A Kárpát-medence nemzetei közötti új megbékélésre nyílt lehetőség a történelmi távlatok szempontjából számlált elmúlt napokban, a 2010-ben alakult „Charta XXI” mozgalom kezdeményezésére. Ki tudja hányadik az elmúlt száz év és ezer év során?
***
Nehéz megmondani, mikor kezdődött és ki kezdte a Kárpát-medencei népek közötti megbékélést. Lehet, hogy Árpád-házi királyainkat illeti az elsőbbség, akik a magyarok ellen harcoló és Magyarországba időnként betörő jászokat, besenyőket, kunokat letelepítették az országban, és a békés együttélés, a megbékélés jegyében kollektív, önigazgatási jogokkal ruházták fel őket. Akárcsak a betelepített szászok is 1224-től, II. András királyunknak köszönhetőn idetelepült idegenként élvezhették Európa első autonómia törvényéből származó belső önrendelkezésüket – több javat és több jogot, mint kibocsájtó földjükön.
Áttételesen ennek a szellemiségnek volt a folytatója, nem állampolitikai alapon, Janus Pannonius latin nyelvű, jellegzetesen „pannon” verseivel és a Zrínyiek – a Miklósok és Péter – várvédő katonaként, politikusként, hadvezérként, költőként, magyar nemzetstratégaként, szerencsétlen áldozatként.
A sorban sajátos helyet foglal el Pázmány Péter, korának legcsodálatosabb magyar nyelvű rétora, aki a kollonichi magyar-gyűlölő véres ellenreformációt megelőzően a „bársonyos” rekatolizálás, valamint Magyarország állami- és területi egységéért folytatott küzdelem megtestesítője volt. Ugyanakkor neki köszönhető, hogy az 1608-ban becikkelyezett Bécsi Béke a megállapodáson túlmenően is kiterjesztette a vallásszabadságot. A mai szlovákok is köszönhetik neki, hogy 1625-ben az akkori Észak-magyarországi szlávok (szlovákok) nyelvén is kiadták az Esztergomi Rituálé-t (szertartáskönyvet), ami nélkül aligha alkothatta volna meg a szlovák katolikus pap, Anton Bernolák 1787-ben az első rendszerezett szlovák nyelvtanát és teremtődhetett volna meg, talán kissé a szlovák evangélikusok truccából is, egy fél évszázad múltán a szlovák irodalmi nyelv.
A Kárpát-medencei népek együttélésének gyökerei nem kétségesek. A mától visszaszámlálható több mint ezer éve alakuló közös államszervezeti múltjuk sem kétséges. A horvátok irányában ez biztosan így van. Viszont akár tetszik, akár nem, a 9. századtól ennek a közös múltnak és az egyensúlyi állapotnak a meghatározó eleme a magyarság volt. Az oszmán-török hódoltságtól a reformkorig pedig a Magyar Királyság megőrzött jogi személyiségének maradéka révén is megkerülhetetlenek maradtak a magyarok – politikailag mindenképpen.
El kell ismerni, hogy a honfoglaló magyarok és utódaik a helyben talált etnikai közösségek nagy részét bekebelezték. Árpád honfoglalói politikailag és szervezetileg nagyon erősek voltak. Az avarok az azonosság elve alapján, a szlávok nagy része pedig szervezettség híján szívódott fel beléjük. A betelepülők vagy betelepítettek iránt azonban mérhető volt egy sajátos türelmesség. Az autonóm jogok megadásán túl saját nyelvhasználati jogokat is nyertek a latin nyelv kizárólagosságával szemben. Ennek tudható be például, hogy Zsolna városa tanácsának jegyzőkönyvét az oda betelepült (huszita) csehek miatt a latin és a szintén kiváltságként kapott német nyelvűség mellett az 1450-es években cseh nyelven is vezették.
Emellett azonban tudatosítani kell, hogy a térség népeinek közösségi öntudata nem ugyanazon időben alakult ki. A Kárpát-medencei románoké, és az Észak-magyarországi szlovákoké a 16. századtól kezdődően, mintegy kétszáz év alatt érlelődött fokozatosan közösségi szellemmé, a ruszinoké még később. A déli sokác, vend, rác közösségek pedig egymástól függetlenül szerveződtek közösséggé. A 17. század végétől az Alföldön és a Dunántúlon széttelepített szlovákok, románok „svábok” esete még bonyolultabb, sorsuk alakulása nem a magyar állampolitikát terheli, őket a Habsburg hatalmi politika terítette szét a térségben.
***
A mai valóság alapján azonban a közösséggé érlelődés közötti különbségek elhanyagolhatók. A létezőt tekintve lényegtelen, hogy ezer éve vagy száz éve létező-e. A „van” parancsa nem írható fölül, legfeljebb kiegészíthető a „hogyanra” adandó válasszal. A „miért” azonban nem csupán mellérendelt kérdés. Az erre keresendő felelet szüli a legtöbb vitát.
***
Minden szükségszerű, őszinte vagy akár színlelt jelenkori megbékélési szándékunk vagy kényszerünk kapcsán tudatosítanunk és tudatosíttatnunk kell, hogy térségünk történelmének van néhány, nem sok, de annál inkább egyértelmű választóvonala, amelyek közül némely a Kárpát-medencei nemzetek közötti válaszfallá is vált.
A „magyar” honfoglalástól 1918-ig bezárólag, történelmünk újkorára vonatkozóan leginkább meghatározó esemény a Magyar Királyság szuverenitásának végleges elvesztése 1540/1541-ben. Ekkor szállt át a magyar Szent Korona végérvényesen Habsburg főre (az akkori magyar főrendek államalkotói alkalmatlanságáról ezúttal ne beszéljünk). Ettől kezdve (akár tetszik, akár nem) a Magyar Királyság csupán autonóm jogokat élvezett. Ettől kezdve a reformkorig saját államiságának ügyeivel nem tudott foglalkozni.
A jelenünk kialakulására azonban azok az események, döntések voltak közvetlen hatással, amelyek a teljes szuverenitás visszaszerzésére irányultak a reformkortól kezdve. Innen húzódik az a vastag vonal, ami a magyar nemzet és a medencében, egy történelmi sorsközösségben élő népeket/nemzeteket saját burkába csavarta, mert ettől kezdve a magyarok mellett a többiek is saját azonosságuk erősítésére törekedtek. Ne feledjük, már ekkor is úgy vélték a magyarok, hogy itt csak egy nemzet van, a magyar nemzet, a többiek csak nemzetiségek. Ebben a konfliktusban az első, nagy összecsapás az 1844-ben elfogadott nyelvtörvény, ami által a magyar nyelv vált hivatalossá. Megszűnt a latin nyelv által kialakított évszázados nyelvi béke. Furcsa, hogy éppen ennek a békétlenséget szülő nyelvtörvény ratifikálásának napján ünnepeljük ma a magyar nyelv napját.
A kiegyezés a további választó vonal, ami egyszerre csoda és rémálom – mert vazallusként akart Magyarország szuverén lenni. Szekéren akarta beérni a gőzmozdonyt. A szellem erejével műszakilag és gazdaságilag majdnem sikerült, de az állameszmében és az ország-politikában elbukott. Az állam szekere a mozdony sebességével rohant a szakadék felé, hiszen évekig az Országgyűlés is csak béna kacsa volt a folyamatos obstrukciók miatt. Nem lehet rákenni mindent a nemrég elhunyt boldog emlékű Habsburg Ottó korlátolt szellemi képességű dédnagybácsijára (nagyapjának nagybácsijára), első Ferenc József császár és királyra – a megszólítás sorrendje kezdettől fogva fontos.
***
Azoknak a nemzetek, felekezetek, érdekek közötti vitáknak, ellentéteknek, versengéseknek, gyűlölködéseknek, véres cselekedeteknek a gyökerét, amik okán Európa nyugati felében volt hétéves, harmincéves, százéves háború, valamint az első, majd a legborzasztóbb második világháború, nem a saját, magyar vagy térségi kultúránkban kell keresni – még ha mindez érintett is bennünket.
Tudatosítanunk kell, hogy a második nagy világégés, a második világháború okait a 17. századig visszamenően a korai és a késői abszolutizmus eszmeiségében, hatalmi, nemzet-hatalmi és államhatalmi törekvéseiben, a nyugat-európai nemzeti felsőbbrendűség-tudat kialakulásában kell keresnünk. Nem csupán a nemzeti kizárólagosság ideológiája gyökerezik ebben, hanem a fajgyűlöleté is. Ebből a táptalajból csírázott ki a nemzethatalmi romanticizmus, a misztikus múltkeresés, az újkori történelemhamisítás, a „ki van itt régebben” jegyében való versengés, a vélt vagy valós sérelmek megtorlása, az ellenségem ellensége a szövetségesem elve szerinti kapcsolatépítés és kapcsolatrombolás.
Néhány szlovák ismerősöm, akikkel szívesen cserélek eszmét kényes nemzeti ügyekről is, valóban azt állítja, hogy Pandóra szelencéjéből az itteni nemzetek közötti ellenségeskedés szellemét az 1844-ben elfogadott nyelvtörvény eresztette ki, mert ez tette hivatalossá a magyar nyelvet a soknemzetiségű Hungáriában.
Annyiban biztosan igazuk van, hogy a nemzeti nyelv ügye a 18. század utolsó harmadától vált sarkalatossá. Ugyanakkor ne feledjük, hogy nemzeti (cseh) nyelven Husz János kezdett prédikálni 1402-ben Prágában és 1409-ben az ő megfogalmazásában (a Kutná Hora-i dekrétumban) korlátozták a nem csehek (idegenek) jogait a csehek javára a prágai egyetemen – ilyesmit a magyar jogrend soha sem ismert (a „zsidótörvények” másról szóltak).
A nyelv ügye és az egy nyelvet beszélők érdeke tehát a 15. század legelejétől társadalomszervező üggyé vált. A reformáció gyors terjedésének is ez volt a titka. Érdekes (vagy talán nem is), hogy a nyelv kérdése Magyarországon nem az idegenek ellen irányult, hanem mindenki javára. Ezért azok, akik az 1844-es nyelvtörvényt a magyarok szemére vetik, se feledjék, hogy a 15. században a Magyar Királyság lakosainak 85%-a magyarul beszélt, a többi pedig legkevesebb hat más nyelven és ki tudja hány kölcsönösen érthetetlen nyelvjárás szerint. A magyarok szemére azt lehet vetni, hogy a 19. század első harmadában nem tudatosították: közben eltelt háromszáz-négyszáz év, és minden megváltozott. Az abszolutizmus idején a magyarok ugyancsak elnyomottak voltak és nem a hatalom gyakorlói. Utóbbi esetben aligha kellene ma ezekről a kérdésekről elmélkednünk.
A valóságérzés hiányát lehet a magyarokon számon kérni, ami azonban nem csak a 19. századra vonatkozik, hanem arra a száz évvel korábbi időre is, amikor még nem folyamodhattak olyan eszközökhöz állam- és nemzetpolitikai célok eléréséért, mint mások, a hatalom gyakorlói. Érvényes ez a huszadik századnak csaknem egészére. A nemzet beteg voltára utal, hogy önmagunk túlértékelése után átestünk a ló másik oldalára, kikiáltottuk magunkat bűnös nemzetté és akkor, amikor ennek már a legkisebb oka sem volt, egy magyar politikus külügyminiszterként 2002-ben, alig elfoglalva bársonyszékét kijelentette: merjünk kicsik lenni. A valóságérzet ekkor azt diktálta volna: merjünk önmagunkhoz mérten cselekedni. Nem igazán alkalmas az a nemzet a másikkal való megbékélésre, amelyik önmagát nem tudja a valós állapotához mérten értékelni.
***
A Kárpát-medencei nemzetek közötti megbékélés és együttműködés nem volt napirenden akkor, amikor még lett volna esély egy példaértékű együttélés kialakítására. Az utolsó összefogásra 1848-1849-ben kerülhetett volna sor, de a politikai összefogás már akkor sem sikerült. A politikai megoldásokat külön-külön keresték a magyarok és a románok, horvátok, szerbek, szlovákok. Az utóbbiak a császár segítségében bízva, a magyarok egyedül, önmagukban. A Magyar Királyságban a közös megoldás ezért később sem volt sem társadalmi, sem politikai program, ami nyilvánvaló, hogy nem csupán a magyarok rovására írható. Csak elvétve akadtak személyek (mind magyar, mind nem magyar oldalon), akik érezték, hogy a kapcsolatoknak más irányba kellene fejlődniük, de társadalmi erő nem állt mögötte. A sajátos az, hogy 1920 óta, amikor a magyar nemzet kárára és sérelmére alakult a helyzet, társadalmi és politikai jellegű kísérletek a megbékélésre csak magyar oldalról indultak, a térség más nemzetei részéről csak egy-két költő, író, műfordító érezte szellemi síkon a problémát – a szép és érzékeny lelkek metszéspontjain. Viszont tény, hogy a magyar részről megtett eddigi megbékélési kísérletek viszonzatlanok maradtak. Ez vonatkozik mind a kormányok, mind az egyéb politikai jellegű és civil kezdeményezésekre. Az oka elég pontosan látható. Ezt egy szlovák politikus ismerősöm, aki tárgyilagosan ítéli meg a térségünk problémáit, áttételesen így összegezte: A szlovákok csak éltek azzal a lehetőséggel mind az első világháború után, mind a második világháborút követően, amit a körülmények felkínáltak és most sem kényszeríti őket arra semmi, hogy ebből valamit feladjanak.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a Surján László által kezdeményezett „Charta XXI” mozgalom 2013. május 10-én Štefan Hríb szlovák ujságírót, a „.týžden” c. konzervatív szellemiségű pozsonyi hetilap főszerkesztőjét tüntette ki a megbékélés és az együttműködés elismerésére létrehozott díjjal. Ha tőlem kérdezték volna, kit javaslok erre a kitüntetésre, én is javasoltam volna őt, és van egy-két további személy is a szlovák nemzet soraiban, akik kiérdemelnék az elismerést. Az egyikük (František Mikloško) már megkapta a Szent Adalbert Díjat.
Talán azért jó a Charta XXI Megbékélési Mozgalom kezdeményezése, hogy megszólítsuk az együttműködésre és a megbékélésre alkalmas polgárokat és részesítsük elismerésben azokat, akik bővíteni tudják és akarják a térségünk nemzetei közötti társnemzeti együttélést óhajtók körét. Mint említettem 1848-ban és 1849-ben a társadalmi felszabadulás és a szabadság eszméje a politikai szándékok fölött átnyúlva közvetlenül az embert szólította meg. Ezért harcolt a tavaszi hadjáratban tízezernyi szlovák a honvédek soraiban és csak néhány százan maradtak a másik oldalon.
Ez jó arány lenne most is.
Duray Miklós
