Csallóközcsütörtök polgármestereként megszokhattam, hogy a szlovák kulturális minisztérium illetékes osztálya – amelynek talán inkább a kultúrával kellene foglalkoznia – minden éveben egyszer azzal a levéllel szólít meg, hogy nem tartjuk be a szlovák nyelvtörvényt. Így volt ez az előző években, nem volt másként idén sem.
Augusztus 30-i keltezéssel érkezett a szokásos felszólító levél, amelyben a „művészet és államnyelv osztályának” főigazgatója értesít, hogy néhány hiányosságot állapítottak meg községünk internetes weblapján. A néhány kifogásolt példa helyett egyet említ: egy 2016 júliusában tartott önkormányzati ülésről készült jegyzőkönyvben – amely államnyelven is megjelent – egy zárójelbe tett sor magyarul maradt.
Érdemes idézni: „13. Rôzne (Tornaterem – radiátorcsere, komposztáló – projekt, utak, járdák építése, felújítása, kultúrház felújítás – projekt).” Egy sorral lejjebb: „Pán starosta ďalej informoval poslancov o výmene radiátorov v telocvični, o plánovaní projektu na výstavbu kompostárne a na obnovu kultúrneho domu.” Halkan jegyezem meg, hogy 94 jegyzőkönyvet kellett végigtúrnia a tisztelt ellenőrző főosztálynak ahhoz, hogy hibát találjanak…
Tehát ez volt az a főbenjáró bűn, amit közigazgatási szervként elkövettünk. Eltekintve attól, hogy a főosztály nyelvrendőreinek szövegértelmezési gondjai is lehetnek, hiszen az inkriminált mondat szlovák megfelelője egy soral lejjebb ott szerepel (talán az irritálja őket, hogy a szlovák nyelvű jegyzőkönyvben ott éktelenkedik egy zárójeles felsorolás magyarul is?), tragikomikus, hogy ilyen piszlicsáré ügyekkel zaklatják az önkormányzatokat. Miközben az állam napi szinten és permanensen szegi meg a kisebbségi nyelvtörvény által reá rótt kötelezettségeit.
A legperverzebb a dologban, hogy tavaly ősszel ennek a minisztériumnak a magyar államtitkára a bősi cirkusz kapcsán azt nyilatkozta: az ilyen ellenőrzések „kívül esnek a komfortzónáján“, másrészt: nem ért egyet azon kijelentésekkel, melyek szerint „sikanírozásról“ van szó. Pár mondattal később viszont elárulta, a bizottságnak az a dolga, hogy ellenőrizze a nyelvtörvény betartását, még akkor is, „ha ez olykor a kulturális minisztérium számára is kellemetlen”. Aki a nyelvtörvényt kifogásolja, túlreagálja a témát, állította akkor. Igaz, az azóta létrehozott kisebbségi kulturális alap esetében is bebetonozták, hogy kizárólag szlovákul lehet majd pályázni. Nesze neked, kisebbségi jogérvényesítés! (Ekkora öngól után a közönség erőteljes füttyszóval és fújozással szokta méltatni a sikert.)
Hogy ki mit reagál túl, kérdés, hiszen az államnyelv védelméről szóló törvény a mečiari idők maradványa, ráadásul azt a magyarfóbiát élteti tovább, amely átitatja az egész társadalmat. Az értelmetlen macerálás, a kisebbségekre (főleg a magyarokra) nehezedő lélektani nyomás folyamatosan zajlik, kormányok összetételétől függetlenül. Ellentmondások tömkelege jut akaratlanul is az ember eszébe, hiszen ahelyett, hogy eltörölnék az értelmetlen államnyelvtörvényt és alkotnának egy használható kisebbségi nyelvtörvényt, sokkal inkább azt magyarázzák, hogy az álomkoalícióban erre nincs (erre sincs) politikai akarat. Mellesleg azért az sem semmi, hogy az egyébiránt teljesen gyatra kisebbségi nyelvhasználati törvény betartatásában nem vitézkedik államilag senki, kizárólag civil bejelentések alapján húzzák-halogatják az ügyeket. Sanda gyanúm, hogy erre sem lesz politikai akarat, igaz, azoktól ne várjunk nagy akaratot, akiknek a saját portáján (a hozzájuk köthető vállalkozásában) évek óta egyetelen magyar mondat sem jelenik meg. Addig fontos egy-egy ügy, amíg az (politikai) marketing tekintetében hoz a konyhára, utána már csak kellemetlen feladat, amit jobb, ha eltussolnak. Valahogy igy zajlik ez kormánypárti szinten. S nincs ebben semmi meglepő, ez egy ilyen kormány.
(a szerző az MKP OT elnöke)
