Oly férfiu felszólalása ez,
ki noha nem született magyarnak,
15 évig tartózkodott e szép hazában
és a kit családi kötelékek, vagyon és
véráldozat füznek Magyarországhoz,
melyet némileg második hazájának tekint,
a melyhez mindig hü ragaszkodással leszen.”
(Nemzet, 1884)
Az idézetben említett Emil Freiherr von Üchtritz, vagyis a bősi Üchtritz-Amade gróf édesapja, poroszországi főnemesi család sarjaként került Magyarországra. A katonaévek után Amade Dominika Mária Jozefa grófnővel kötött házasságot, majd a Veszprém megyei birtokán telepedtek le. A családalapítást követően vált 1848/49-ben a magyar szabadság védelmezőjévé: német nyelven, de magyar szívvel küzdött a honért. A magyar katonák körében a branyiszkói csata „külföldi” hőseként szerzett magának hírnevet. A tisztikar megbecsülése mellett Görgei Artúr tiszteletét és barátságát is kivívta.
Üchtritz és Görgei
Évtizedekkel a világosi fegyverletétel után, 1905-ben az idős Görgeivel visegrádi otthonában riportot készítettek. A volt fővezér válaszai mellett fényképét is közölték a lap hasábjain. Az újságíró a szoba leírásakor a falon elhelyezett Üchtritz-képet is megemlítette azzal a megjegyzéssel, hogy a házigazdával együtt „hadakozott”. Vajon az agg hadvezér miért ragaszkodott egykori tisztjének portréjához?
Görgei testvére szerint a szabadságharc idején Üchtritz báró „igazán óhajtása ellenére” szakadt el bátyjától és a komáromi hadseregtől, amikor Kmety György tábornok alatt folytatta a szolgálatot. A Bem altábornagy vezetésével zajlott 1849. augusztus 9-i temesvári csatában is részt vett.
A vereség után azonban nem tartott a külföldre távozókkal. Menekülés helyett a magyar sereg táborába sietett, és bátran vállalta a bizonytalan jövőt.
Egyes források szerint a beteg Damjanich tábornokot Aradon meglátogató Görgeinét kísérte el férjéhez. A báró és a Görgei család jó kapcsolatára utal, hogy 1863-ban meghívta Görgeinét és gyermekeit vakációra.
Üchtritz báró Világoson
A fegyverletételt megelőzően Görgei arra kérte Emil Üchtritz ezredest és Leiningen-Westerburg Károly tábornokot, a két külföldi születésű bajtársát, hogy mielőbb meneküljenek el az országból.
„Úgy vélte, Magyarországnak nincs joga megkövetelni tőlük, hogy erkölcsi érdekeiért a fegyveres küzdelem befejezése után is kockáztassák életüket.” Ők viszont elutasították a menekülés lehetőségét, miután összetalálkoztak egy vitatkozó tiszti csoporttal, amelynek egyik tagja kijelentette: „Gazember, aki megy!” Ez az indulatos kifakadás ugyan nem rájuk vonatkozott, de ők magukra vették.
A magyar hadvezér a tisztikar kérésére kérvényt állított össze Rüdiger orosz lovassági tábornoknak címezve, melynek első pontjában azt kérte, bajtársait ne adják át Ausztriának. I. Miklós orosz cár azonban csak Görgei életét biztosította, így a fogságba esett tábornokokat és tiszteket – köztük a báróval – kiszolgáltatták az osztrákoknak. Mint porosz alattvalót először elbocsátották, ám 1849 szeptemberében újra elfogták, és Aradon hadbíróság elé állították. Csupán Poroszország követelésére engedték el, de azonnal kiutasították a birodalom területéről.
Görgei Artúr (Hazánk, 1884)
Görgei védelmében írt műve
A szabadságharc után kiadott munkája az egyre fokozódó nemtelen támadások közepette kivételnek számított. A parancsnoka mellett nyíltan kiálló Üchtritz az emigrációs évek alatt is érintkezésben maradt tábornokával. Erre utal Haynau táborszernagy Görgei megkegyelmeztetéséről szóló levelének elsőként történő közlése. Továbbá a hadvezérnek az aradi haditanácson elhangzott beszédét is nyilvánosságra hozta, melynek kézirata minden bizonnyal Görgeitől került az ő birtokába. Írását nevének megadása nélkül „Görgey und die Capitulation bei Világos. Von einem Officiere des Generalstabs der ungarischen Armee” (Leipzig, 1850) címen terjesztették.
Aláírásgyűjtés Görgei mellett
„…mozgalom indult meg, néhány 48-49-ki honvéd
körében a világosi fegyverletétel iránt.
Eleinte egy-két honvéd hozta szóba,
vajjon a fegyverletétel árulás volt-e,
mint azt oly általánosan hangoztatják?”
(Nemzet, 1884)
Az 1848/49-es szabadságharcosok 1884-ben elérkezettnek látják az időt, hogy mielőtt sírba szállanának, érzelmeik és felfogásuk kinyilatkoztatásával egy történelmi adatot szolgáltassanak az utókornak. Összefogásukkal a fővezérüket ért vádakat kívánták a közvélemény előtt megcáfolni: „…nyilt egyenességgel bátran kimondhatjuk: hogy a világosi fegyverletétel oly nagy tulerőkkel szemben nem volt árulás, nem volt fegyvereinket meggyalázó tény, nem volt a haza elleni bűn, – hanem volt a honfivér további hasztalan ontását megszüntető emberséges és tisztességes befejezése egy azontul reménytelen, czéltalan, s azért tovább nem is indokolható háborunak.” A kezdeményezés támogatói nyíltan elutasították az árulózók előítéleteit.
A korszak hangadóival szemben bátran kijelentették: „Görgei Arthur (…) erkölcsi teljes meggyőződésünk szerint a legsulyosabb helyzetekben is egyaránt és mindvégig hiven, tiszta szándékkal és becsületesen szolgálta a hazát!”
Az aláírók között volt plébános, kanonok, egyetemi tanár, tankerületi főigazgató, országgyűlési képviselő, újságíró és szerkesztő, múzeumigazgató, orvos, főispán, hivatalnok, könyvelő, bíró, ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és br. Üchtritz Emil poroszországi nagybirtokos, volt 1848/49-es honvédezredes és hadosztályparancsnok.
báró Üchtritz Emil ezredes (Bona nyomán)
Üchtritz báró levele
A Nemzet 1884. november 30-i kiadása hozta a hadvezér honárulását cáfoló Klapka-írást és Üchtritz 1861-ben, poroszországi birtokán keltezett levelét. A báró akkor már 11 éve élt távol a hontól, amikor a közjegyző által hitelesített német nyelvű dokumentumot Magyarországra küldte. Ebben „legbensőbb és legszívélyesebb” köszönetét fejezte ki a címzettnek, aki egy ülésen nyilvánosan utasította rendre azt a szónokot, aki Görgeit hazaárulónak nevezte. Üchtritz tábornoka, barátja és fegyvertársa mielőbbi hazatérésének kezdeményezését is kérte a magyaroktól. „Nem magamért, hanem ő érte kérek, kit szeretek, tisztelek, becsülök…” – olvasható indoklásában.
Habár Üchtritz már 1850-ben az elsők között cáfolta a felettesét ért vádakat, azért az árulózás Magyarországon hosszú ideig köztudatban maradt. Még a 21. század olvasói is találkozhatnak a világosi fegyverletétel miatt a főparancsnokot elmarasztaló véleményekkel.
A bősi gróf édesapja 1886-ban bekövetkezett haláláig küzdött a magyar történelem egyik legkiválóbb hadvezérének igazáért. Az agg Görgei pedig otthonában őrizte hűséges ezredese portréját, aki 1849 nyarán a menekülés helyett, élete kockáztatásával jelentkezett nála Világosnál, hogy a legnehezebb órákban is tábornoka mellett lehessen. Leiningen-Westerburg Károly tábornok sorsának ismeretében értékelhető igazán Emil Freiherr von Üchtritz báró áldozatvállalása a magyar szabadságért és Görgei Artúr barátságáért.
Felhasznált irodalom:
Hermann Róbert: Görgei emlékiratai és a Kossuth-emigráció, In Aetas, Történettudományi folyóirat, 1996/2-3, A kiadványt szerkesztette: Pelyach István; Uő: Görgei Artúr váci nyilatkozata, In Hadtörténeti Közlemények 2., 1988; Uő: Két honvédtábornok, akikből török pasa lett: Guyon Richárd és Kmety György, In Magyar Tudomány, 174. évf., 2013/9. szám; Uő: A tábornok neje. Görgei Artúr felesége, Adèle Aubouin, In Aetas 2018. 3. sz.; Bona Gábor: Az 1848/49-es szabadságharc tisztikara, online kiadvány az Arcanum Kézikönyvtárában; Görgey István: 1848 és 1849-ből. Élmények és benyomások. Okiratok és ezek magyarázata. Tanulmányok és történelmi kritika. 1–3. kötet. Budapest, 1885–1888; Szőke Mátyás: Görgei Artúr visegrádi évei, In Visegrádi Hírek, különszám, 2018, XXXIV. évf.; Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony, 1904.; Révai Nagy Lexikona, Bp. 1925; PaedDr. Darnai Zsolt: A bősi gróf 48-as szabadsághős apja, In Felvidék.ma, 2021.02.09.; Uő: Üchtritz Emil báró az emigrációban, In Felvidék.ma, 2021. 02. 20.; Korabeli újságok híradásai.
(PaedDr. Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
