Lengyelországban posztumusz kitüntetést kapott Esterházy János. A Polonia Restituta elnevezésű rangos kitüntetést adományozta a felvidéki magyarság mártír politikusának, hétfőn Varsóban, Lech Kaczynski lengyel államfő. A kitüntetést Esterházy János Rómában élő leánya, Esterházy-Malfatti Alice vette át.
Esterházy Alice beszéde a kitüntetés 2009. március 23-diki átvétele után a varsói Elnöki Palotában:
Exellenciás Kaczynski Elnök Úr, Sólyom Elnök Úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
E felemelő pillanatban szeretném mindkettőjüknek megköszönni, hogy nem feledkeztek meg Apám emlékéről, és szimbolikus jelentőségűnek tartom azt a tényt, hogy e magas rangú lengyel elnöki kitüntetést a Magyar- és Lengyel Köztársaság elnökének jelenlétében vehetem át. Esterházy János magyar és lengyel családtagjainak nevében is hálás szívvel mondok ezért köszönetet.
A magyar nyelv egyedülálló módon fejezi ki a haza fogalmát: anyaországról, illetve az ehhez szorosan kötődő anyanyelvről beszél. Az egyénhez közelebb álló személy, az anya fogalma így egyenesen kapcsolható a nemzeti hovatartozás meghatározásához. A fiatalon özvegyi sorsra jutó édesanyának, a lengyel Elzbieta Tarnowskának köszönhetően Apám egyszerre két hazát tudhatott a magáénak és így személyisége mindkét haza értékeivel gazdagodhatott.
Boris Pasternak a nácizmust és a kommunizmust, mint két ikerszülöttet már az 1930-as években ”a materialista éj jobb és bal szárnyának” nevezte. Ez a két ideológia a gyűlölet minden eszközét bevetve törekedett az általa megnevezett ellenség megsemmisítésére. Ez volt a faji alapon elítélt zsidóság és az osztály alapon elítélt, máig nem rehabilitált arisztokrata osztály sorsa is. Esterházyról emlékezve szót kell ejtenünk osztályáról is, hisz a lengyel és a magyar nemzet nagyjai között számtalan olyan arisztokratát találunk, akik önfeláldozó önzetlenséggel fáradoztak országaik felemelésén.. S ebben a Tarnowski és az Esterházy család sok rokon vonást mutat. De ilyen volt többek között az a II. Rákóczi Ferenc is, akinek épp ma avatnak emléktáblát Varsóban.
Fontos lenne, hogy a XXI. század fiataljai valós történelemismeretek alapján büszkén vállalhassák múltjukat és emlékezzenek azokra a pillanatokra is, amikor nemzetünk nagyjai az embertelen körülmények közepette is példát tudtak mutatni a jövő számára. Esterházy János egyedül merte elutasítani a zsidók deportálását a pozsonyi parlamentben, s ugyanolyan mártírsors jutott neki, mint Maximilian Kolbe atyának, aki egy zsidó családapa helyett vállalta a vértanú halált. Esterházy is tudatosan vállalta a kommunista börtönökben vállára rakott keresztet, s ebben a sorsvállalásban példaképe volt az 1848-as szabadságharcban résztvevő, és ezért Haynau parancsára kivégzett dédapja Jeszenák János éppúgy, mint a Monarchia lembergi és olmützi börtönében 8 évet raboskodó lengyel nagyapja, Stanislaw Tarnowski. Ezen ősök nyomába lépett Esterházy János, amikor a versaillesi békeszerződés után úgy érezte, kötelessége enyhíteni azok szenvedését, akikre igazságtalanságok tömege zúdult, miután akaratukon kívül kisebbségi sorba kerültek egy idegen országban. Őmiattuk lépett politikai pályára, de sohasem vált vérbeli politikussá, mert végig jogvédő maradt. Az Ő illetve számos magyar és lengyel politikus-kortársa felfogásában belső törvényként még ott működött a nemzetért mindent feláldozni kész kötelességtudat.
A kisebbségvédő politikus Lengyelország hitleri megszállása után embermentő államférfivá nőtt fel. E körben nem árt emlékeznünk arra is, nem az angolok vagy a franciák, hanem a magyarok siettek a szenvedő lengyelek segítségére. Horthy és Teleki a lengyel menekültek befogadása mellett megakadályozta, hogy a német haderő Magyarországon át vonuljon fel Lengyelország ellen. Mindez nagy büszkeséggel kell, hogy eltöltsön minden magyar embert, s örülök, hogy itt a lengyel és a magyar köztársasági elnök jelenlétében fejezhetem ki azt, hogy büszke vagyok Apám szerepére akkori heroikus vállalkozása miatt!
Esterházy nemcsak a lengyel menekülteknek szervezett segítségnyújtást, hanem a zsidókat és a nácik elől menekülő ellenállókat is segítette tekintet nélkül arra, hogy mely nemzet fiainak vallották magukat. Tovább ment az úton még akkor is, ha ezzel nem csak saját, de a családja életét is kockáztatta. Mint tudjuk, nem volt kivétel: az életmentés ára, ha erre rájöttek, a halálbüntetés volt.
A kulcs Esterházy János megértéséhez az Ő mély katolikus hitében rejlik. Ha életünket nem a rövid, földi perspektívából nézzük, érvényesülés, meggazdagodás, hatalomvágy, hanem földi nehézségeink során is az örök életet tartjuk szem előtt, akkor megértjük, hogy nincs különbség cseh és magyar, gróf és paraszt között, és minden emberben meglátjuk Isten képmását. Ez a hit adta Apámnak az erőt, amellyel töretlenül tudott a keskeny úton járni és átszenvedni a 12 évnyi börtönt. A moszkvai Ljubjankában, ahol a katyni népirtás nyilvánossá tételével kapcsolatos tetteiről vallatták, Wallenberggel, Szolzsenyicinnel és sok ezer, ártatlanul elítélt társával szenvedett együtt. Áldozatvállalása, nemzete iránti hűsége, amely miatt még a menekülés lehetőségét is visszautasította, ma is vállalható példaképpé teszi Esterházy Jánost.
Korunkban megszűntek a tabuk, ma már büntetlenül lehet rágalmazni bárkit, mint ahogy Apám emlékét hazug vádakkal és rágalmakkal ma is be akarják feketíteni egyesek. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” szép jelszavát a központba állítva az Isten helyét ma az ember akarja átvenni, de megfeledkezik arról, hogy keresztényi hit és szeretet nélkül nincs testvériség sem, és csak üres szólamok maradnak a legszebben hangzó politikai nyilatkozatok is. Esterházy egész életével hirdette: Egymás kezét kell keresnünk és nem szabad elfeledkeznünk keresztény gyökereinkről. Ez ma is igaz, még akkor is, ha az Európai Unió alkotmányában nincs megemlítve!
Esterházy Mírov börtönében, a szintén rab szlovák püspök, Vasil Hopko karjaiban halt meg. Ez a tény jól kifejezi az Ő végakaratát: Ő a szlovákokat a magyarság testvérének tartotta, minden vágy e két, sokat szenvedett nép megbékélése volt. Mírov börtönében, ahol a kommunista rendszer áldozataként végleg lehunyta szemét, számtalan lengyel rab halt meg a II. világháború alatt, ők a nácik áldozatai voltak. Legyen ez mementó, hogy mindkét ideológia halálos ellensége volt az emberiségnek.
Bár ötven évig titkolni igyekeztek, Karel Schwarzenberg herceg érdemeként ma már tudjuk: Apám a kommunizmus áldozatainak tömegsírjában van eltemetve Prágában, a motoli temetőben. A mennyország távlatából nézve Prága, Varsó, Krakkó, Pozsony és Budapest oly közel van egymáshoz, hogy talán egynek is látszik. Tanulva múltunkból azon kell fáradoznunk, hogy Közép-Európa népei is közelebb kerüljenek egymáshoz az egyesült Európában! Ezt kívánom magunknak!
Köszönöm, hogy a Lech Kaczynski elnök úr által adományozott kitüntetés egy nagy lépést jelent e közeledéshez vezető úton!
Felvidék Ma
