Az 1849-ben Aradon lelkészkedő, a minorita rendtartomány titkára és a rendtartományi kormánytanács tagja, Surjánszky György Euszták, október 5-én, az aradi 13 közül, a tíz római katolikus főtiszt gyóntatását végezte. Október 6-ának hajnalán Damjanich János tábornokot ő fogadta vissza a római katolikus egyház kebelébe.
A magyar történelem tragédiájának hajnalán, rendtársaival együtt kivégzésük helyére kísérte a vértanúságot szenvedett honvédtiszteket.
Sujánszky György Euszták (1811-1875) minorita szerzetes visszaemlékezéseiben írta le az aradi várbörtönben történt eseményeket, melyből kitűnik, hogy 1849. október 5-én az egész napot az elítéltekkel töltötte rendtársaival. Október 6-ának hajnalán, ők kísérték a kivégzések helyszínére azokat a hadviselt, bátor katonákat, akiknek bitófa és kegyelem gyanánt golyó jutott osztályrészül.
Barabás MIklós (1810-1898) :A tizenhárom aradi vértanú arcképe, litográfia Fotó: Wikipédia
Az emlékezés így szól:
„Október 5-én fél ötkor jelenék meg a helybeli várőrségből kolostorunk elnökénél, Kosztka Libornál bizonyos katonai egyén, ki a haditörvényszék által elítélt tábornokok mellé kilenc papi egyénnek kiküldését sürgeté.
Mély levertségű és a borzasztó hír hallatára egészen elfogódott elnökünk, minthogy kilenc papi egyént (honn is nehány maradása igényeltetvén) nem küldhetett.
E kolostor tagjai közöl négyet, ti. Pléva Balázs, Vinkler Brúnó, Bardócz Sándor és Sujánszky Eusztákot kéré fel a szerencsétlenek melletti vigasz (mennyiben ez lehetséges, és az ily esetben papi kötelesség) megtevésére.
Vérző szívvel lépők át reggeli tíz óra után a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított főőrház falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul – és mennyire lehetett, bátorításul – a nagylelkű jövendő mártírokat, kezet szorítva teljes bizalommal fogadának bennünket, s miután mi az őszinte részvét után több órai barátságos beszélgetés közben őket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat a reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemlett csapás elviselésére és az isteni gondviselésbeni megnyugvásra felhívók, ők egész nyugodtan és egész maguk megadásával bízák sorsukat és életöket arra, kinek kezeiből minden jő.
Fél ötre elmúlt, s én (Sujánszky György Euszták) bevégezvén Poeltenberg Ernő és Aulich Lajos uraknál papi kötelességem kolostorunk meghagyásából, az annyira ismeretes, lábtörés következtében ágyban fekvő nagy hőst, Damjanichot látogatám meg, őszinte részvétünket előtte nyilvánítandó.
Kezet szorítva fogadott beléptemkor, s a brünni hóhért (Mayer), ki éppen szobájában kémlelődött, valamint az őrt is kiparancsolván, velem barátságos beszélgetésbe elegyedett.
Sokat beszélt a politikáról, többet Kossuthról s igen bosszankodva Görgeyről. Többek közt mondá: „Tisztelendő barátom (ily címmel illetett beszéd közben)! Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy a császári háztól azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg – golyó által végeztetnénk ki.”
Ezeket mondva felkére, hogy az éj óráiban vigasztalhatlan nője, Emília számára némi megnyugtatásul általa készített imát imádott nőjének kézbesítsem, melyről ő megnyugtatva, midőn már-már távozandó valék, így szóla: „Tisztelendő barátom! Ön tán nem is tudja, ki vagyok.” Mire felelém: „Igenis, tudom.”
„Én ugyan – mondá ő – rác vagyok vallásomra, de mint rác meghalni nem akarok. Áldjon meg engem! Azt is tudom, miszerint ön engemet addig meg nem áldhat, míg én meg nem gyónom bűneim, tehát hallgasson meg.”
E nagy férfiú meggyónt, röviden a hitvallást letette, és én, midőn engedve kérelmének őt feloldozám, kezeimet fejére tétette, és azt önkezeivel fejére szorítván egész imám alatt ott tartotta, s miután ez is megtörtént, így szóla: „Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg.” (Az absolutiót értvén.) S miután ágyában újra felemelkedett, mondá: „Mielőtt eltávoznék, tisztelendő barátom, ha nem utál, csókoljon meg engem.” „Hogy utálnám a hősök leghősebbikét!” S mi majd öt percig egymás nyakába borulva keservesen zokogánk.
Ne adj Isten több ily jelenést életemben!
Cserna Károly (1867-1944) rajza az aradi vesztőhelyről, illusztráció Fotó: Wikipédia
Végre elközelgetvén az idő, melyben mindenki övéihez visszasietett, magam is kénytelen valék elhagyni egy kevéssé a nagy katonát és igaz hazafit.
Délután öt óra után hagyánk el a szerencsétlen foglyokat, s miután a várparancsnok Howiger tábornoktól „Passierscheint” véve figyelmezteténk, hogy másnap, azaz 6-án reggeli két órakor a várban megjelenjünk, a legnagyobb szívfájdalommal térénk vissza kolostorunkba.
Október 6-án reggeli két órakor megindulva, miután a várba bejutánk, ki-ki a reá bízottakat felkeresni s meglátogatni főgondjának tartá.
Virrasztottak a nagylelkű foglyok, és mennyire lehetett, szeretteiktől néma soraikban végbúcsút véve, a legszükségesebb rendeleteket megtéve, s példás buzgósággal a bűnbánat és oltáriszentségben részesülve, maguk csinosítgatásával, lelkük tiszta öntudatában várák be ama borzasztó időpercet, mely őket vagy felszabadítja, vagy mielőbb annak széke elé állítandja, kitől ügyük szentsége és igazságos voltáért szenvedett vértanúi halál után a dicsőség babérját megnyerendik.
Remegve vártam a börtönész szobájában a percet, melyben a borzasztó spectaculumra indulnunk kellend. Elérkezett ez is.
A négy aradi vértanú agyonlövetése, ismeretlen szerző Fotó: Wikipédia
Tompa moraj közt megérkezék a kísérő sereg, és háromnegyed hatra a négy golyóra ítélt tábornok, úgymint Kiss Ernő, Schweidel József, Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid a sáncok között agyonlövettek.
Kiss Ernő az első lövés után el nem dőlvén, reája másodszor is három egyén lővén hala el. [A három áldozat arcra borulva, Kiss Ernő hátrabukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Kiss Ernőt a lövések közelről érték, bőrébe fúródott a lőpor, s a füst befeketítette arcát.]
Testeiket a sáncok hantjai födik, mert elvitetésük meg nem engedtetett. – A hazában a hazáért elhunytak fölött virrasszon a béke angyala.
Végrehajtatván a fennírt négy tábornokon a véres ítéletet, a bitófára ítélt kilenc tábornok ugyanazon katonai kíséret mellett indult meg, közbevevén vigasztalásul melléjök rendelt papi egyéneket.
Minden arc az elvonuló csapaton. Ők nagylelkűen és katonailag nyugodtak. – Nyugodtak ez alkalommal a többi várfoglyok is, ha nyughattak szívök fájdalma miatt, kik be lévén zárva, és ajtónyílásuk felé két ágyú szögezve, annyi sem engedtetett, hogy legalább egy barátságos néma kézszorítás által válhattak volna meg azoktól, kiknek körében és oldala mellett oly hősileg vívának.
Félóra után eljutván az Újarad felé vonuló térségre, hol kilenc fa felállítva jelezé a Golgotát, s felolvastatván még egyszer az ítélet, megkezdetett a borzasztó működés.
Poeltenberg Ernő volt az első, kit Török Ignác gróf, ezt Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly követett.
Mindegyik hőslélekkel halt meg. Egyik a másikát azzal biztatván, hogy nemsokára ismét együtt leendnek. Lelki éberségüket eléggé kitünteté az, hogy midőn mi papok síránk, ők, nevezetesen Nagysándor József a mellette levő Vinkler Brúnó barátunkhoz imigyen szóla: „Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb – úgymond –, ha imádkozunk.” És ekkor Leiningen gróf, noha ágostai (evangélikus) vallású, hozzánk csatlakozva fennhangon mondá a pap által elmondott ima szavait.
A vértanúk levétele a bitófákról, festmény, ismeretlen szerző Fotó: Wikipédia
Midőn Leiningen grófra került a felfüggesztési rend, ez szót kért, mi neki meg is engedtetvén, kimenté magát azon aljas vád alól, mintha Budavára elfoglalása alkalmával az elfogott osztrák tiszteket oroztatva gyilkoltatta volna meg, esküvel erősítvén, hogy ilyesmi a magyar tábor részéről soha nem történt.
Fájdalmát nyilvánítá azon, hogy e vádat bírái előtt megcáfolni, megsemmisíttetnie nem engedtetett, s mielőtt élni megszűnt, e szavakat mondá: „Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk.”
Damjanich, látva, hogy sírok, így szólt: „Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.” S reá kerülvén a sor, miután hét bajnoktársa halálának szemlélője volt, így szóla: „Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában.” S mankók segélyével kocsijáról leereszkedvén, miután nyakkendőjét kezeimbe adá, hogy mint örök emléket nejének kézbesítsem, lelépett az oszlop előtti zsámolyra, s még egyszer megszólítva, ne feledjem el a reám bízottakat, a vele működő hóhért figyelmeztette, hogy szakállát össze ne kuszálja, e végszavakkal: „Éljen a haza!”, kiadá nagy lelkét.
(Sujánszky kifeledte részletesen bejegyezni Damjanich szavait. Átadván a nyakkendőt, mondá: „Mondja meg nőmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni. Mondja el ezt nőmnek, ez vigaszára leend imádott Emíliámnak.” -megj. Országos Széchényi Könyvtár)
Őt miután Vécsey gróf is követte [Gróf Vécsey fekete atilla fölött sötétzöld felöltőt viselt, melyet leöltvén, Marchot lelkésznek nyújtá át ama kéréssel, lenne szíves nejének azt kézbesíteni emlékül], a borzasztó spectaculum megszűnt, vagyis inkább csak most tűnt fel egy borzasztó, szívet repesztő látomány.
Az aradi vértanúk emlékműve Aradon Fotó: Wikipédia
Kilenc oszlopon kilenc tábornok, köztök gróf Leiningen honvéd tábornoki öltönyben függve, velök annyi család öröme örökre eltemetve.
Nem volt szem, mely a borzasztó jelenetre nem könnyezett.
[Tichy, a vezénylő őrnagy felszólítá a papokat, hogy közülök valamelyik intő szónoklatot tartson a legénységhez. De azok elérzékenyülten térdre hullva végzék imájukat.]
S mi több, maga a nap, hogy ne lássa, mi történik, elrejté arcát, csak kilenc óra után eregette le a bús fellegek közől jótékony sugarait.
A kivégzettek holttetemei nagyobbrészt a helyszínén lőnek elásva. [Történeti hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a gyásztéren hetet temettek el. Amint napnyugta után tört lélekkel a kivégeztetések helyéről hazatértünk, három koporsót szállítottak át a hídon; azok egyikébe Kiss Ernőt rejtették a sáncok között.]
Damjanich Mácsán, Leiningen jószágán, Monoron, Vécsey az aradi temető kriptái egyikében alusszák örök álmukat.
Nyugodjanak a haza szent ügyéért elvérzett bajnokok! Ti meghaltatok, neveitek azonban a történet lapjain örökké élni fognak.”
Forrás: Országos Széchényi Könyvtár
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
