Hasztalan fáradoztam, semmiért.
Hiába pazaroltam erőmet.
De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istennél.
Ézsaiás 49,4
ISTEN MINDENT PÓTOL, DE ISTENT NEM PÓTOLJA SEMMI
Hány és hány embernek lehetne vallomása a nagy próféta Igéje? Hányan vannak, akik pillanatnyilag vagy éveken, netán egész életükön át azt érzik, hasztalan, mindhiába, semmiért fáradoznak. Nem csak a világszerte növekvő szegénység áldozatai, megkötözöttjei szólhatnak így. Ezért aztán vannak, akik pont az ellenkezőjét mondják, akár itthon is: dehogy is dolgozom, csak ha jól megfizetik a munkámat, ahogyan én elvárom. És egyre többen vannak ilyenek. Minap beszélgettem egy vízvezeték-szerelővel. Elmondta: napi 25 ezret kínált pár embernek a segédmunkáért és étkeztetést is. Szabályosan nevettek rajta.
A hiábavalóság érzése a munkavégzést ugyanúgy eléri, mint sok ember életszemléletét. Viaskodik egymással a konkrét fizetség, bérezés szemlélete az Isten szerinti jutalom nem forintosítható valóságával. Mert erről van szó. A siker és a pénz, főként a könnyen szerzett (s könnyen elszórt) pénz és valamiféle isteni jutalom más létértelmezési dimenziója ellentétéről. Nem mintha a keresztyének nem a pénz segítségével elégítenék ki alapvető életszükségleteiket. Dehogynem. Ám nemcsak lét-, és fajfenntartási szükségleteik vannak, hanem a teljesebb, sőt sorsteljesítőbb spirituális szükségletekről is tudnak. És élnek ezekkel, ezeknek.
A digitális korban is nélkülözhetetlen Isten-dimenzióról, amit napjaik és életük minden szükséglethiánya közben is azért igenelnek és igényelnek, mert ez képes sok mindent pótolni. Még a kenyeret és vizet is? Bizonyos értelemben azt is. Amikor képesek lemondani valamiről vagy redukálni szükségleteiket azért, mert olyan léttöbbletük van, amit semmi más nem adhat meg. Egyik református gyülekezeti tagunk ezt ilyen egyszerűen fogalmazta meg és adta tovább testvéreinek:
Isten mindent pótol, de Istent nem pótolja semmi. „Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm” (Róma 14,17). Igen, pontosan erről van szó.
LÉTÉRTELMEZÉSI TOTÁLKÉP – LÉTÉRTELMEZÉSI KULTÚRA
Nagyon sok ember rengeteg személyes energiát pazarol el az elégedetlenséggel, ami ha sokáig tart az életében, keserű, cinikus, olykor életellenes, sőt önellenes személyiséggé rombolja. Önemésztésbe a szó legszorosabb értelmében. Márpedig a Biblia, a hit, a keresztyénség pontosan mást bizonyít, tanít. Azt, hogy elképesztően nehéz, sivatagi helyzeteket is képes az ember kibírni, elviselni, és még az isteni ráadás is megérkezik, olykor kéretlenül, olykor kérve, vagy kérésünk ellenére sem, mert még nem jött el az ideje Isten órája szerint.
A kérdések kérdése ez: képesek vagyunk-e edzésben maradni, a reménység, a pozitív várakozás többletével napi próbáinkat, életünket működtetni? Azzal a hitbeli többlet-reménnyel és bizodalommal, ami biztos abban, hogy Isten nem hagyja szégyenben az Ő népét. Hogy Ő tud az én ügyemről, milliárdnyi gyermeke személyes ügyéről és számon tart angyalai szuperintelligenciájával, és szellemi követei, küldöttei számunkra kirendelt kíséretével?
Érdemes a Szentírást olvasni, hogy eljussunk a létértelmezési iskolázottság, a létértelmezési kultúra magasabb fokára.
Nem azért, hogy a szavak és a szemléletmód helyettesítse a kenyeret és a pénzt, hanem azért, hogy ezek meglétét vagy hiányát elhelyezzük abba a totálképbe, amibe valók. Ahol Istenben megváltozik a dolgok nyomása, szerepe, értelme.
BIBLIAI ÉS MÁS POZITÍV ALTERNATÍV LÉTEZÉSKULTÚRÁK
Egy-két példa. Krisztus előtt 605-ben a Nebukadneccár babilóniai király által Babilon városába hurcolt zsidók között volt Dániel próféta és három társa. Nagy próbatétel előtt álltak: vagy leborulnak a pogány aranyszobor előtt, vagy tüzes kemencében porlad el az életük. Mi volt a három deportált sorstárs válasza? „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk. Ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király. DE HA NEM TENNÉ IS, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük és nem hódolunk az aranyszobor előtt” (Dániel 3,17-18). Az ellenállás kőkemény szavai ezek.
Ez a resisté, ami sok évszázaddal később Marie Durand (1711–1776) francia hugenotta nőt arra indította, hogy protestáns hitéért önként vállalja a 38 évi börtönt. Ott sok-sok nő börtönbeli anyja, vigasztalója lett. Évtizedek alatt véste be a vártorony kőfalába: RESISTÉ. Álljatok ellen!
Azaz működik, győzelmesen működik az Istenbe vetett hit. Az, ami a puszta önfenntartásnál, önmegmentésnél sokkal magasabb rendű, értékesebb. Ami századokra, s ma is példát adó alternatív létmegélési kultúrát formál, milliókban élő, életboldogító parancs. Amikor Isten lesz földi életünk kenyere és bora, Krisztus áldozatának megjelenítője minden élethelyzetben. Amikor Isten lesz elemi szükségleteink fölött a létszükséglet, az ember teremtésbeli létszükségletének élő vize. És akkor, de csak akkor Isten képes lesz hitünk, engedelmességünk által pótolni mindent – akár évekre is. Van-e ilyen pozitív létkapaszkodónk a digitális kor váratlan fordulataira?
A SZEM, A LÁTÁSMÓD A LÉLEK FÜGGVÉNYE
Izrael fiai, lányai több mint 1870 évet vártak arra, hogy újra hazájuk legyen a saját földjük. 1948-ban. Ekkor mondta a totális létszemlélet vallomásaként, bár ő ezt nem így nevezte, az új állam első miniszterelnöke, David ben Gurion: Aki nem hisz a csodákban, az nem realista. Nem a következő jobb álláskínálatra vagy karrierre vártak millióan ott a Szentföldön és világszerte a diaszpórában. És lett nemcsak kenyér és bor, állás és munka, hanem haza, ország is. Vagy a francia festőzseni, Henri Matisse (1869–1954) nem ugyanerről írt e sorokban:
Mindenütt virágok nyílnak annak, aki virágokat akar látni.
Igen, ez az! Lehet csak a sziklát, a sivatagot fikszálni, de lehet úgy körülhordozni tekintetünket a tájon, hogy megakadjon egy csírázó fűszálon, egy bimbózó ágon, egy sziklák vagy hórögök között kibúvó virágfejecskén. A szem, a látás pedig a lélek függvénye. Ha a lélek tele van a láthatókon túllátó, még a felhők formáiban is virágot, emberarcokat, üzenetet kereső érdeklődéssel, szent szomjúsággal és éhséggel, látni vágyással, látni akarással, akkor másképpen viseli el az éhséget és a szomjazást, a munkanélküliséget és az alacsony bérezést is.
Tökéletesen meglátta, felismerte ezt református Kölcseynk (1790–1838), a debreceni kollégiumban pallérozott hittel és elmével: „Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná: mint az istenség nagy gondolatával való foglalatoskodás. Akármerre veted e temérdek mindenségbe tekinteteidet, mindenfelől egy végtelenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugaraznak feléd” (Parainesis, 1837).
Istenünk létező csodadimenzióiban elidőző tekintetet, és így igazi valóság feldolgozó, a hiábavalóságokkal eredményesen megküzdő gondolkodást kívánok Olvasóinknak!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
