Kedves, nagyon kedves költőm, Pilinszky János mondja József Attiláról: „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – a költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle. Mozarti tehetség volt, akinek szelíd erejéhez, bonyolult és egyszerű, mély és törékeny, súlyos és áttetsző tisztaságához a Hegyi Beszéd erkölcsi és esztétikai szépsége, ereje mérhetetlenül közel állt.”
József Attila születésnapja – egyedülvalóan a világon – a magyar kultúrában a Költészet Napja is. Eme alkalomból költőnk két ránk örökített magatartását emelném ki a számtalan nagyszerű közül. Elsőként ezt: Az én vezérem bensőmből vezérel. Ez az én benső vezérem teszi világossá számomra, hogy sem én, sem a nemzetem, melynek magyarként, számkivetve is hűséges fia vagyok, nem lehet tulajdona senkinek, mert mindkettő a méltóságba és a szabadságba eresztett gyökeret.
A nemzet legfőbb, a századok mélyéről fakadó forrása, legnagyobb kincse a nyelve. Ezért él minden nemzet és ember a nyelvében, és ezért hal meg minden nemzet és ember a nyelve halálával; hiszen – a drága Babits Mihályt idézve – nem madár az ember, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él. Amikor József Attilával azt mondjuk, hogy az én vezérem bensőmből vezérel, egyrészt azt valljuk meg, hogy elvetjük azt a létet, melyben „könnyebben tenghet, aki alattomos”, az, aki „szemét lesütve fontol sanda választ”, másrészt világos számunkra, hogy lelkünkben a nyelv géniusza munkál, az a nyelv, mely kezdetektől a redőiben hordozza a nemzet életét, s melynek ajándékaival őrizzük kincseinket és alakítjuk a jövőnket – a saját képünkre és hasonlatosságunkra. E nyelv segítségével mondja József Attila, hogy „édes hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad”. A költő itt nem a darabokból összetákolt és nem is a darabokra szaggatott hazára gondol, hanem a Babits Mihály megfogalmazta eleven, egytest-egylélek hazára, hol varázs és szellem határát sorompók el nem állják, vagyis arra a Szabó Lőrinc-i „szent, nyomorult és elesett magyar népre”, arra az „örök magyar népre”, melynek áramában – a lelkek néma esküje által – valamennyien hullámként lüktetünk, hiszen él a nagy Isten és semmi se vesz kárba, magyarok se lettünk pusztulni hiába.
Kosztolányi Dezső is e századok által ránk bízott, örökbe kapott és utódainknak csorbítatlanul átadandó Füst Milán-i „nemes-szép alakzaton”, e „szent nyelven” mondja el Európa című versében, hogy akinél együtt van a szív és a fő, az megveti, ami barbár s mindazt, ami hazugság.
Igen, mindig oda jutunk vissza: ha az én vezérem bensőmből vezérel, akkor ahelyett, hogy az önző érdekek és a politika szómalmában őrlődnék, úgy maradok hű magamhoz, hogy ezáltal a nemzethez, a kultúrához is hű maradok, s József Attilával kérem:
Adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
És senki más gyarmata sem: se együtt, se külön – hiszen senkinek a tulajdona nem vagyunk. Ellenkezőleg, a mi tulajdonunk, Juhász Gyula-i „drága hagyatékunk” itt minden, amit „vérünk, könnyünk és verítékünk” szült a századok során, beleértve a bölcsőket és a sírokat, „a dicsőség és gyász eme örök fészkeit”, s melyeket az Illyés Gyula megverselte konclesők, a „magánszorgalmú kutyák” egyre szétmarcangolni igyekeznek. Egyéni és nemzeti méltóság, a feltétlen egyenlőség – Európánál maradva – mindenkit megillet. Kosztolányi így ír:
Ó, ősi világrész,
te régi, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szűrő, csodatévő, nagyhomloku, könyves
vén Európa.
Ha mostoha is vagy, viaskodom érted
és verlek a számmal és csókkal igézlek
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.
Ki téphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
S ilyen értelemben beszél Pilinszky János arról, hogy tulajdonképpen csak a fölszínen létezik megosztottság, széttépett világ és szétszakított Európa: „Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen – az üdvösség elodázásával – a tévedések és tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága.”
József Attila azt is ránk örökítette, hogy a mindenséggel mérjük magunkat. A magyarság azzal tette, azzal teszi a legnagyobb szolgálatot az egyetemes emberi kultúrának és az Isten teremtő terveinek, hogy létrehozta a saját nyelvét, művelődését, szellemét, és ezáltal új értékekkel erősíti azt az egyetemességet, amelyet az emberi nem teremtett – mondja Pomogáts Béla. A magyar írók, költők a magyar kultúra és a nemzeti önazonosság felmutatása révén teszik teljesebbé az emberi egyetemességet, hiszen az emberiség maga sem mondhat le azokról az értékekről, amelyekkel a magyarság egészíti ki, teszi gazdagabbá a világkultúrát.
Az ember, minden ember – ahogy Attila fogalmazott – maga a mindenség, „minden, ami volt, van”, ezért a lelke születésétől kezdve ki van nyitva, mint Isten hatalmas „könyve”, a teremtés, s ahhoz hasonlóan örökre becsukhatatlan. És az ember ezt a remekművet, a teremtésnek ezt a törékeny kristályedényét olvassa évezredek óta, maga is életerős kultúrákat teremtve ezáltal, olyan kultúrát, amely beszél, elmondva nemcsak a valódit, hanem az igazat is emberről és létről, hogy általa megfürödjünk az ezerszínű igazságban, mintegy újjászületve abban a sorsban és közösségben, amelyben élünk.
Ha az ember szóra nyílik, világok nyílnak, világillatban beszél, lehetne kissé játékosan mondani. Azt akarja e metafora láttatni, hogy az ember „teremtésre teremtetett”, ezért az egyetlen esélye az, ha – a világunkban megjelenő minden botrány, szégyen és ármány ellenére – a humánum hordozója lesz mindhalálig, mert az ember munkája csak így használható mindenkor: ha cipőt szegel, ha fát ültet, ha verset ír. Ezért úgy gondolom – Weöres Sándorral együtt –, hogy az embernek az önzés és hiúság szülte nagyság álmából ki kell bújnia, hogy valamennyi dicsőség fogadja ásításunkat, mert nagy és dicső csak egy van, Isten, a teremtő Lélek. Az ember, így a költő is az legyen tehát, aki, vagyis ne harsogja túl Teremtőjét, de ne is rettegjen hallgatagon előtte, hanem szólítsa meg Őt és az egész teremtett világot kinyújtózás és zsugorodás nélkül.
Istenem, a Te szemeddel néznem – az én szememmel – ó, hogy ezt adod nekem! – mondja Weöres Sándor. Ez pontosan azt jelenti, mint József Attila verssora: A mindenséggel mérd magad. Így, ezáltal tudjuk csak közölni a világgal, hogy áhítatot érzünk a lét iránt, s ahogy Emanuel Kant mondja, a fölöttünk lévő csillagos ég kiváltotta csodálatból s a bennünk lévő erkölcsi törvényből eredően szabad emberek vagyunk, és szolgálni kívánjuk őt, a világot, azaz a kultúrát szabad akaratunk által. Még akkor is, ha ez nem könnyű, mert – Pilinszky Jánost idézve – a költőnek a dadogás az alfája, ám szerencsére – olykor – az ékesszólás az ómegája. Így nyílik rá esélye az embernek, hogy néha a mennyekbe lásson, s hogy – mint József Attila, aki „egyben-másban Istenhez is hasonlított” – ne csak a teremtett világ képeit lássa, hanem a fényt, a dicsőséget is, amely a dolgokban rejtezik, mi több, lássuk meg néha az Isten fényben rejtező arcát is.
Azt gondolom, a költészet – kimondatlanul is – ember és Isten, e két egymást kereső valóság mély összhangja. Csak ami lesz, az a virág – mondja József Attila. Csak az a virág, ami egyre kibontja szirmait az ember és az Isten egymást kereső valósága során. E szirmok, az újabb és újabb költemények alkotják azt a Szentegyházat, mely – Petőfi Sándorral szólva – nyitva áll boldog-boldogtalannak, mindenkinek, aki imádkozni vágyik; s ahová belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad.
Kulcsár Ferenc/Felvidék.ma
