Szinte az egész életemet az iskolában töltöttem. Ez alól csupán az első és a legutóbbi hat évem a kivétel. Kezdetben természetesen a képzeletbeli és valós katedra előtt, később a katedra mögött, sőt volt olyan időszaka is életemnek, amikor a katedra helyett egy íróasztalnak nevezett bútordarab volt a tartózkodási helyem.
Élményeim voltak bőségesen mindhárom oldalon. A katedra előtt töltött éveim meghatározó élményei közül leginkább az osztálytársaimmal közösen kieszelt csínytevéseink maradtak meg emlékezetemben és azok a „szemben állók”, akik az emberi minőség skáláján a két végletet közelítették meg. De egy határozottan vegyes minősítésű élményemmel kezdeném.
Valamikor a kezdetek kezdetén, egyszer a tavaszi hónapok során valaki egy törött szárnyú gólyafiókát talált. Karesz barátommal és még pár elszánt osztálytársunkkal ezen a tavaszon és nyáron fő elfoglaltságunk volt a gólyafióka táplálása megfelelő mennyiségű béka elejtésével és az iskola udvarára való szállításával, ahol a fogyasztó egyed szorgosan eltüntette zsákmányunkat. A környékbeli kertek békái aránylag rövid idő alatt nem kínáltak elég tápanyagot fiókánk számára, így a békapopulációban sokkal gazdagabb tófarok vált vadászterületünké. Ez a forrás kiapadhatatlannak bizonyult. A gólyatáplálásunknak a nyár folyamán vége szakadt, amikor a neveltünk törött szárnya meggyógyult és rátalált egy felnőtt, aki megtanította repülni és elcsábította. Mi meg hoppon maradtunk néhány békazsákmánnyal, mire rájöttünk, hogy kedvenc gólyánk számára érdektelenekké váltunk. Így vált a kezdeti nagy öröm a végén óriási csalódássá. Persze némi idő elteltével beláttuk, hogy egész tevékenységünknek pontosan ez a cserbenhagyás, illetve ennek lehetősége adott értelmet.
A többi pozitív élményem a testneveléshez, illetve az alapiskolás koromban megalapított iskolai focicsapathoz köthető. A csapat kapusaként volt mindenféle élményem a gól nélkül megúszott mérkőzésektől a 13:1 arányban elvesztettekig. Igaz, ez utóbbi már ifjúsági korosztályos koromban a felnőtt csapatban megélt élményem, mely egy nyári kupameccs alatt született Ógyallán. A dolog pikantériája, hogy mi vezettünk 1:0-ra, miután kaptuk zsinórban azt a 13-at, ráadásul ebben nekem annyi szerepem volt, hogy a mérkőzés után egy csoport ógyallai szurkoló odajött hozzám és elismerően szólt teljesítményemről. Az már az érem másik oldala, hogy ifjúsági koromban már pontosan tudtam, hogy melyik gólban mekkora „érdemem” volt, mit mikor és hogyan kellett volna másképp csinálnom, hogy a háló érintetlen maradjon.
Negatív élményeim a szlovák nyelvhez és irodalomhoz és a történelemhez köthetőek
A negatív élményeim két tantárgyhoz köthetők. Ezek a szlovák nyelv és irodalom és a történelem voltak. A szlovákot a ragozások és a nyelvtani szabályok terrorizmusával kifejezetten megutáltatták velem, annak ellenére, hogy az összes szlovák szakos tanítómat és tanáromat kedveltem és hozzám közelállónak éreztem. Ráadásul az érettségi vizsgával bezáruló koromig Búcson és Komáromban a szlovák nyelvre szinte semmi szükségem nem volt.
A történelemmel akkortól kezdve lettek gondjaim, amikor a XIX-XX. századi események váltak tananyaggá. Ugyanis a tananyag szerkesztői, a tankönyvírók és tanítóim-tanáraim mintha elfelejtették volna, hogy él még egy generáció, akik személyes élményeik közreadásával szintén történelmet tanítanak, ráadásul mindazt, amit elmondanak, jobban elhiszem, mint azt, amit a tankönyvekből kiolvashatok, ahová az oda leírtak ki tudja milyen okkal és milyen érdekből kerültek kicsit elferdítve a valóságot. Én az első világháborúról sokat hallottam nagyapámtól, aki huszár felderítőként járta meg az orosz, román és szerb frontot a háború négy éve alatt. Nagyapám első világháborús élményeire rátett még emberismeretből egy lapáttal a második világégés. Ekkor 1945 január végétől hat héten át a frontvonal Búcs és Mocs között ingadozott úgy, hogy ez idő döntő részében az orosz katonákat etették a búcsiak, míg a németekkel ugyanezt élték meg a mocsiak, miközben a szemben álló katonák ágyúlövedékei becsapódásuk előtt senkit sem azonosítottak és ilyen módon semmiféle különbséget nem tettek bűntelen gyermek, édesanya és a legelszántabb ellenséges katona között. Nagyapámat a „hős szovjet felszabadítók” megszabadították az összes gazdasági állatától, kedvenc lovaitól kezdve a legapróbb baromfiig. A fizetség az volt, hogy nagyapámat a háborút követően háborús bűnösnek nyilvánították és megfosztották gazdasága maradék javaitól, miközben a háború évei alatt, ha egyáltalán valakivel, vagy valamivel hadakozott, azok csupán a gazdasága előmenetelében akadályt jelentő körülmények voltak.
Csak muszkaként emlegette a felszabadító szovjet hadsereget
Ilyen tapasztalati háttérrel nagyapám az iskolában hős felszabadítókként jellemzett szovjet katonaságot egészem másként, csupán muszkaként emlegette, akikről elismerően még tévedésből sem szólt. Édesapám a második világháborút a magyar hadsereg katonájaként élte át. Kiképzését német katonai gépészek végezték. Nekik köszönhetően egy légelhárító üteg vontatójának sofőrjeként megjárta a Don-kanyart, ahonnan nem kis szerencséjére még időben az első vonalak mögé rendelték az ütegüket, így aránylag sikeresen abszolválták a visszavonulást egészen Budapestig. Ott azonban 1945 januárjában orosz fogságba estek és ennek köszönhetően 1945 telének végén és kora tavaszán közelről ismerkedett Ogyessza környékén a fagyos krumpli feldolgozási lehetőségeivel és tápértékével. Életben maradását elsősorban egy borbély barátjának köszönhette, aki a tetűirtásban szerzett érdemei fejében minden elképzelhető jóban bővelkedett és barátjával megosztozott rajtuk. Az orosz civil valósággal a nyár végétől november derekáig tartó önkéntes távozása során ismerkedett meg, amit később sem ismert el hősi tettként senki az időközben Magyarországból ismét Csehszlovákiává minősített szülőfalunkban és annak államigazgatási felsőbb szerveiben sem.
Ilyen történelemoktatási háttérrel nekem már az első mondatok után betelt a hócipőm, amikor valaki hős felszabadítókat merészelt emlegetni. A betelepített partizánokról meg Gál Sándor húzta le a leplet, még valamikor gimnazista koromban olvastam egy novellájában, hogy partizánjaink java Hlinka-gárdista múltjának köszönhetően úgy úszta meg a harcostársaira akkoriban kiszabott halálos ítéletet, hogy elvállalta a nemzetépítés nemes feladatát és lakhelyet változtatva a számára kijelölt zsákmányterület falvaiban a nem létező szlovák nemzeti múlt megteremtő feladatát igyekezett teljesíteni.
Émelygés fog el, ha valaki a történelmet a tudományok közé merészeli sorolni
A történelmi érme másik oldala a háborút követő negyven-egynéhány év barátságról szóló hazugságaival teli időszak, amikor nagyszüleim a szülőhelyükről kitelepített testvéreiket és közeli rokonaikat, barátaikat legfeljebb évente egyszer, ha láthatták, úgy, hogy a „baráti” Csehszlovákia minden elképzelhető és elképzelhetetlen akadályt megpróbált gördíteni az ilyen találkozások útjába. Ilyen ismereti háttérrel erős émelygés fog el, valahányszor valaki a környezetemben a történelmet a tudományok közé merészeli sorolni. Beismerem, hogy sokkal könnyebb a matematika nevű tudomány művelőjének helyzete, mert bár vannak a matematikának is az utcasarki hölgyek erkölcsi szintjén művelhető ágai, azért a matematika állításai sokkal stabilabban hajlanak az értékskála igazságot jelző pólusa felé, mint például a történelem állításai. Bár éppen az október 23-i események évfordulóján való ünnepi beszédjében próbálta a feketét fehérre festeni a magyar miniszterelnök, mondván, hogy a kétszeresen negatív dolgok végül pozitív eredményt szülnek. Csakhogy a negatívszor negatív egyenlő pozitívval más területre átváltva úgy alkalmazható, mint a negatív negatív volta, vagyis annak hiánya. Tehát az elbukott forradalom nem egy újabb elbukott forradalommal válik pozitívvá, hanem a negatív eredménnyel végződő forradalmak hiánya teszi egy nemzet történelmét pozitívvá.
Ha valaki a negatívból mindenáron pozitívumot akar gyártani, azt is lehet. De ezt a negatívumból pozitívumot előállító tevékenységet úgy hívják, hogy tanulság. Tehát aki a balul végződött forradalmakból a soha meg nem valósított forradalmi célok felett zengett dicshimnuszok helyett a forradalmakhoz és azok sikertelenségéhez vezető tévedésekből meríthető tanulságokról beszél, annak van némi esélye arra, hogy a negatív tapasztalatból olyan tennivalókat fogalmazzon meg, amelyek adnak némi reményt egy pozitív eredmény elérésére.
