A kassai Thália Színház márciusban mutatta be Gobby Nagy Gyula: Az angyal álma c. lírai zenés játékát. Nekem most adódott alkalmam, hogy megtekintsem. Eljutott hozzám annak híre, hogy a közönség kedvező fogadtatásban részesítette. Nem csoda, hiszen Ábrahám Pál zenéje mindmáig népszerű. Fülbemászó slágereit sok korosztály hallgatta szívesen és játszotta. A korszerű hangszerelés csak jót tett a daloknak.
A színház szórólapja szerint, Ábrahám Pál világhódító művészi útját követi nyomon ez a különleges hangulatú életjáték. „Élünk vele Pesten, Berlinben, Bécsben, New Yorkban, Hamburgban és sok más helyszínen.” Valóban? – kérdezi a néző. És itt kezdődnek a bonyodalmak. A néző ugyanis semmilyen támpontot sem kap, a szereplők most éppen hol tartózkodnak és milyen szerepet játszanak a zeneszerző életében. Csak egy alkalommal. Amikor azt énekelik: „Ahol az ember felmászik a fára, s a Turul-madárra, ott van Budapest…” Amikor a bolondok házában vagyunk, az is világos, a többi helyszín viszont összemosódik. Bocsárszky Attila (orvos, de apa is) Varga Líviával (aki ápolónő, de anya is) nem hagy eziránt kétséget. A kettős szerep viszont ironikus áthallásokra serkent.
A tizennégy szereplő összességében 27 személy bőrébe bújik. Ez összekuszálja az előadást. Néző legyen a talpán, aki ebben eligazodik! A színészek hiába öltözködnek át. Mert honnan tudjam, hogy példának okáért Nádasdi Péter mikor Borisz, és mikor Jancsi? És még főkomornyik is! Egyáltalán, kik ezek a figurák? Milyen szerepet játszanak a zeneszerző és karmester életében!? Darabjainak hősei, vagy egykor hús-vér emberek voltak? De az óra ketyeg, nincs idő merengeni. Mert a díszlet is „ketyeg”. (Erre még visszatérünk.)
A festői kosztümok néha harsány színeik ellenére, remekül illeszkednek az előadás bohém, hogy ne mondjam, ziláltan fegyelmezett légköréhez. A jelmeztervező Őry Katalin m.v. és koreográfus Gyenes Ildikó m.v. aligha gondolt arra, hogy egyes jelenetek olyanok voltak, mintha a fiatalon elhunyt, tehetséges festőművész, Roskoványi István képeit elevenítenék meg. Amikor erre rádöbbentem, hideg futott végig a hátamon. Köszönet érte!
Az előadás megkerüli tapintatosan Ábrahám Pál dorbézolásait, de ők ketten nem tudták elkerülni a valóságban ezt a csapdát.
Hiába a pergő rendezés (László Sándor m.v.), a szívdöglesztő muzsika, a csönd és ricsaj mesteri adagolása, a színészek odaadó, néha kellően ironikus játéka, a két vörös hirdetőoszlop (Bencsik Stefánia m.v. és Rubóczki Márkó) elkötelezett előadása és görkorcsolyázása, a megható pillanatok – az első felvonás végén reménytelenül unatkozni kezdtem. Hiába, az élet rongyos és La Bella Tangolita sem tud rajta igazítani! De szerencsére jött a szünet. Akkor jutott eszembe, még nem hangzott el a My golden baby, amit annak idején annyira szerettem zongorázni. A második felvonás ezzel megajándékozott rögtön az elején, de az előadás nem lett ettől vonzóbb. Hiába a kétszeres fölösleges „szexjelenet”. Bevallom, nem szeretek kukkolni. A közönség viszont kuncogott.
Madarász Mátéról egy-kettőre kiderül ő Ábrahám Pál, Dégner Lilláról, hogy Sári, vagyis a felesége. Most utólag sem tudom, hogy Ollé Erik mikor volt Harmath Imre szövegíró, Iván herceg, Herzfeld és az 1. Cimbora. Az utóbbi háromnak mi volt a szerepe a zeneszerző életében, nem derült ki. Elúszott. „Álmaimban valahol…” talán rájövök. Így jártam Illés Oszkárral is (Auguszt főherceg, Márton Sándor, színpadi kiadó, színházi ügynök, 3. Cimbora). A női szereplők viszont kellemes meglepetést okoztak énekükkel. Jó játszótársaknak bizonyultak.
Az ilyen típusú darabok hiányossága, hogy nélkülözik a feszültséget. Elmesélnek egy élettörténetet, melyben vannak vidám jelenetek, de vérfagyasztó hasadékok is, amiért a közönség hálás, hiszen lazíthat és kacarászhat, a jó zenék hallatára andalog, vagy a történtek okán megborzong, de attól még az előadás minden erénye ellenére nem jut el a katarzishoz. A néző nem válik annak részesévé. Hová jut el? Ábrahám slágere leplezi le. „Nem történt semmi, csak elválunk csendben…” Az előadás után ezért szomorúan baktattam haza. Semmi sem történt!?
A Gobby Nagy által írott darab eredetileg három részből állt. A színpadon egy kopott fekete zongorát képzelt el. A kassai előadás két részből áll és a színpadon egy nyomorult hangszernek még nyoma sem volt. Fura mód, ez az elején nekem sem hiányzott. Pedig Ady Endre tiltakozhatna a fekete zongora okán! De ő csak egyszer járt Kassán. Az is régen volt. Brestyánszky Boros Rozi m.v. dramaturg úgy látszik, alaposan meghúzta a darabot. Ez persze nem gond, hiszen nem Shakespearről van szó (habár őt is alaposan át szokás ma már írni). A neten a darab megtalálható, tehát össze lehet vetni a kassai előadást a csonkítatlan eredetivel. A néző számára viszont az az érdekes, mit kap az előadás folyamán. Milyen élményekkel, gondolatokkal gazdagodik. Felszólítja-e a produkció, hogy lépjen túl a saját árnyékán? Okulhat belőle? Megpörgeti, megrugdossa?
Azt kell mondanunk, kívül maradunk az előadáson. Valahol távol. Nem szeretünk bele a darabba.
Ennek az előadásnak nyilvánvalóan nem az a célja, hogy a néző más emberként keljen föl a székből, mint ahogy beleült. Mégha meg is köszönjük Szabadi Emőke Katalinnak (Nagyhercegnő), Nagy Kornéliának (Gudrun, Anna Tartakova grófnő), Varga Anikónak (Mária hercegné, Elenóra főhercegné) és Lax Juditnak (Viktoria, Izidóra hercegkisasszony) teljestményét és énekét, a helyzet adta komikum kiaknázását és jókedvüket, de az nem elegendő ahhoz, hogy maradandó élménnyel ajándékozza meg a nézőt. A színészek láthatóan jól érezték magukat egyes szerepekben, amit a Sors adta ajándékként könyvelhetnek el. De a színpompás szappanbuborék gyorsan semmivé foszlott. Akkor is, ha hazafelé menet néhány népszerű dallamot dúdolgattam.
A színpad ugyanis egy óraszerkezetet mutatott – Ondraschek Péter m.v. díszlettervező elképzelése nyomán. Igen, az óra ketyeg! Nem történt semmi, csak… – legyintett rá Harmath Imre szövegíró.
A színpadon két oldalt lépcsők sorakoztak. Netán zongorabillentyűk? Ezen járkáltak/játszottak föl és le a szereplők, a rongyos élet napszámosai. De ezek nem Jákob lajtorjái, melyeken egykor angyalok sétáltak. Így nem a mennyországba fognak jutni. Ezen még a négypúpú teve sem tud segíteni. (Hadd jegyezzük meg, hogy A Teve van egypúpú… c. dalt teljes mértékben lenyúlta a Boney M együttes Rivers of Babylon címen és világsláger lett. Érthetetlen számomra, hogy nem perelték be őket. De ez már egy másik történet!)
A kassai előadásnak van helyi vonatkozása, melyről okvetlenül szólnunk kell.
Kemény Egon, kétszeres Erkel-díjas zeneszerző a kassai nemzeti színház mellett nőtt föl. Régi kassai családból származott, de Bécsben született. A család Kassára költözött vissza és itt érte el első sikereit. A Fő utcán lakott. Ma az épületben dm-bolt található (Fő u. 56).
Ő hangszerelte Berlinben Ábrahám szerzeményeit 1930-33 között. 25-28 évesen karnagyként dolgozott ott. Anyanyelvi szintű német nyelvtudásával és megbízhatóságával titkári feladatokat látott el barátja, Ábrahám mellett. Nagyoperettjei és filmjei elkészítésénél oroszlánszerepet vállalt. Főhősünk sikereit tehát neki is köszönhette! Érdemes ezt számontartanunk.
Harmath Imre meg az ő szövegírója is volt.
Balassa Zoltán
