(…) Ha például tömegesen juttatnánk a nemzeti közösség iránt elkötelezett magyarokat a közelgő választásokkor a megyei képviselőtestületekbe, akkor máris jól érzékelhetően változhatna a regionális politika. (…)
Az elmúlt héten ámulattal vegyes örömmel, meghatódottsággal figyelhettük, hogy nem oly messze tőlünk magyarok ezrei, tízezrei, százezrei voltak képesek arra, hogy békés eszközökkel, menettel, felvonulással hívják fel a világ és honfitársaik figyelmét az egyre súlyosbodó válságukra.
Mind a budapesti Békemenet, mind a Székelyek Nagy Menetelése alapvető tanulsága, hogy a hétköznapi átlagpolgár nemcsak a pártok összefogására szólít fel, hanem maga is részt vesz, ott van, lelkes támogatója a számára fontos ügynek. S nem egyedül, hanem sokadmagával.
Honi helyzetünket figyelve azonban csak azt állapíthatjuk meg, gondolom mindannyian, hogy a helyzet a súlyosnál is rosszabb. Ahelyett, hogy kiállnánk alapvető érdekeinkért, az önfeladás és egymás marcangolásának megbocsáthatatlan bűnébe esünk közös erővel.
Noha a közösségi portálokon bűnöst kiáltva pellengérre állítjuk – egyébként jogosan – egy-két látványos jogsértő eset szereplőit (Rozsnyó, Pered), megfeledkezünk arról, hogy sok, lényegesen kevésbé látványos, ám legalább ennyire kártékony folyamat részesei vagyunk.
Vétkesek közt ugyanis cinkos, aki néma. Nézzünk körül közvetlen környezetünkben! S itt felhagyok a királyi többessel: mekkora apátia, érdektelenség és közöny uralkodik ügyeink iránt szinte mindenhol! S ha csak közönyről beszélnénk! De sok esetben aktív – talán nem tudatos – nemzetromboló tevékenység folyik. Sorolom: mennyien tarják feleslegesnek a magyar nevek használatát, sőt, akár előnytelennek személyes boldogulásukban, mily sokan tartják merő időpocsékolásnak a közösségi alkalmakon való részvételt, hiábavaló erőlködésnek a választásokat, egyedüli lehetséges megoldásnak a többségi nemzettel való bratyizást közérdekű ügyeink intézésekor.
Sokan nézik aggódó figyelemmel a kettős állampolgárok egyelőre nem túl reményteljes harcát, mégis a legtöbben legyintenek, mondván nincs értelme. Szorgalmasan túlteljesítik a nyelvtörvény előírásait, formalitásnak tartva a kétnyelvűséget az egyszerűség kedvéért csak a szlovákot alkalmazzák akkor is, amikor jogunkban állna anyanyelvünk használata. S akkor még nem beszélek arról, ami már ezerszer lerágott csont, de mégis egyre aktuálisabb: az iskolaválasztást.
Ne felejtsük azonban, hogy ez a nemzeti erkölcsi züllés a hatalom végtelen arroganciájából következik. A vég nélkül húzódó Hedvig-ügy, a peredi helységnév, a civil mozgalom feljelentése és a börtönbüntetés lehetőségének meglebegtetése, a kisiskolák leépítése, az Ipoly-hidak meg nem valósulása csak egy-két kiragadott eset, melyeket mindenki ismer. A kérdés csak az, miként reagálunk minderre.
Vannak pedig teljesen törvényes és jogos eszközeink. Jusson eszünkbe a négy évvel ezelőtti magyarországi fülkés rendszerváltás.
Ha például tömegesen juttatnánk a nemzeti közösség iránt elkötelezett magyarokat a közelgő választásokkor a megyei képviselőtestületekbe, akkor máris jól érzékelhetően változhatna a regionális politika.
Nem kellene azon siránkozni, hogy újra nem jött megfelelő dotáció a kulturális rendezvényekre, a régiófejlesztés nem csak az északi járásokban lenne észrevehető, nem kellene azon mérgelődni, hogy nem érkezik befektető a régióba, mert az utak állapota miatt nem éri meg neki fejleszteni, kamionokkal közlekedni stb.
De ugyanez vonatkozik majd a jövő évben megvalósuló választásokra is, legyen szó EP-ről, később önkormányzatokról stb. A lényeg, hogy megfelelő emberek kerüljenek megfelelő helyekre, de ez csakis közösségi akarattal érhető el!
S ha mindez nem elég, itt az idő, hogy hallassuk hangunkat minden lehetséges eszközzel. Nekünk talán nincs miért kiállnunk? Talán nem kellene nekünk is követelnünk alapvető jogaink betartatását? Ha a tömeg, a sokaság nem áll a politikum mögött, ha nem ad annak megfelelő alapot, akkor egy-egy politikai megmozdulás pusztába kiáltott szó marad csupán.
Élek egy példával: nem lehet nyugodtan tudomásul venni, hogy kis létszámú iskoláink gyermekhiány miatt a jövőben megszűnjenek, ahogy azt a jelenlegi törvényi helyzet előirányozza. Politikai téren összefogásra került sor, tárgyalások sorozata indult el ez ügyben, de mit ér mindez, ha egy-egy önkormányzat, fenntartó feladja a küzdelmet? Megelégeli a kínlódást, elfogy a kitartás? Magyarán: lehet elvárni a politikumtól a megoldásokat, lehet számon kérni a közszereplőtől a hibákat, hiányosságokat. Lehet vádaskodni, lehet felróni, lehet ujjal mutogatni, lehet végül azzal büntetni, hogy nem választunk, nem szavazunk, nem veszünk figyelembe senkit és semmit – de ezzel önmagunkat büntetjük.
A megoldás csakis abban van, ha mindez a folyamat megfordul. Az építő jellegű bírálatok mellett a felvidéki magyarság egészének arra van szüksége, hogy a várakozó álláspont, a csodára várás helyett önmaga kezébe vegye sorsa irányítását. Az idő könyörtelen. Addig cselekedjünk, míg késő nem lesz…
Kiss Beáta, az MKP Országos Elnöksége tagja
Felvidék.ma
