Regényt lehetne arról írni, folytatásosat, hányszor és hogyan próbálkozott már a többségi hatalom leépíteni a szlovákiai magyar iskolákat. Duray jogvédő bizottsága is ezzel indult. A szociban még, amikor egy újabb körmönfont húzással próbálták megkérdőjelezni, átminősíteni, végső soron ellehetetleníteni, likvidálni a magyar anyanyelvű oktatást.
Tudjuk, ugye: templomot és iskolát nem szabad adni, nem szabad engedni, hogy elvegyék, mert ez a szellemi-kulturális életünk alapköve.
De vajon tudjuk-e ezt igazán? Úgy vélné az ember, hogy igen, hiszen olyan természetes ez, s már számtalanszor ismételtük.
Bár lehet, csak elméletben tudjuk, úgy, mintha az csak valaki másra volna érvényes, számunkra nem: a gyakorlatban nem túlzottan érvényesítjük ezt a felismerést. Mert most már önszántunkból zárunk be egy iskolát. Olyan ez, mint az öngyilkosság. Szomorú. Hullámokat gerjesztett ez Gútán, de úgy tűnik, ez minden. Érvelni persze lehet pro és kontra, okosan és meggyőzően, összevonásnak is lehet nevezni, ám mindez egyre megy: ha egy iskolát bezárnak, az manapság zárva is marad.
Több oka van ennek. Először is az, hogy bármely iskola csak akkor működhet, ha van hozzá gyerek. Ez ellen nehéz bármivel érvelni. Tenni viszont lehet. Vajon miért van az, hogy nincs elég gyerek? Afrika túlnépesedéssel fenyeget, holott arrafelé nem mindenütt van bőségesen eledel. Itt Európában pedig aligha panaszkodhatunk éhezésre, ám gyerekre mégsem telik?
A legszebb, legértékesebb, ami életünkben megtörténhet velünk, az a gyermekáldás. Rengeteg baj, vesződség van velük, sokszor a bőrünkből is kiugranánk, annyira idegesítenek, de mindez lényegtelen, igazából szóra sem érdemes, a szeretet, amellyel fölneveljük, kamatostul térül meg. Akár úgy, hogy rám mosolyog az unokám és puszit küld: egész napomat szebbé varázsolja így. Mi többet akarunk? Mi többet akarhatunk? Gondoljunk csak bele: ez az igazi érték, nem bármi új szerkentyű.
Mégis a pénz után loholunk, legyen új autó, tévé, ruha, okostelefon, ki tudja, mi minden, mert anyagiakban annyira igényesek vagyunk. Miként a gyereknek, mindig az kell, ami már másnak is van, pedig tudjuk, hogy gyermekünk mosolya mindennél szebb, értékesebb: a gyermek az igazi gazdagság, a gyermek az igazi kincs. De akkor miért mondunk le a boldogság eme legszebb ajándékáról? Miért sorvasztjuk el önmagunkat?
Aztán pedig, ha megvan ez az egy (két) szem gyerek, azzal vagyunk képesek büntetni sarjunkat, hogy nem anyanyelvű iskolába íratjuk. Mindenféle kifogással hazudva önmagunknak, akár kényelmi okokból, de többnyire azzal, hogy akkor érvényesül a gyerek, ha szlovák iskolába jár. Holott számtalanszor bizonyított tény, hogy az anyanyelvi oktatás pótolhatatlan s eredményesebb is.
A további kérdés tehát: miért mondunk le anyanyelvünkről? Ráadásul önként! Ez is az öngyilkosság egyik válfaja. A konyhanyelv is szép és fontos, de nem elég. Magasabb szinten kell tudni kommunikálni, csak úgy lehet igazán érvényesülni! Mindez otthon a mesemondással kezdődik, s folytatódik az iskolában az ismeretek és a megfelelő szakkifejezések elsajátításával, magasabb szinten a főiskolán, egyetemen.
Nem mindenki végzi el azt is, nem is kell, de amit az általános és középfokú iskola nyújtani képes, arra föltétlenül szükségünk van. Nem kizárólag a szakmai érvényesülés miatt, hanem – s ez szintén elemien lényegbevágó nemzeti tudatunk és kultúránk, hagyományaink, értékeink érdekében is – s ez talán még fontosabb, hogy igaz emberré váljon a felnövekvő nemzedék minden tagja.
Ma már imádkozni sem tudunk. Pedig az nem csupán a miatyánk. Álmaink hagyományainkból, kultúránkból táplálkoznak, nyelvünk által fogalmazódnak meg, és mindezt önszántunkból feladni több, mint vétek: az bűn. Megbocsáthatatlan bűn. Önmagunk felett mondott ítélet. Önfeladás.
Minden iskoláért az utolsó leheletig harcolni kell, meg kell mozgatni minden követ, kisebbségben ez alapvető, lényegbevágó kötelesség. Tudom, tudom, vannak ellenérvek, de bárhogy forgatjuk, bárhogy magyarázzuk, bárhogy szépítgetjük: egy iskola megszűnt. Biztos, hogy mindent megtettünk a megmaradásáért? Mert egy iskola megszűnése már csak az utolsó fejezet, attól tartok, hogy már azelőtt rontottunk és mulasztottunk el valamit.
