Magrejtő árpakalászok ringó, lágy hullámzása öleli körül a szemlélődő tekintetét a Bakonycsernye és Csetény közötti út mentén, ahol a kitérőben szorgosan és hallható suhogással pörgeti a szélkerék a levegőt. Vasárnapi hazafele vezető utunkon – mint minden alkalommal – megálltunk az érő kalászosokat, s a nyári virágokat kínáló vetés mellett. Száguldó motorosok sebességhajszoló dübörgését az út menti fasor jótékonyan szűrte ki. A turistaáradat kerékpáros, autós késő délutáni nyüzsgése még kicsit behallatszott a vetés menti, az érlelődő kalászosok sajátos illatában úszó tájba. Majd ez is egyre gyérült. S akkor a gyönyörű bakonyi táj odakínálta szívünk elé az open air, nyílt színi áhítat páratlan pillanatait.
Igék idéződtek fel a szívünkben és ajkunkon az aratás beérő zsengéjéről, amit egykoron a Szentföldön Mózes törvénye szerint az Úrnak ajánlottak fel (3Mózes 23,10). És az együtt ringó kalászok boglárján az Isten fésűjével, a széllel széppé fésült szakállszálak tengeri látvánnyá változtatták a vetést. Valami ősi ritmus visszhangzott a lelkünkben a látványra, szinte magunk is ringani, hódolni akartunk mindennek Teremtője, Istenünk előtt.
Ézsaiás fogalmazása szerint „örömet szerzesz nékik és örvendeznek előtted az aratók örömével” (Ézs 9,3).
Ebben a tiszta létesztétikai, magasrendű örömharmóniában, amit az egy ütemre hajló, ringó, hódoló, táncoló érett vetés látványa keltett bennünk, felcsendültek a hálaadás zsoltáros hangjai bennünk: „Adjatok hálát az Istennek,/ Imádkozzatok szent nevének!/ Hirdessétek dicséretét/ És minden jótéteményét!/ Beszéljétek a nép előtt! Nagy csudáit, melyeket tött.”
Lelkészek boldog áhítatpercei a természet templomában
Lelkészekként együtt örvendtünk és hajladoztunk, beleolvadva az érő árpamező sajátos néma istentiszteletébe, hódolásába. Nagyszerű, felszabadító, boldog érzés járta át lelkünket a harmónia-szépség élményében, pontosan azért, mert a csupa diszharmóniába, egymás elleni személyes és közösségi agresszióba süllyedő világból pár pillanatra – akár a szélkerék felfele forduló lapjára kapva is képzeletben – átlendültünk a mennyei léttartományokba, az örök harmónia rendjébe.
Abba a láthatatlan, de egyben néha látható világba, ahol már nemcsak árpa és búzakalászok fésülődnek tisztelő és Istennek tisztelgő egységbe és hódoló harmóniába, hanem egész világok, univerzumok és multiverzumok, kozmikus kalászokként tisztelve az Isten adta rendet és a Rendalkotó élő Istent.
Közben pedig személyes emlékek is felszálltak az emlékezet mélyebb rétegeiből. Klaudia lelkésznőnek, társamnak izraeli régészeti kutató évéből, amit a világhírű jeruzsálemi keresztyén Dallmann Szentföld-kutató Intézetben töltött. Szemei előtt Jézusunk példázata nyomán megjelent és valóságosan növekedett a búzamező, amely már fehér volt az aratásra (János 4,35-38).
És Jézus Urunk figyelmeztetése is megjelent rögvest arról, hogy miközben a tanítványok még ráérősen okoskodtak: még négy hónap, míg eljő az aratás, a „van még időnk, ráérünk még” életelvének és gyakorlatának engedve át időt és teret. Márpedig az idő sürget, s aratni való sok, de a munkás oly kevés. És arra is int Urunk a példázatban, hogy más a vető, más az arató, különféle szolgálatok vannak az egyházban, amelyek időben is egymásra következnek.
Akár úgy, hogy a gyülekezetben más feladata volt az előd lelkésznek, s más az utódnak, akár az egyháztörténelem nagyobb korszakaira gondolunk, de mind a vető, mind az arató együtt örvendezhet, mert az örök életre gyűjt termést mindkettő – másoknak és magának.
Hogy pedig senki ne essen bele a „velem kezdődött a világ és az egyháztörténelem” hamis tudatú, téves hitű csapdájába, hozzáteszi: „Ti a mások munkájába álltatok” (Ján 4,38). Ó, ringó bakonyi árpamezők, köszönjük nektek példázatos Urunk igazát, amit újra megjelentettetek előttünk!
Öko-reformációt, amíg tart a ma – elv és tett
És felidéződött open air istentiszteletünkön, ahol ígérete szerint jelen volt Urunk Lelkével, Igéjével, annak a palesztin kisfiúnak, Juszufnak az arca is, akit árvaságában a svájci református-keresztyén palesztin segélyszolgálat karolt fel. Ő ma már hálás, tanult európaiként szolgálja vissza a felkaroló szeretetet diplomás és értékes felnőttként. Mert Isten nem engedte meg, hogy elhamarkodottan és felületes ítélőként bárki is úgy vélje, ő a konkoly, ami a búza közé keveredett. Hagyták felnőni, s rá lehetett jönni, hogy őt nem konkolynak, hanem búzának rendelte Isten!
Nekem pedig a közeli Bakonybél Szentkútjánál öt éven át szervezett és tartott szabadtéri öko-spirituális alkalmak jutottak eszembe, amikor a Voloszi Manifesztum által korábbi öko-spirituális gyakorlatunkban és szeptember eleji teremtésünnepünk szándékában is megerősödhettünk.
Ebben a kiáltványban ugyanis ortodox és protestáns, katolikus keresztyének a világkeresztyénség ökológiai reformációjáért kiáltottak, fohászkodtak és javasolták mindenkinek az egyre tudatosabb és felelősebb bánásmódot Istenünk teremtett világával.
Ezt a manifesztumot nyilvánosságra hozta a Teológiai Szemle éppúgy, mint a Protestáns Műhely tanulmányi füzet, mely 2016-ban jelent meg „A teremtett világ megóvása – öko-teológia a 21. század elején” címmel.
Ebben felvázoltam a keresztyén környezettudatos gondolkodás és életvitel történetét, az ökológiai bántalmazás legkülönfélébb formáit, s azt, hogy a protestáns teológia alkotta meg az öko-teológia fogalmát.
Mi ott a szentkúti völgyben évről évre fiatal zenészek, biológiatanárok, költői művek megszólaltatói, a teremtésről szóló Igék bontogatásával próbáltuk a hallgatóság lelki és mentális érzékenységét ébresztgetni a környezetért. Ökológiai fogadalommal, faültetéssel, többféle aktivitással, közös énekléssel, tábortűz köré húzódva fésülni gondolatainkat a teremtő Lélek és zseniális Tünde tanárnőnk segítségével.
Ezekről az alkalmakról lelkes önkéntesek segítségével kisfilmek is készültek, ezek közül a Yuotube-on még követhető egyik-másik (Teremtés napjának ünnepe Bakonybél, készítette Útirány, Sárfi Lajos).
Meg számos beszámoló is megörökítette több éves öko-szolgálatunkat. Ingyen végeztük, felkészültségünk legjavával, remélve, hogy ami ingyen van, az nem olcsó termék! Ezt hála Istennek, sokan észrevették.
Mielőtt a gazda sarlót ereszt a földre
A tiszta látványélvezettől, az Isten teremtette mezők látványcsodájától így jutottunk el a környezetért, az ökológiai tudatosságig vezető rendezvény szervezéséig hitből, személyesen átérzett keresztyén felelősségvállalással, önkéntes összefogással! És az Ige nagyon komoly figyelmeztetéséig, amit Kányádi Sándornak Valaki jár a fák hegyén című versével minden esztendőben egyre mélyebbre ültettünk el programjaink segítségével a mind nagyobb számú érdeklődő szívében. Erről szól az említett kisfilm.
Az Ószövetség és az Újszövetség intése szintén olyan együttmozgásban van, mint a szemünk előtt ringó árpavetés egymáshoz simuló kalászai.
Már Jeremiás figyelmeztetett jó 3000 éve: „Búzát vetettek, és tövist aratnak” (Jer 12,13). Jézus pedig így intett a konkoly és a búza példázatában: „Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok” (Máté 13,39). Márpedig nemcsak a bakonyi vetések készek a kombájnok aratására, hanem bizony a világ is lassan vagy gyorsan beérik arra, hogy a föld Ura „azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett” (Márk 4,29). A mi dolgunk nem az, hogy találgassuk a végső aratás idejét, sem az, hogy fóbiába hajszoljuk önmagukat, egymást és a világot. Hanem az, hogy készen legyünk az aratásra! Mind lelkileg, minden erkölcsileg szerte a Kárpát-hazában.
Bakonyi érett kalászos tenger, köszönjük a gazdag emlékeztetést, s Urunknak azt, hogy van mit számba venni, átgondolni, megtenni, mielőtt a Gazda sarlót ereszt a földre!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
