. Első vele kapcsolatos kiállítása a pesti Magyarok Házában volt a Semmelweis utcában. A teremből sok ajtó nyílott. Ezek mögül ordítást lehetett hallani. Az egyik mögött Csurka Pista mondta: anyátok keservit, a másik mögött meg egy főelvtárs beszélt.
Kínkeservesen összegyűjtötte a Máraihoz és Márairól szóló anyagot különböző könyvtárakból. Egy tekintélyes anyag gyűlt össze. Gazda István tudománytörténész megmondta neki, „fantasztikus anyag, de a büdös életben nem fogsz rá kiadót találni!” Ez nagyjából ma is így van. Viszont erre ráharapott a kassai Thália Színházból Stefán Irénke. Így született meg egy Márai-est. Akkor rengeteget jártak Kassára, minden bemutatón igyekeztek ott lenni. Ez azzal járt, hogy közben különböző ismeretségeket kötött. Többek között Jáky János ügyvéddel, Márai unokaöccsével.
Majd a munkáiról beszélt. Petőfi Az Apostolát is illusztrálta. Meg egyéb dolgokat. Amihez Gyurkának van nagyon nagy köze. Mindenkinek tele volt már a hócipője Máraival. Mindenki rajzolta a házakat, tetőket, egyebeket és mindenütt egyfajta portrét tettek közzé az íróról, amelyen Márai citromba harap.
Ide jött Kassára és Szaszák György egy másfajta képet mutatott róla. „Nézd már, mosolyog!” – mondta Miklosovits. Ezt vitte magával a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol évekig emlegették, hogy Miklosovits meghozta a mosolygós Márait!
Jött az ausztriai kiállítás. Nagy örömére szolgál, hogy Arannyal kapcsolatos munkájából született egy kötet is Keresztury Dezső irodalomtörténész előszavával. A köztudatban csak Zichy Mihály-féle illusztrációk ismertek. Az ő munkái lázadásnak tűntek. Arany János nagysága előtt mindenki fejet hajtott. Összegyűjtött vagy 50-60 olyan verset, amelyek Arany Jánosról és Aranyhoz szólnak. Egyik jobb, mint a másik.
A képeknél három dolognak kell eleget tennie. Legyen benne Arany János, legyen benne az a pasas, aki Aranyról ilyen jól ír, de nem árt, ha Miklosovits is ott van valahol.
József Attila és Kányádi Sándor megihlette. Kosztolányi Esti Kornélja is. Csodálatos játék ez, mellyel el lehet játszani, csakhogy a költő munkáit ismerni kell, hogy az ember a képet élvezze.
Büszke volt rá, hogy Varsóba is kapott meghívást. Látott egy csodás épületet, ahol a száz képéből 60-at állítottak ki egy teremben. Hát valami döbbenet! A lengyelek voltak azok, akik a legtöbb Márai-kötetet lefordították. A műfordítók egy kivételtől eltekintve mind nők. De csodálatos érzékkel fordítják. Erre nem tud magyarázatot. De ez a valami jobban működik, mint az olaszoknál. Náluk csak a Monarchia és Európa.
Így adott ízelítőt a vetített képek nyomán emlékeiből.
Majd megint Máraira tért rá. Elmondta, nem akar senkit megbántani, de számára borzasztó a 15 fotóból készült 2000 variációt látni. Mi a fenének kell ilyet csinálni!? Ennek semmi köze magához Máraihoz. Arra ott van a fotó. Menet közben ismerkedett meg az öccsével, Radványi Gézával és az egész rokonsággal, s megdöbbent, milyen komoly dolgok a tények. Tudta, Márai szép szál ember, akit szeretnek a nők és ő is szereti őket. Miklosovits is. Az egyik ábrázoláson így ott vannak ők ketten és a nők.
Ha egy csokorba fűzi a családtagokat, rájött, ennek a szép szál embernek babafeje van! Méghozzá az a fajta babafej, mint az unokaöccsé és a család más tagjaié. Ez a Márai-arc. Ha majd arra vetemedik, hogy Márai-portrét készít, akkor ez az arc fog megjelenni a képen.
Az arcokról annyit, olyan szándékkal áll az effajta feladatok elé, hogy ne ragadjon meg a látványnál. Kis utca, kis hangulat, boltív, meg kutyafüle… Márai-féle leírások. De ennek semmi köze az íróhoz! Annyi köze azért van, hogy ezt leírja jóízűen, fogyaszthatóan. Aki ezt meg akarja rajzolni, a gondolatot kell megragadnia, nem a kicsi házat. Azt kell például grafikai nyelvre lefordítania, hogy kizökkent az idő, a dóm nincs a helyén… Ezt nem lehet magyarázni. Vagy látja, vagy nem!
Majd saját műveit elemezve, fogódzókat kínált az értelmezéshez. Elsősorban azokhoz, melyek a kötetében is visszaköszönnek. A gyertyák csonkig égnek trükkös történet, két öreg jampec közös szerelméről szól – mondta. – Látszólag. Az egész mögött ott van Európa. Ezt kell lerajzolni!
A könyv a helyszínen megvásárolható volt és sokan dedikáltatták.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
