A Gömöri Hírlapban 2011/47. számában „Esterházy és sokan mások” címmel jelent meg jegyzet a főszerkesztő, Juhász Dósa János tollából. Szerkesztőségünk is reagált az abban megfogalmazottakra. Molnár Imre válaszából, amelyet a lapnak küldött, terjedelmi okok miatt csak részleteket közöltek. Alább olvasható a teljes változat.
Válasz nemcsak a Gömöri Hírlapnak…
Próbáltam megértve végigolvasni Juhász Dósa Jánosnak a Gömöri Hírlap 47. számában megjelentetett, „Esterházy és sokan mások” című, Lapszélre írt cikkét. Annál is inkább, mert mióta ismerem Jánost, úgy tapasztaltam, hogy örök lázadó természetében, cselekedeteinek mozgatórúgója a jó szándékú tenni, változtatni, alkotni akarás volt (legalábbis azokban az időkben, amikor közelről is figyelemmel tudtam követni tevékenységét), s abban bízom, ma sincs ez másként.
Fentebb jelzett írásában is felvet sok olyan kérdést és állítást, amivel foglalkoznia érdemes minden, magára valamit is adó felvidéki magyar értelmiséginek. Az egyik ilyen állítás, hogy a szlovákiai magyarságnak mindmáig nincs „megírt és vállalható történelme”. Nos, a megírt történelemből azt hiszem nincs hiány, elég csak a Filep Tamás Gusztáv-Tóth László (illetve ez utóbbi szerző általa egykor vezetett Ister Könyvkiadó) által kiadott „A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998″ című mű négy kötetére, a Fórum Intézet, illetve a Szarka László által egykor vezetett MTA Kisebbségkutató Intézet számos kiadványára, Simon Attila – Kovács László könyveire utalnunk. Valószínű, hogy Juhász Dósa János úgy véli, hogy ezek a munkák valamilyen oknál fogva vállalhatatlanok. Jó lenne, ha ezen állítását indokolni is tudná valamivel, ám ennek hiányában még igazat adhatunk következő mondatának, melyben azt írja: „a múlt megismerése és felvállalása, valamint példaképek felmutatása nélkül nincs igazán jövője /…/ egy kisebbségnek”.
Vajon mitől lesz vállalható egy történelem, ez esetben egy kisebbségben élő népcsoport történelme? Elsősorban attól, hogy az megírásra, feldolgozásra kerül, mégpedig az igazsággal minél inkább megegyező módon. Véleményem szerint a felvállalhatóság egyetlen mércéje az igazság kell, hogy legyen. S itt, máris egy fontos elágazáshoz értünk. A történelmet ugyanis nemcsak megírni (ez elvileg a történészek feladata lenne), hanem azt feldolgozni, értelmezni, sőt elfogadható formában (pl. iskolai oktatás) tovább is kell adni, ahhoz, hogy annak hatása lehessen társadalmi állapotunkra, közösségi magatartásunkra. Ez utóbbi, tehát az értelmezés és a továbbadás ügye azonban számos feltételhez kötődik. Az olyan fogalmak, mint a világnézet, empátia, öntudat stb. mind-mind összefüggnek azzal, amit saját történelmünk értékéről, értelméről gondolunk, hiszünk. S még valami: nehéz elvárni, hogy általános összefüggésekben lássa és értelmezze saját nemzeti történelmét az a személy (esetünkben pl. egy szlovákiai magyar, aki nincs tisztában, saját népcsoportja, régiója települése helytörténetének legalapvetőbb tényeivel. A fenti néhány szemponttal csupán azt próbáltam érzékeltetni, mennyire szerteágazó kérdésről van szó, illetve mennyire óvatosan kell bánni a sommás kijelentésekkel ezen a téren is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell e kérdéseket minden lehetséges fórumon felvetni, de ha már ezt tesszük, tegyük úgy, hogy lehetőség adódjon a vonatkozó szellemi vita és az ebből adódó előrelépés lehetőségére is.
De lépjünk eggyel tovább, a cikkben felvetett „példaképek felmutatása” kérdéséhez. A szerző azt írja, „a szlovákiai magyarság elfelejtett példaképeket felmutatni magának, holott voltak és vannak szép számmal olyanok, akik /…/ nem lettek mártírok, de bátran lehetnének példaképeink.” Juhász Dózsa János, e nevekkel is megtűzdelt gondolatsor keretében leírja: azon személyek érdemlik meg a példakép megnevezést, akik „a leglehetetlenebb körülményekkel is szembeszállva hozzájárultak ahhoz, hogy ha fogyva is, de még mindig megmaradjon a magyarság Szlovákiában”, majd itt jön a meglepő állítás: „Esterházy, mint példakép, nem jó kategória”, mert ugyan „nem volt bűnöző, de voltak nála sokkal fontosabbak, akikre méltán lehetünk büszkék”.
Ismételten az okok iránt érdeklődők számára Juhász Dósa a következő érveket mutatja fel állítása alátámasztására: „felvállalta a kor antiszemitizmusát”, „Horthy és annak diktatúrájának csicskása volt”, a „mai magyar hatalmi elit egyre esztelenebbül ragaszkodik hozzá”.
Nos, vessünk egy pillantást a szerző által felsorolt kifogások közül az elsőre, állítólagos antiszemitizmusára: Esterházyt a 2. világháború alatti korszak fő antiszemitái, azaz a szlovákiai németek pártjának vezetője Karmasin, a Szudéta Párt vezetője, Heinlein, vagy akár a szlovák állam prominens képviselői izzó gyűlölettel vették körül. Az általa vezetett Magyar Párt ablakai alatt a Hlinka Gárda tagjai tömegtüntetéseket szervezve ordítozták: „Esterházy do Ilavy”, Egy pozsonyi származású zsidóasszony, Rujder Irén visszaemlékezése szerint, Esterházyt, az üldöztetés idején, a zsidókkal való kapcsolata miatt ellenségei „fehér zsidónak” nevezték. Ami az érvényben lévő „zsidó kódex” szerint annyit jelentett, hogy a zsidókkal kapcsolatot tartó személyt a hatóságok gyakorlatilag zsidóként kezelték. Esterházyt parlamenti mandátuma védte a nagyobb fokú hivatalos atrocitásoktól. Esterházyt azért is gyűlölték, s próbálták ellehetetleníteni, mert Ő példátlanul korán, már 1938 végén, majd 1939-ben és azt követően többször is elhatárolódott (saját és pártja nevében is) a nemzeti szocialista ideológiától, s nemcsak ellene szavazott a zsidódeportálási törvénynek, hanem ha kellett „a leglehetetlenebb körülményekkel is szembeszállva” számos üldözött zsidó, lengyel, szlovák és cseh személy menekülését elősegítve, emberi életek tucatjait mentette meg a pusztulástól. Hely szűke miatt ennyit az antiszemitizmus felvállalásáról. Mai szlovák és nem szlovák ellenfelei („kemény antiszemita kijelentései voltak”- Dusan Kovác) mantraként idézik azon mondatát, amely úgy szól, hogy „legkisebb korom óta zsidóellenes beállítottságú voltam, s halálomig az is maradok”, és sunyítva elhallgatják e mondat második felét, miszerint „Ez azonban nem jelenti azt, hogy szavazatommal hozzájárulok egy olyan törvény elfogadásához, amely minden emberi és isteni törvényt lábbal tipor.” A jelzett mondat első fele a nyilvánosság előtt soha el nem hangzott, hanem Esterházy ezt egy olyan magánlevélben írta le, melyben a magyar miniszterelnöknek írt arról, hogy felkereste a szlovák parlament elnökét, Martin Sokolt, akit e törvény „istentelen és embertelen” voltáról kívánt meggyőzni, illetve arról, hogy alkalmasint a zsidóellenesség sem lehet érv egy ilyen gyalázatos törvény elfogadására. Aki tanulmányozta a korszak zsidóellenes sajtóját, nagyon jól tudja, hogy az nemcsak a zsidókat, hanem az őket bármi módon segítő polgárokat is a célba vette. Számtalan cikkben állították nyilvános pellengérre és ítélik el a zsidók által „lefizetett”, „megvásárolt” stb. egyéneket. Ilyen híresztelés Esterházy kapcsán is terjedőben volt, már csak azért is, mert Esterházy birtokainak bérlői „legkisebb kora óta” zsidó családok voltak, akikkel közeli kapcsolatban állt. Édesanyja, Tarnowska grófnő ugyanis keresztanyja volt az egyik átkeresztelkedett Schlesinger leánynak. Vajon nem könnyíthette-e volna meg (időlegesen ugyan) a maga és az általa vezetett szorongatott helyzetben lévő magyar kisebbség dolgát Esterházy, ha az általa kiadott magyar sajtó lapjain célirányosan elhelyez néhány valóban „kemény antiszemita” cikket vagy kijelentést? De ilyet nagyítóval sem talál senki, sem Esterházy, sem az említett lap(ok) írásaiban, ahol Esterházy mellesleg olyan „antiszemitákat” kért fel együttműködésre, mint a köztudottan szociáldemokrata beállítottságú Szalatnay Rezső, Peéry Rezső, Somos Elemér vagy Győri Dezső, sőt magát Fábry Zoltánt is. Íme, néhány újabb név, a Juhász Dósa által prolongált példaképtár-arcképcsarnokba. Az „antifasizmus hangjaként” is emlegetett „kortanú”, Fábry Zoltán, többek között olyan mondatokat is leírt, hogy a Tiso korszakban a +fasizmus egyetlen ellenlábasa”, azaz, az Esterházy által vezetett szlovákiai magyarság „érintetlen” maradt, s kollektíve mondott nemet a nemzetiszocialista eszmékre, köztük az antiszemitizmusra. A további érvek sorolásától helyszűke miatt eltekintek, s csak annyit jegyeznék meg, hogy hazug az a vád is, amely szerint Esterházy minden egyéb zsidó ellenes törvényt megszavazott a szlovák parlamentben, már csak azért is, mert a törvények túlnyomó részét a szlovák kormány által 1939-ben elfogadott és alkalmazott ún. „zsidó kódex” tartalmazta, melyhez Esterházynak semmi köze nem volt.
A „Horthy csicskása” váddal kapcsolatban most csak annyit, hogy Esterházynak valószínűleg nem esett nehezére azonosulni azzal a korabeli politikai célkitűzéssel, amely nem Horthy, hanem az egész magyar politikai osztály hitvallása volt, s amely az igazságtalanak tartott trianoni határok békés úton történő revízióját kívánta elérni. Ezzel azonban nem volt egyedül, a két háború közti Európának számtalan olyan politikusa volt, aki felismerte e határok igazságtalan voltát, s emiatt (s nem a hatalmi őrületből fakadó hódítási szándék miatt) előbb vagy utóbb elképzelhetőnek tartotta azok módosítását. Ettől még nem lehet őket „Horthy csicskásának” nevezni. Mint ahogy Esterházy esetében sem jelentette ez azt, hogy kritikátlan szolgalélekkel fogadott minden „odaátról” jövő utasítást. Véleményét, sokszor ellenvetéseit mindig nyíltan megfogalmazta, s az illetékes tényezők tudtára adta. Legyen szó a magyarországi földreformról, az oda került szlovákok ügyéről, a magyar pártegyesítésről a nyilasok térnyeréséről stb. E kérdésben azonban nem érthetünk egyet az olyan érvrendszerrel, amely többek között Gasparovic elnök, illetve szóvivőjének szájából is elhangzott. Arra a kérdésre, hogy az elnök miért tarja Esterházyt Hitler és a „fasizmus” hívének, szóvivője azt válaszolta, hogy azért mert 1938-ban „Esterházy fogadta a Kassára fehér lovon bevonuló fasiszta Horthy Miklóst”. Nem árt megjegyeznünk, hogy az Esterházyt „bűnözőként” kötél általi halálra ítélő (mert hóhérai szerint a golyót nem érdemelte meg) Szlovák Nemzeti Bíróság indoklásában ez a vád foglalja el a legnagyobb terjedelmet, s ezt emlegetik Esterházy legfőbb bűneként mai szlovák vádlói is. Érdemes tehát előbb megvizsgálni e vádak igazságtartalmát, mintsem felelőtlenül átvéve tovább szajkózni azokat. Ebbe a kategóriába tartozik, a már szinte kizárólag Esterházynak tulajdonított „Csehszlovákia szétverésének” vádja is, amelyet rendületlenül Esterházy fejére olvasnak azok után is, hogy 1992-ben maguk a szlovák és cseh nemzet legfőbb vezetői „szerelték szét” egykori országukat. Ennek ellenére egymással versengve olvassák Esterházy fejére, hogy a Szlovák Parlamentben, egy alkalommal a korábbi Csehszlovákiát „életképtelen tákolmánynak” merte nevezni. Kérdés, hogy az az államforma, amit 1992-ben, maguk az államalkotók is életképtelennek tartottak, mennyivel volt életképesebb 1938-ban, vagy azt megelőzően bármikor is….
Annak, hogy a jelenlegi „magyar hatalmi elit” hogy és miként ragaszkodik Esterházyhoz, semmiképp sem kellene befolyásolnia a szlovákiai magyarság viszonyát saját egykori politikai és szellemi értelemben vetett vezetőjéhez. Esterházy János szellemi hagyatéka ugyanis már túlnőtt a politika lövészárkain, s épp ezért lehetetlen a napi politika szintjére süllyeszteni őt. Ezzel együtt tisztelet érdemel minden olyan próbálkozás, amely a nevét máig beszennyező igazságtalan ítélet megváltoztatását szeretné elérni. Esterházy János politikai tevékenységét, életpéldáját szabadon lehet bírálni vagy elutasítani. Egyet nem lehet: egyre bővülő hívei táborának megtiltani, hogy életműve egészének ismeretében tisztelettel és igenis példaképként tekintsen fel reá.
Végül röviden érinteni kell a cikk kezdő mondatát, azt, hogy a szerző szerint most „még a csapból is Esterházy folyik”. Valóban érdemes feltenni a kérdést, vajon sokat vagy keveset beszélünk-e mostanában Esterházyról? Aki figyelemmel kíséri a legutóbbi időszak Esterházyval kapcsolatos fejleményeit, könnyen beláthatja, hogy nem egy irányított, manipulált folyamattal, hanem sokkal inkább a spontán tisztelet legkülönbözőbb megnyilvánulásaival van dolgunk. Még akkor is, ha akadnak olyan magánszemélyek és társadalmi szerveződések, (Esterházy János Társulás, az EJ Emlékbizottság, a Pázmáneum Alapítvány stb.) akik/amelyek dicséretes módon feladatuknak tekintik a mártírpolitikussal kapcsolatos ismeret és értékterjesztő tevékenységet. Véleményem szerint az akár láncreakciónak is nevezhető legutóbbi örvendetes események csak azt bizonyítják, hogy Esterházy János egyre inkább viszonyulási ponttá válik kisebbségi társadalmunk egén. Olyan állócsillaggá, amely nemcsak útmutató, hanem értékmérő önvizsgálásra is sarkallja napjaink összekuszálódott és célját vesztő világát élő magyarjait és nem magyarjait egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy az Ő egyenletes sugárzásában könnyebben tudunk visszatalálni valódi önmagunkhoz és céljaink elérésének útjához is. Lehet, hogy egyesek talán épp ettől tartanak?
Molnár Imre
A Gömöri Hírlap 2011/47-es számában megjelent „Esterházy és sokan mások” című cikke a Felvidéki média rovatunkban érhető el.
{iarelatednews articleid=”31195,32178″}
