Fennmaradt Boriban egy olyan jegyzőkönyvtöredék is, amelyben 1929-től 1954-ig találhatók beírások. Ebből furcsamód több oldalnyi anyag is hiányzik: pontosabban kitépődött vagy nem rögzítődött. Hiába keressük például az 1930-as évek végének vagy az 1940-es évek elejének történéseit megörökítő feljegyzéseket. Vagy talán nem örökítettek volna meg semmit Boriban ebből az időszakból?
Egy nagyot ugorva a jegyzőkönyv lapjain, illetve átlépve a hiányzó oldalakat, az 1950-es évekbe jutunk. Az 1952. szeptember 8-iki ülés eseményeit már csak szlovákul rögzítették. A Bori Helyi Nemzeti Bizottság (MNV) és Szlovákiai Kommunista Pártja (KSS) helyi csoportjának közös összejövetelén Dalmady László alelnök előterjesztésére a HNB (Helyi Nemzeti Bizottság) elnökévé (predseda MNV) választották Pavol Puchovskýt. A jegyzőkönyvön ott a község állami címeres körbélyegzője, illetve a pártbizottság körpecsétje is. Az előbbin a „Miestny národný výbor Bory, okr. Levice2, az utóbbin pedig a „Komunistická strana. Miestna organizácia Bory” felirat olvasható.
A pecsét közepén pedig az ötágú csillagba helyezett sarló és kalapács látható. A kisnemesi Borinak tehát szlovák vezetője lett, s lassan a „kommunizmus és a szocializmus útjára“ léptették a falut.
Az 1952. november 1-jei gyűlés kapcsán feljegyezték, hogy „az MNV Radagyűlésen jelen voltak Puchovský Pál predseda, Fogada László tajomník, Dalmady László, Kovács Árpád, Szemerédy Sándor és Kovács Károly Rada-tagok”, akik a tejbeszolgáltatásról tárgyaltak. A falu ezt csak 66 %-ban teljesítette, s ezért egy „tejellenőrző bizottságot” alakítottak, melynek feladata volt, hogy meggyőzzék az embereket a pontos beszolgáltatásról“. A bizottság tagja volt Kovács Árpád, Szudy Gábor és Zlatner József.
A következő ülések még inkább tükrözték a személyi kultusz szellemét; a formalitások s a bontakozó szocializmus elvárásainak jegyében zajlottak. Az 1953. december 19-iki ülés napirendi pontja volt például „ a J.V. Sztalin elvtárs 73. születésnapjára tett kötelezettségvállalások kiértékelése”. Arról olvashatunk egyebek közt e kor falusi lecsapódásait dokumentáló jegyzőkönyvben, hogy az említett alkalomból tetemes mennyiségű gyűmölcsfát ültettek ki, a népiskola tanulói hat mázsa vasat és egy mázsa papírt gyűjtöttek, a „JRD végrehajtotta a szőlőtalaj rigilirozását” stb. Mindezt így összegezte a jegyzőkönyvíró: „Ezen kötelezettségeket a Helyi Nemzeti Bizottság önként vállalta Sztalin elvtárs iránt érzett megbecsülésének kifejezéseként. Ezzel együttéreztek a község összes polgárai, és a kitűzött feladatokat lelkesen és időben teljesítették.”
A kitelepített Horváth család há ának udvari árkádos tornáca (Fotó: Csáky Károly)
A későbbi üléseken azért komolyabb dolgokkal is foglalkoztak, 1954-ben például tervezték a község villamosítását és a vicinális út megjavítását. Ettől az évtől újra magyar nyelven vezetik a jegyzőkönyveket, s egyre többet olvashatunk a szövetkezeti dolgozók munkafegyelmének megjavításáról.
A református egyház fent említett időszakot tükröző jegyzőkönyvei sokkal reálisabbak, lényegre törőbbek s legtöbbször problémafeltáróbbak is.
Az 1939-es visszacsatolás a bori református egyház számára furcsamód veszteséget is jelentett, hisz elveszítettek több olyan szórványban élő embert, akik az államhatár újabb módosulásával Szlovákiába kerültek, s így a Magyarországhoz csatolt Bori egyháza nem viselhette lelki gondozásukat.
Ezt írják ezzel kapcsolatban dokumentumaikban: „A presbitérium megállapítja, hogy az elmúlt év folyamán a szórványokkal együtt egyházunk 73 lelket veszített. Egyházunk jelenlegi lélekszáma az anyaegyházban 146 adófizető és 57 nem adófizető, a szórványok lélekszáma 19.“ Közlik az 1940-es évben aktív egyházi elöljárók névsorát, s a nevek után jelzik az egyes tagok tevékenységének időszakát is. A lista így nézett ki: gondnokok: Dálnoky Ernő (1940-1942), Huszár Imre(1930-1942); presbiterek: Agg Sándor (1940-1942), Bory Ferenc (1934-1945), Bory Géza (1934-1948), Horváth László (1934-1945!. Horváth Géza (1937-1948), Huszár Gyula (1937-1948). Kovács Zsimgond (1934-1945), Lestár István (1934-1945). Nagy Géza ((1930-1942), Nagybányai Lajos (1940-1942), Osvald Ernő (1930-1942), Szúdy Ferenc (1940-1942), Dalmady Gyula (1940-1951).
A háborús időből is találunk egy szomorú bejegyzést, miszerint „az orosz katonaság az egyház pénztárát ellopta, és a benne lévő pénzt elvitte, az egyházgondnoknál pedig a nyugtákat égették el.”
A világháború után megpróbáltak nyomást gyakorolni a bori református egyházközségre is. Ez derül ki az esperesi hivatal 112/45. számú körleveléből is, melyben „felkérettek a gyülekezetek elöljárói, tegyék megfontolás tárgyává a ČSR-ben levő evangéliumi egyházak egységesítését“. Minderre az itteniek így reagáltak: „A bori református egyház presbitériuma az időt nem látja alkalmasnak egy ilyen egyesülés keresztülvitelére. A háború és a vele járó borzalmak, valamint a jelen bizonytalan állapota mélyebb szakadékokat ástak ember és ember között, felekezet és felekezet között. A gyűlöletnek és a rossz hangulatnak olyan nagy a hullámzása, mely a jelent alkalmatlanná teszi ilyen nagyfontosságú kérdés tárgyalására. A maga részéről a kérés letárgyalását a békésebb jövendőre halasztja.”
Nem sokkal ezt követően még nagyobb sebet ejtettek a bori reformátusokon azáltal, hogy nagy részüket Magyarországra telepítették. A jegyzőkönyvből az alábbi ide vonatkozó sorokat idézzük: „Lelkész elnök fájó szívvel jelenti, hogy a presbitérium tagjai közül id.Bory Ferenc, Kovács Zsigmond presbiterek, Szudy Lajos gondnok és ifj. Bory Ferenc presbiter a kitelepítés kapcsán Magyarországra távozni kénytelenek. Megemlékezik arról a hasznos szolgálatról, melyet nevezettek egyházunknak tettek. Illesse hála és köszönet nemes szolgálataikért. Egyben közli a prsbitérium, hogy a gyülekezet 97 tagja rövidesen útra kél új otthonába. Fájó szívvel búcsúzunk a távozóktól, és imádság kísérje őket bizonytalan útjukon. Kéri a presbitériumot, hogy az eltávozó gondnok helyébe Szudy Ferenc presbitert bízza meg a további gondnoki teendők vitelével. Szudy Ferenc megbizatása arra az időre terjed ki, mint Szudy Lajosé. Távozó presbiterek helyét egyelőre nem kívánja betölteni. Presbitérium meghajol a történelmi tényszerűség előtt, és fájó szívvel látja, hogy a 400 éves egyház hogyan pusztul el. Nem áll módjában a helyzeten változtatni, de könnyes szemmel búcsúzik a távozóktól. Isten áldását kéri rájuk sorsuk bizonytalan útjain.”
