A francia klasszicizmus ikonikus komédiáját, a Tartuffe-ot mindenki ismerheti. Ha mást nem, akkor a címét. Molière ötfelvonásos vígjátékát 1664-ben írta. Az udvari bemutató nemcsak hatalmas sikert hozott, hanem zajos felháborodást is kiváltott, betiltották, s a szerzőnek szívós küzdelmet kellett vívnia, újra bemutathassa. Öt éve ment rá. Magyarországon először 1847-ben játszotta a Nemzeti Színház.
Ezt a darabot frissítette fel Parti Nagy Lajos, aki csak négy felvonást dolgozott át. Annyit és azt használta fel az eredeti történetből, amennyit jónak látott. Számára a darab a negyedik felvonással befejeződött. A befejezést a mindenkori rendezőre bízta. Molière is ezt tette, megírva az álszent ötödik felvonást, ahol a király mindent orvosol. Miután Tartuffe ügyesen kisemmizte és tönkretette Orgont, Parti Nagy úgy fejezné be a darabot, hogy ott ül a rezignált család az üres színpadon, összepakolva várja a speditőrt.
„Se a csoda nem jön, se a végrehajtó. Ami jön, az a függöny.”
A klasszikus vígjáték happyenddel szokott végződni, ebben az esetben a néző elmerenghet, vajon a szereplők sorsa a későbbiekben hogyan is alakulhatott. Okultak-e a történtekből? Erre az előadás nem adhat választ.
Matusek Attila ezzel a szöveggel birkózott. Az öt felvonást két részre sűrítette. Az első részben a konfliktusok négyötöde lezajlik. Az embernek az az érzése az előadás alatt, hogy a történetet felpörgették és az sebesen vágtat a végkifejlet felé. A szünet megálljt parancsol. Hátra van még a nagy leleplezés és a megsemmisülés, de a miniszterelnök helyrebillenti a helyzetet, így csak részben végződik katasztrófával.
Mivel szereplőink egy jelenkori szaunában tengetik életüket, így leginkább neglizsében, vagy fürdőköpenyben parádéznak. Csak annyi változik, hogy nem a király, hanem a miniszterelnök lát át a szitán. A kompromittáló hangfelvétel nem ér célt. De az ügy rendeződése olyan pergő sebességgel zajlik, ráadásul némi bugyuta indokkal, hogy hiteltelennek, szinte súlytalannak tűnik. Túl egyszerű, olcsó a megoldás. Lehetett volna fajsúlyosabb. Nagyobbat csattant volna.
A színpadkép nem változik, „örök”. A szauna deszkákból összeállított tere egyfajta börtönre emlékezteti a nézőt. A fekete mennyezet baljós előjelnek tűnik. Pernellné rögtön az elején bűnbarlangnak, Szodomának, kuplerájnak nevezi a szaunát.
A gondolatok, eszmék, családi/társadalmi kötelékek ha torzulnak, vagy sérülnek, börtönné válnak az egyén számára. Gúzsba kötik azt. De a szaunát a végén szétverik. Kérdés, a „rabok” és nézők kiszabadulnak-e? Szétverik a kuplerájt!? Erre az előadás nem ad választ.
Nem tudjuk meg, hogy ez a kellemetlen tapasztalat immunissá tette-e őket az átverésekkel szemben. Annál inkább, hiszen ez jöhet bármilyen irányból. Nemcsak a vallással lehet visszaélni, hanem bármilyen más nemesnek hirdetett eszmével is. Ez még Molière idejében nem volt annyira nyilvánvaló, mint ma. De a mostani szereplők sem okultak a történtekből. Erre semmi nem utal az előadás folyamán!
A darab elsősorban Tartuffe-ról szól, de Orgonról is. Ő az, aki naivan, meggondolatlanul hagyja magát átverni, behálózni. E körül zajlik a vita a szereplők körében. Pernellné (Kövesdi Szabó Mária) – Orgon édesanyja – Tartuffe odaadó híve. Szent embernek tartja. Kicsit nevetséges, korszerűtlenül pattogó öregasszonyt hoz a színpadra. A többiek viszont kétségbe vonják ezt az állítását. Ezek fiatalok, de a valóságnak megfelelően értékelik a helyzetet. A vita zajlik, de a néző számára nem kérdés már lassan 360 éve, hogy mi legyen a véleménye a címszereplőről.
A hölgyek persze túlsúlyban vannak. Dorin (Orgon lányának, Marianne-nak a komornája) Nagy Kornélia megformálásában egyértelmű üzenetet hordoz. Jól érzi magát ebben a szerepkörben, alkatilag is megfelel számára. Amikor kiderül, Orgon a lányát Tartuffe-hoz akarja adni annak ellenére, hogy már korábban Valérnek ígérte oda, lelket igyekszik önteni a fiatal lányba, ne legyen nyámnyila, álljon ellen apja terrorjának.
Gál Sára e.h. Marianne alakítása két arcot mutat. Először szófogadó kislány kíván maradni, s mégha sehogyan sincs ínyére a ráerőszakolt társ, valamelyest behódol apjának. Ez az első közös jelenete Orgonnal, azután van még egy, ahol már ellenáll apja kívánságának. Még ha előzmény nélküli a két jelenet, nagyjából sikerül egy szerető kislány és apa kapcsolatra rámutatni, mely azonban nem zavartalan. Orgon (Ollé Erik) szaggatott testbeszéde mutatja, hiába próbálja kislányára az apa iránti engedelmességbe csomagolva elfogadtatni akaratát, belül maga is érzi, hamis az egész érvrendszer. Viszont viszonya feleségéhez, Elmirához (Rab Henrietta) az elején szinte semmilyen. Csak annyit érzékelhetünk, Tartuffe rosszulléte miatt aggódik, felesége miatt alig.
Azután sincs köztük kapcsolat. A végén viszont átértelmezték Molière és Parti Nagy szövegét. A darab arról szólt, hogy Elmira színleg enged Tartuffe udvarlásának, erre a színen megjelenik Orgon és megbizonyosodva, hogy kebelbarátja orránál fogva vezette, szakít vele.
Ebben az előadásban azonban Elmira férjét meg is csalja a nyílt színen, mert e koncepció szerint Orgon nemcsak elvakult barát, hanem gyáva, tesze-tosza férj is, mivel engedi hogy felszarvazzák, holott ezt meggátolhatná, ha előbújna rejtekéből. Felesége hiába igyekszik ezt elkerülni, végül belemegy. Talán, nem is esik ez annyira nehezére, mert férje elhanyagolta.
De ezt fölösleges túlzásnak érezzük, viszont egy nyíltszíni szexjelenet hálás visszhangot válthat ki a nézőközönség egy részében, mégha eléggé szemérmesen valósul meg.
De ezzel a darab üzenete félrecsúszik. Itt már nem csupán az álszent ájtatoskodó Tartuffe lepleződik le, de a másik fél is szabadosságba csúszik. Igaza lesz Pernellnének, hogy kupleráj az egész? Bagoly mondja verébnek?
Cléante (Orgon feleségének testvére) Madarász Máté alakításában egységes álláspontot képvisel az egész előadás alatt. Világosan átlátja a helyzetet és eszerint igyekszik sógorát helyrerázni. De az a maga teremtette álomvilágban él, melyből csak a tragikus vég tudja kizökkenteni. De akkor már nem tehet semmit, tehetetlen idegronccsá válik.
Hasonló szerep jut Heringes Wiliam Damis (Orgon fia) számára, aki világosan látja a helyzetet, emiatt össze is zördül az apjával. Hitelesen ostorozza apját, aki végül kitagadja, de a katasztrófa bekövetkezése után, átöleli őt. A darab itt részben megnyugtatóan ér véget. De Orgon vagyona elvész. Az az állam tulajdonába megy át.
Valér, Marianne szerelme (Nagy Ferenc Levente m.v.) is ennek a szűkebb csapatnak a tagja. De őt elsősorban szerelme érdekli. Gál Sárával és Nagy Kornéliával alkotnak szoros csoportot. Az utóbbi helyre teszi a kapcsolatukat.
Kalocsányi Gábor m.v. Lőrinc (Tartuffe szolgája) szerepében ebben az előadásban szerzetessé alakul, akinek nem nyílik tág tere, csak illusztrációként szolgál a két álapácával (Lax Judit és Varga Lívia), akiknek rövidebb a szoknyájuk a szokásosnál. Rövid szerep Illés Oszkáré Lojál Ignácé is, aki az álszent végrehajtót játssza, de annak álságos kettősségét sikerül felvillantania.
Az előadás során néhány dal is elhangzik, de attól a darab nem lesz zenés. A néző meg azzal a fanyar tapasztalattal állhat föl a székéről, hogy egy olyan világba csöppent, mely álságos, s a „börtönszauna” falai közül sem sikerül a szereplőknek kiszabadulni.
Ezért nem lehet felszabadultan nevetni a végén. Ja kérem, ez nem a 17., hanem az eklektikus 21. század!
A darabot Matusek Attila rendezte, asszisztense Derján Angelika volt, Forgách Miklós dramaturgként működött közre. A díszleteket Michal Lošonský tervezte, a jelmezeket meg Eva Miklisová. A zenei szerkesztést Kalocsányi Gábor és Matusek Attila végezte. A világosítás Majoros Róbert munkája.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
