Ahogy a kezembe vettem, azonnal láttam, hogy ez a könyv nemcsak a futballsztárokról szól. A könyv fedőlapján két gyerek az utcán focizik, szemmel láthatóan élvezik a játékot, bár a labda valahol a két gyerek között pattog. Sebaj. Oda tudjuk képzelni. Mi több, a gyerek lábán nem citromsárga, vagy hupikék rikító színek tarkaságában villódzó futballcipőt veszek észre, hanem egy egyszerű, még csak nem is Adidas drágaságban, hanem gyanúsan elnyúzott tornacipőben – stopniról szó sincs – szaggatják a nem létező gyepet, ahogy csak gyerekek tudnak kimerülésig, önfeledten játszani. De játszanak a szó legszorosabb értelmében, úgy igazán, elfeledkezve: hol, hogyan, milyen körülmények között aprítják a lasztit. Még csak nem is grund. Utca, tűzfal, semmi fű, gyepszőnyeg, vagy valami olyasmi, az olvasóban felsejlene a látvány, s a jövő nagy futballzsenijét képzelhetné bele az ember. Lelki szemeivel a jövő technikás zsonglőreit láttatná az olvasóval.
Szóval, hol is kezdeném az előttem lévő könyv méltatását, a benne rejlő többsíkú mondandó elemzését? Futballról, gyermekkori élményekből szövi könyve anyagát, melyben felsejlik a múltidézés borongó hangulata, Breznicky tanár úr jóslatai a végeredményről, mielőtt a labda elindult volna 90 perces útjára, a valahai VSS nagysága Kánássy, a Lokiban tündöklő Józsa, akiket sajnos, hamar elvitt a Csónakos ember, hogy túl a Léthe vizén állítsanak maguknak új csapatot a szlovákiai magyar újságírókkal szembe Királyhelmecen.
A gyerekkori, apai közreműködéssel, majdnem azt mondtam, -mint a halászok teszik- beetetéssel lesz szerelmese a futballnak, a játéknak akkor, mikor még futball nem a gazdasági botrányok, bundázások kora volt. Bár, ha emlékezetem nem csal, már pedig nem, tanúja voltam egy beszélgetésnek, amelynek a témája a Lokiról szólt. Ma már mindkettő a múlté, Józsával együtt, így elmondhatom. A kiesés szélén álló Lokit meg kellett menteni. A VSS volt az utolsó szalmaszál. Ha győz a Loki, a csapat nem esik ki az I. ligából. Ha nem, akkor búcsúzik. Pénzről nem esett szó. A tét csak annyi volt, hogy két I. ligás csapata lesz- e továbbra is Kassának, vagy csak egy. A két csapat edzője megegyezett. A VSS két hátsó védője húzódjon ki szélre, középen üres a védelem, a többi már Józsa dolga. Egy hosszú előre ívelt labdából megszületett a győztes gól. Józsa öles futását már nem lehetett befogni. És nyert a Loki, nem esett ki a bajnokságból. Akkor így lehetett bundázni. Ma már milliókról szól egy ilyen bizonyíthatatlan bunda.
A szlovákiai magyar sportban jelentős szerepet töltött be mindig a futball. Például keveset tudunk Janda Iván atlétikai versenyeiről, még kevesebbet például a sakkról, (bár ezt sokan nem tartják sportnak) Kozma Gyula sakkbajnokunkról. A kalapácsdobó Bugár Imréről, és sorolhatnám még a sort tovább is. Ha csak az alig néhány évvel ezelőttre lapozunk vissza múltunkba, eszünkbe jut egy másik sportújságíró neve az Új Szóból, Zala (Zirig) József, aki időközönként versírással is kacérkodott. De itt van Batta Gyuri, aki amellett, hogy több sportkönyvet írt a futballról, Szikoráról, a szlovákiai magyar Peléről, Hajrá címmel lapot mert kiadni dunaszerdahelyi székhellyel, amellett jelentős irodalmi tevékenységet tudhat maga mögött költőként, íróként. (Még akkor is, ha a fellépő pénzhiány, a támogatók érdektelensége, nem árasztották el anyagiakkal az induló, rövid életű lapot.)
De térjünk vissza Gazdag Jóska könyvéhez: Egy futballfüggő naplójából. (Csak így: Jóska. Egy futballfüggő nem lehet József! Ugye Jóska?) Akárhogy is nézem, a szerző nem tagadja meg önmagát. A futballról ír, és az Istenhez folyamodik: „Kedves Úristen! Először is hadd gratuláljak az új pápához! Mivel Ekhart mestermiszticizmusán és a progresszív támadófutballon nőttem fel, nagy öröm számomra, hogy az avíttas védekező játékot preferáló, hitlerjugendes Ratzinger után, ( aki volt olyan balga, és – ó, szentséges Szűzanyám! – nyíltan Bayern-drukkernek vallotta magát) végre egy valódi, intelligens argentin futballszurkolót neveztél ki anyaszentegyházad élére.”
Az idézetből is kitűnik Gazdag Jóska humora, finom szarkazmusa, egyéni szóhasználatában a nélkülözhetetlen élcelődő attitűdje. Ír nagyszerű futballcsatákról, feledhetetlen játékosokról, akiknek a futball játék volt, nem verejtékszagú küzdelem. Természetesen nem maradhat ki az aranycsapat, Puskás, a berni világbajnoksági döntő, de ugyanúgy ott találjuk a ma világnagyság magasában játszó – nem futballozó – Ronaldót a Real Madridból, Messzit a Barcelonából, hogy csak a legnagyobbakat említsem.. És ez az írás nemcsak a futballról szól. A szerző széleskörű ismerete a való világról – ami a futballmeccsek apropóján megtalálható a könyvben – több, mint amit elvár az olvasó egy futballmeccsről írt tudósítástól. Csak úgy odavetve ott van Márai, Heller Ágnes, a brünni kazamatákban raboskodó, a magyar nyelvet megújító Kazinczy, az andódi származású lexikon-szerkesztő Czuczor Gergely költő, a festő Van Gogh. Megtalálja az utat Sah-Dzsehan indiai szultánnak és feleségének mauzóleumát a Tadzs-Mahalt, és megírja az észak-koreai Szin Donghjok kálváriáját a 14-es számú kényszermunkatáborból, aki megette az anyja ebédjét – mert éhes volt, mert élni akart. Tagadhatatlan: vérbeli író írja ezeket a rövid lélegzetű cikkeket, amelyben szinte az egész világ belefér. Vagy mi köze van a svájci részecskekutatásnak, ahol „rövidesen levadásszák a Higgs-bozont”, s hogy az Einstein-féle relativitáselmélet megdőlni látszik – a berni NSZK- Magyarország döntőhöz? Szinte napokkal ezelőtt voltam egy iskolában író- olvasó találkozón, ahol az olvasás fontosságáról beszéltem.
Mit is ír erről Gazdag Józsi, a sportújságíró? No, nézzük: „ A minap két iskolában tartottam előadást az olvasás fontosságáról. Az okostelefonok korában a könyv előnyeiről beszélni olyasmi, mintha a száguldáshoz szokott Forma-1-es pilótáknak magyaráznánk, hogy a legtökéletesebb jármű a bicikli. Az egyik általános iskolában felső tagozatos diákok (13-15 évesek) ülnek velem szemben, mintegy hatvanan. Senki sem tudja megmondani közülük, egyetlen diák sem, hogy melyik kontinensen található Uruguay.” (Ezt már én mondom: nem biztos, hogy ez a gyerekek hibája. Gy.L.) Ugye, hogy nemcsak sportújságíró ez az ember?
Első regénye után szinte minden díjat megnyert, amit az irodalomban osztanak: Madách-díj, Posonium Elsőkötetes Díj, Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja Díj! Nem semmi! S az ígéret: Egy futballfüggő naplójából. Vajon ez a könyv hány díjat érdemel?
Ennek ellenére hiányérzetem van a könyvvel kapcsolatban. De nem tudtam rájönni: mi okozza ezt a hiányérzetet. Egész éjszaka ezen tépelődtem. Végre beugrott! A könyvben egy szót, egy sort, egy mondatot nem találtam a NŐI FOCI-ról! Ne látott volna ilyet Józsi? Lehetetlen. Pedig ezek a lányok a futball minden csínját-bínját tudják már a focinak.
A pályán anyatigrisként küzdenek egy-egy elvesztett labdáért ezek a jellegzetesen női idomokkal alig rendelkező focisták. Ott vannak az élvonalban a német, svéd, francia csapatok ugyanúgy, mint a nigériaiak! És mégse! Megvan bennük minden, ami a jó foci velejárója. Európai, kontinenseken átívelő küzdelmek, egész a világbajnokságig. Mégis hiányoznak. Mi az oka? Hogy a lányokban nem a focit keresi az ember? Nem tudom. Legközelebb, ha találkozom Józsival, okvetlenül megkérdezem tőle!
Külön fejezetet érdemelne a hazai, és a magyarországi futballról vallott nézete. Megnézi a két szomszédfalu, Felsőszeli – Taksony találkozóját, a csallóközi „rangadók”-at, Hegyéte – Csilizradvány kissé gunyorosra hegyezett csonttörő összecsapását, nemcsak a világ sztárcsapatait, mondjuk Newcastle United – Arzenal mérkőzését. Van humora. Ugyanakkor kritikus szemmel figyeli a magyarországi hangoskodó „futballszakértők” ömlengését a „felfele ívelő” magyar labdarúgásról. (Kíváncsi vagyok: mi lesz az eredménye a nagy fogadkozásoknak a finn – magyar mérkőzés után.) Meg a focipályák építéséről. „Magyarországon a következő három évben 19 stadiont újítanak fel, esetenként minimum 6oo millió, maximum 2 milliárd forintból…
A kérdés tehát úgy hangzik: vajon mi a fontosabb a számunkra, egy jól működő kórház, vagy egy ürességtől kongó, kihasználatlan futballstadion, amelyben a foci játék torz, manipulált változata zajlik?” Teszi fel a kérdést, mint ahogy sokan mások. De ezt egy futballfüggő írja, nem analfabéta, futballhoz nem értő, rummal feltöltött atyafi, „hogy a fejben is legyen valami.”
Érdekes a futballszurkoló lelkiállapotát elemző, jellemrajza. „Egy szurkoló számára a foci soha (értsd:SOHA!) nem szórakozás. Olyan ez, mint a vallás. Az ember nem azért jár templomba, hogy szórakozzon, hanem mert egyfajta spirituális élményre vár. Meccsre sem szórakozni járunk”..Így a szerző. És miért ne higgyünk neki?
Fogadjuk el. Lehet, hogy ránk is ragad valami abból a hitből, ami minden körülmények között – utazás, rossz szállások, kevés anyagi ráfordítás, hideg, esős idő, nincs vasárnapi pihenő, családi ejtőzés, stb.- ott éktelenkedik, rossz szájízt ad a futballrajongóknak. Mondanám, nem vagyok futballfüggő sem a könyv elolvasása előtt, sem utána. De mit irkafirkáljak most egy könyvről, a futballról, amikor mindjárt kezdődik a Barca- Bayern döntő – nekem azt látni kell. Az azért mégis csak más, eredetiben élvezni Messi cseleit, hogyan kígyózik át a védők eléje tartott lábain. Még elgáncsolni sem tudják.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”53413,53334,52977,49999″}
