Félidejéhez érkezett az Európai Unió francia elnöksége: Nicolas Sarkozynek az előre meghirdetett nagyszabású programok megvalósítása helyett a válságkezelés jutott feladatul.
A Lisszaboni Szerződés írországi elutasítása miatt intézményi válságba került Európa azonban meglepő módon a grúz-orosz konfliktus és a pénzügyi válság kezelésének köszönhetően politikailag megerősödve kerülhet ki a krízissorozatból.
Az EU-elnökség átvétele előtt alig két héttel az európai reformszerződésre – amelynek 2009. január 1-én kellett volna életbe lépnie – mondott írországi „nem” után Sarkozy azonnal leszögezte, hogy a válsághelyzet kezelése lett a francia elnökség elsődleges feladata. Az igazi fordulat azonban a pekingi olimpiai játékok nyitónapján következett be.
Miután Grúzia erővel próbálta meg visszaszerezni az ellenőrzést szakadár régiói felett, Oroszország megszállta Grúzia területének egy részét, amit a nemzetközi közvélemény egységesen elítélt. Sarkozy az EU soros elnökeként a közvetítő szerepét vállalta magára, és azonnal Moszkvába, majd Tbiliszibe utazott. Több napig tárgyalt az orosz csapatok kivonásáról, de miután a megegyezést a felek aláírták, több hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy ténylegesen megkezdődjön a csapatkivonás. A végeredményről, a Moszkvának tett engedményekről, a megállapodás pontatlan kitételeiről megoszlanak az elemzők véleményei, de abban egyetértenek: az EU beavatkozásának köszönhető a béke a Kaukázusban.
Az elmúlt két hétben a globális pénzügyi válság az egyetlen téma az európai partnerek között. A francia elnökségnek egy eddig az EU történetében példátlan válságot kell kezelnie, amely elsősorban az európai szolidaritást teszi próbára. A válság elején a tagállamok egymás tájékoztatása nélkül fogtak hozzá saját bankrendszerük megmentéséhez. Sarkozy feladata az volt, hogy megpróbálja összehangolni az európai országok állami beavatkozásait a válság hatékony kezelésének érdekében. A világ fejlett ipari államait tömörítő Nyolcak (G8) európai tagjainak párizsi találkozója és annak kommunikációja kudarcnak bizonyult. Egy héttel később az eurózóna 15 tagjának vezetői már meg tudtak állapodni a francia fővárosban arról, hogy mindannyian egyszerre és egységes intézkedéseket jelentenek be hazájukban. Ezt hagyta jóvá pár nappal később Brüsszelben mind a 27 uniós tagország állam- és kormányfője.
A francia EU-elnökség a tervezetthez képest teljesen új irányt vett, de ez lehetővé tette Sarkozynek, hogy a válsággal szembeni európai fellépés főszereplőjévé váljon. Míg a francia államfő hiperaktivitása és állandó médiajelenléte elnöksége első évében egyre jobban aggasztotta nem csak a francia közvéleményt, de az európai partnereket is, most többen azt kérdezik: hogyan tudná az általában megosztott Európa a többszörös válságot kezelni, ha egy kevésbé elszánt elnök állna az élén. Például a soros elnöki tisztet január 1-jén átvevő Csehország euroszkeptikus elnöke, Václav Klaus. Még a Sarkozyt rendszeresen kritizáló német Frankfurter Allgemeine Zeitung és az angol Financial Times is üdvözölte a francia válságkezelést és azon belül is az államfő időt és energiát nem kímélő konszenzuskereső magatartását.
Az Európai Unión belül pedig az a tény, hogy Angela Merkel német kancellár az amerikai felelősséget hangoztatva eleinte elutasította a pénzügyi válságra adandó közös európai megoldás lehetőségét, utólag új megvilágításba helyezte Sarkozy elszántságát. A francia elnök ugyanis gyorsan felismerte, hogy a politikailag már leírt Gordon Brown bankmentő javaslatát érdemes európai szintre emelni, s ezzel a brit miniszterelnök euroszkeptikus hírnevét is egy csapásra megváltoztatta.
Sarkozy személyisége mellett a Párizs által betöltött főszerep Washington tehetetlenségének is köszönhető. Az Egyesült Államok kétszeresen is meggyengült a jelen helyzetben: intézményileg és konkrétan is – hívja fel a figyelmet Antonio Missiroli. A brüsszeli European Policy Centre nevű kutatóközpont igazgatója szerint Washington képtelen volt Grúziát hatékonyan támogatni, valamint előre látni a pénzügyi válságot. Mindemellett az amerikai elnök hamarosan leköszön. George Bush némi ódzkodás után elfogadta, hogy az Európai Unió javaslatára az Egyesült Államokban egy új „Bretton Woods”, a nemzetközi pénzügyi rendszert új alapokra helyező nemzetközi csúcstalálkozó-sorozat kezdődjön. Az első tanácskozást nem sokkal a november 4-i amerikai elnökválasztás után tartanák. Ezen Bush feltehetően nem fog lényegi javaslatokat tenni januárban hivatalba lépő utóda nevében, így a kezdeményezés itt is az EU-ra hárulhat.
Az európai politika magához térése talán az alapválságot okozó ír kérdésre is megoldást jelenthet. A világ ugyanis láthatta – és talán ez Sarkozy legnagyobb érdeme -, hogy mi is lenne valójában a feladata a lisszaboni szerződés szerint az Európai Unió egyelőre nem létező elnökének. Hogy nélküle nem lehetséges egységes, határozott, aktív és gyors európai fellépés. A Le Figaro című francia konzervatív napilap szerint a másik furcsa tapasztalat az, hogy az utóbbi hetekben a sokszor vitatott többsebességes Európa valósult meg: a kemény mag belső vitákkal fűszerezve eldöntötte azt az irányt, amelyet a tagállamok aztán egységesen vállaltak és követtek.
Vagyis úgy tűnik, mint a történelemben már annyiszor: Európa az egymást követő válsághelyzetekben pragmatikusan talál magára. A válságoknak köszönhetően Párizs valóban követhető taktikát vázolt fel Európának, de igazi stratégiát még nem dolgozott ki. Írország viszont talán az elsők között értette meg, hogy mit kockáztatna az elszigetelődéssel.
Echo TV
