Hetvenöt éve, hogy az első bécsi döntést követően, november 11-én Horthy Miklós bevonult Kassára.
A rendszerváltás előtti korszakban csak elmarasztalólag lehetett erről írni, mint Csehszlovákia megcsonkításáról.
A még kommunista Új Szó egy régi évforduló alkalmából azt a kétértelmű címet adta cikkének: Nem felejtünk! A cenzor szeme mégsem akadt fönn rajta. Az emberek nem felejtették el az évfordulót. Jakoby Gyula festőművész egyszer tömören csak annyit mondott nekem: Ez volt életem legszebb napja! Majd csöndben maga elé nézett… S így voltak ezzel mindannyian, akik magyarként élték meg ezeket a napokat.
A történetet az első világháborút lezáró békéknél kell kezdenünk. A nemzetek önrendelkezéséről papolt mindenki, csak éppen a magyar nép önrendelkezésével nem törődött senki. Szétszabdalták értelmetlenül és érzéketlenül a Kárpát-medencét, mintha Afrikában gyarmatokat hasítottak volna ki és osztottak volna el. A másét osztogatni nagyon kényelmes. Adok szívesen, hiszen nem a magaméból kell. Az akkor alakult államok némelyike művinek bizonyult, nincs már sehol sem. Közöttük Csehszlovákiát sem talláljuk a térképen. Pedig ennek a demokratikusnak hazudott országban tilos volt a magyar Himnusz, mert az a sora: „Ha küzd ellenséggel”, Csehszlovákiára vonatkozott. Így a hivatalos indoklás. Micsoda lángelme volt Kölcsey, hogy már 1823-ban megjósolta ennek az ideiglenes államalakulatnak a létét!
Közép-Európa földarabolása persze nem Trianonban kezdődött. Az itt élő népek szembeállítása a Habsburg uralkodó körök érdeke volt. Ők ugyanis a XVI. sz.-ban kerültek a magyar trónra, de az egész országot csak a török kitakarodása után tudták birtokba venni a XVIII. sz. elején. Az első Habsburg a magyar trónon, I. Ferdinánd 1527. január 19-én a következőket ígérte: „A jövőben is a magyar nyelvet és nemzetet (amely a kereszténység irányában nagy érdemeket szerzett) minden erőnkkel és képességünkkel támogatni kívánjuk.” Ez csak szép ígéret maradt, mivel az országot be akarták olvasztani birodalmukba. A magyar vezető elitnek ez nem volt ínyére. Ezért életre hívták a titkos császári leváltárat, mely köré jól fizetett történészeket csoportosítottak, hogy a tudományos kutatást az állami abszolutizmus szolgálatába állítsák. 1771-ben pl. megbízást adnak arra, keressenek történelmi érveket Lengyelország felosztására, ám a Magyar Királyság alkotmányosságának kétségbevonására is. A bécsi titkosrendőrség 1808-ban provokációval él, amikor a tübingai Cotta-könyvkereskedés útján pályázatot hirdet a magyar nyelv hivatalossá tételére. Abban reménykedve, épp az ellenkezőjére kapnak majd érveket. De a pályázat és a bécsi hivatalos sajtó magyarellenes támadásai felkeltik a magyar öntudatot és a XIX. sz. eleji országgyűlések tisztázzák viszonyukat a Habsburg-házzal szemben. Kimondják, Magyarország nem meghódított terület, ahogy a bécsi fizetett történészek állítják, tehát nem kezelhető alárendelt tartományként. „A Habsburgok alárendelést célzó politikája azonban meg nem szűnő viszályok és nyugtalanságok melegágyává vált, melynek során a magyar lett a monarchia ‚rebellis’ eleme. – írta Dümmerth Dezső – Ezért volt szükség a történetírásra is, hogy szellemi eszközökkel lehessen kiölni a magyarságból szabadsága és önállósága emlékét. Nyelvének erőszakos elfojtásán keresztül pedig remélni lehetett teljes beolvadását a birodalom egyéb népei közé, hogy ne csupán szabadsága, de létezése is megszűnjék. (…) Az országban lakó nem magyarok felingerlése a magyarság ellen azonban beláthatatlan következményekkel járt. A Habsburg-monarchia államvezetése olyan nacionalista erőket szabadított ezzel magára, melyek ugyan soha nem nyúltak fegyverhez vele szemben, mint a magyarság, de amelyek az első világháború után eredményes akcióba léptek. A régi soknemzetiségű Magyarország felbomlása bekövetkezett, de a széthulló keretek maguk alá temették a Habsburgok trónját is.”
A napóleoni háborúk után a bécsi kongresszus (1814-15) rendezte Európa sorsát. Ez akkor száz évre sikerült. Igaz, a történelem menete felgyorsult, a Párizs-környéki békék csak húsz évet értek meg. Tán csak nem az ötszörösére?
Kassán még nagy kiállítást rendeztek az ország fennállásának tiszteletére (1938.VII.18.-IX.4. – Csehszlovákiai Kelet Kiállítását – Výstava východu ČSR) név alatt, melyet meglátogat Milan Hodža akkori miniszterelnök. Közép-Európa legnagyobb kiállítása propagandisztikus célokat szolgál. Augusztus végéig 350.000 látogatója van, de az már a vég kezdete.
A Csehszlovákiai Kelet Kiállítása keretén belül megszervezik a Magyar Kisebbség Napját (1938.VII.24.). Ennek egyik rendezvénye, a Rákóczi-epitáfium leleplezése a Szent Erzsébet-székesegyház északi falán. Cigányzenekar kuruc dalokat játszik és Mécs László (1895-1978) pap-költő leplezi le a latin nyelvű emlékművet. Az ünnepségen 5000-en vesznek részt. Esterházy János, a kassai választási körzet képviselője is jelen van. A kassai rádió egyenes adásban sugározza az eseményt. A Rákóczi-korabeli ruhákban megjelent mecenzéfieket letartóztatják, magyarellenes nacionalista tüntetésekre kerül sor.
Ezekben a napokban, július 30-án és 31-én hatalmas kommunista demonstráció zajlik a köztársaság védelmében. A kommunisták, akik korábban keményen kritizálták az ország nemzetiségi politikáját és azt hirdették, a nemzetiségeknek joguk van területükkel együtt leválniuk az országról, ha úgy óhajtják. Azért is akadt sok támogatójuk a magyarok között. Most hirtelen moszkvai parancsra azt hirdették, meg kell védeni az országot. Hogy hányan adtak hitelt ennek a pálfordulásnak, ma már nehéz lenne eldönteni. E tüntetésen olvasták föl Fábry Zoltán beszédét, melyben bírálta, hogy ezen a kiállításon egy magyar felirat sem található.
De akkoriban már mindenki érezte, ennek az országnak megszámláltattak a napjai. A légkör felforrósodott.
„Azokban a legforróbb napokban is, amikor a fejedelem újonnan fölavatott domborműve elé a dóm falánál mindennap egy szekér friss virág került,” Pista bácsi, a bolond hordár „minden délelőtt odament, tisztelgett s «Franci – szólt a fejedelemhez -, adj már egy kis virágot annak a szegény Vencelnek, nem látod, hogy neki senki sem visz?!» És fölmarkolt egy csokorravalót, s átvitte szembe a Vencel-szoborhoz, illedelmesen meghajolt, letette a szobor lábához a csokrot, s megmagyarázta Vencel királynak, hogy ezt a «Franci küldi».” – írta Hosszú Ferenc: Hegytetőn három fenyő c. munkájának II. kötetében.
Akkoriban már senki sem törődött a tiltással és virtus kérdése volt, hogy a misék után a templomokban felhangozzék nemzeti imádságunk. Korábban, ha valaki akár a rádióban is meghallgatta azt, bizony a hatóságok vegzálták. 1938. október 8-án a kassai premontrei templomban éneklik a Himnuszt. Szlovák fiatalok viszont bejönnek a magyar misére és a Hej Slovácira zendítenek, de a tömeg elnyomja hangjával az éneküket, így tülekedni, fütyülni kezdenek. A többség megruházza őket. Emiatt egy lovascsendőr be akar menni, de a bejáratnál megakad. A templomból távozó tömeget a csehszlovák csendőrök gumibottal oszlatják szét. A Fő utcán mindenki kap a hátára, akár énekelt, akár nem. A Novosti c. soviniszta csehszlovák kormánylap cikkében – Mit keresett egy zsidó nő a katolikus templomban? címmel (1938.X.13., 2. o.) – egy a valóságtól elrugaszkodott cikket közöl. „Megint itt voltak a nemzetnek és kereszténységnek nem kedvező elemek, melyek központjából néhány fanatikus provokátor került ki. Elenfántová, ez a kövér, kihizlalt magyar irányultságú zsidó lány” szervezte a himnuszéneklést. Elefánt valóban diáktársaival járta a templomokat és énekelte nemzeti imádságunkat, de ezt nem kellett szervezni. Ebben a lapban „mindig csak a zsidókat támadták… «magyarkodás»-ért – állapítja meg Hosszú Ferenc idézett munkájában – sohasem egyenest a magyarokat… Mintha azt akarták volna elhitetni, hogy magyarok nem is élnek a városban, csak «magyarkodó» zsidók!”
A Magyar Nemzeti Tanács másnap nyilatkozatot bocsát ki: „A tegnap este történtekért elégtételt követelünk! És addig is, amíg a premontreiek templomában történt véres verekedésért az egyházi kiengesztelés (expiatio ecclesiae) meg nem történik, egyetlen magyar katolikus hívő se lépje át a templom küszöbét! Fáj a lelkünk, hogy erre kell felszólítanunk testvéreinket, a felelősséget azonban Isten és ember előtt azok viseljék, akik keresztény létükre féktelen magyar-gyűlöletük kinyilvánítására használták fel az örök Szeretet házát.”
Október 29-én egy 24 éves fiatal kassai lány, Göbel Marianne ezen a szombati napon jegyzi föl naplójába: „Rákóczy-nap van ma, az egész magyarság nagy nemzeti ünnepe. Habár mi itt kisebbségi magyarok vagyunk, mégis szívben-lélekben együtt érzünk az anyaországban élő testvéreinkkel, s habár fölöttünk damoklesi-kardként fenyeget a cseh terror-uralom, mi mégis együtt akarjuk megünnepelni többi magyar testvéreinkkel a mai nagy napot.”
Amint köztudott, 1938. november 2-án az első bécsi döntés Kassát a zömmel magyarok lakta déli sávval együtt Magyarországhoz csatolja. A rádió előtt pattanásig feszülnek az idegek, mert a vissazcastolandó városok sorának végén jelentik csak be Kassát. Újra törvényhatósági jogú szabad királyi várossá válik, mert korábbi városi rangját csorbították.
A bécsi Belvedere-palotában történtekre most hosszan nem kívánunk kitérni. Azt korábban a révkomáromi tárgyalások előzték meg, ahol a két fél nem tudott megegyezni. A (cseh)szlovákok tettek néhány gesztust, de az a magyar félnek távolról sem felelt meg. Azért fordultak végül mindketten a nemzetközi döntőbírósághoz, mert a magyar fél tartott közvéleményétől, ha kevesebbet kap, mint szeretné, a szlovák fél meg ugyanezen oknál fogva nem mert többet adni, mint amennyit saját közvéleménye előtt igazolni tudott volna. Így a lehető legkényelmesebb utat választották. Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano gróf olasz külügyminiszter döntése nyomán húzták meg az új határokat.
Itt viszont egy pillanatra meg kell állnunk. A náci Németországról és fasiszta Olaszországról épelméjű ember nem meri állítani, hogy demokráciák lettek volna. Mégis e két ország képviselői sokkal tisztességesebb határt vontak meg, mint a demokratáknak nevezett nyugati politikusok Trianonban. Elég keserves tanulság! Ilyeneket kellett volna két évtizeddel korábban megvonni! Egy világháborút és emberek millióinak életét lehetett volna megspórolni. Még Auschwitzot is. Ebben mindenki sáros!
Ezt a döntést a második világháború után hivatalosan visszavonták, de ez mit sem változtat azon, hogy akkor érvényben volt. Ezért teljesen hamis a szlovák történetírás szemforgató szokása, hogy Kassa magya megszállásáról ír. 1918-20 között Kassa valóban megszállás alatt állt, mert csak a trianoni békeparancs után vált nemzetközi jogi szempontból Csehszlovákia részévé. Ugyanez volt a helyzet 1945-47 között is. De ez a szlovák történetírás látóköréből kiesik.
A magyar honvédség november 10-én veszi át Kassát a lakosság örömujjongása közepette. Wirth Gyula építészmérnök, a Magyar Nemzet Tanács elnöke fogadja a magyar honvédséget: „Kassa szabad királyi város Magyar Nemzeti Tanácsa élén boldogságtól túláradó szívvel köszöntöm önt, altábornagy úr, vitéz honvédségünk élén.” – mondja vitéz Littay-Lichtenecker András altábornagynak, a miskolci 7. vegyesdandár parancsnokának.
A mellékelt linken meghallgatható a Magyar Rádió készítette riport. „A helyszínen a közvetítő kocsikban decelit lemezekre elkészített felvételekből az akkori PÁTRIA hanglemezgyár 52 gramofonlemezből álló sorozatot készített, amelyek nem kerültek kereskedelmi forgalomba. – írja Bartha Ágoston – A nagyjából 200 példányban elkészült sorozatok nemzeti archívumokba kerültek. Az 1945-ös kommunista, nemzetellenes hatalomátvétel után a fellelhető példányokat intézményes keretek között bezúzták. 2012-ben az egyik teljes sorozat hiánytalan, ép állapotban mégis felbukkant Budapesten a Múzeum körúti Kodály zeneműboltban. A ritka hangdokumentumot módomban állt digitalizálni és restaurálni gramofonlemez digitalizáló stúdiómban.” Mivel a hivatalos hazai fórumok nem mutattak érdeklődést az előkerült hangdokumentumok iránt, így a neten tette közzé. A felvételen hallható többek között Tost László polgármester, Jozef Čársky püspöki adminisztrátor kétnyelvű beszéde, melyben hódolattal üdvözli Horthyt és Esterházy János is (video ITT). Esterházyt elmarasztalják, hogy fogadta a kormányzót. Čársky esetében ez bocsánatos bűn s így a kassai érseki palotán ott látható az emléktáblája, a mártír politikusnak csak magánterület jut a városban, melyet annyira szeretett.
Egy napra rá Horthy Miklós ünnepélyes keretek között, fehér lovon bevonul a városba, ahol kétnyelvű beszédet tart. (video ITT) Azóta ezt egyetlen cseh vagy szlovák politikus sem tette meg. „Aki úgy mint én láttam mindkét városban [Komáromban és Kassán] az öröm megható, keresetlen kitöréseit, aki látta mind borultak az emberek egymás nyakába vagy hullottak térdre az út mellett és hogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe. Mégpedig háború és vérontás nélkül. Kassa előtt hatalmas diadalkapu várta a bevonulókat. Az ősi történelmi város bizonyára sohasem látott falai között akkora embertömeget. (…) «Az eddig igazságtalanul meggyötört és kétségbeesett nemzet feltámadó boldogságának ragyogó kitörése ez!» – kiáltott fel a megható jelenetek láttán Rothermere Lord. Ő Londonból sietett Kassára, hogy tanúja lehessen a nemzet örömének.” – emlékezik Horthy Miklós kormányzó. (Horthy beszéde az alábbi linken ITT>>> tekinthető meg.) A cseh rabság megszűnését ünnepelte mindenki.
A mindennapok az ünnepi beszédektől és ígéretektől rendszerint távol esnek. Valóban voltak nézeteltérések az „anyások” és a hazaiak között. Azok felkészületlenül vették át a közigazgatást és ültek be hivatalaikba. A „demokratikus” Csehszlovákiában ez a stílus nem létezett. Nem mindenkinek felelt meg ez az úrhatnámság. Sokan be akarták pótolni az elmaradást. Számos kellemetlen esetet ír le a már idézett Hosszú Ferenc is. A koronát pengőre lehetett volna kedvezőbb árfolyamon is beváltani.
1934-ben kassai magyar művészek levelet írtak a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság elnökségének. Ebben közlik, a kassai magyar művészek – Csordák Lajos, Halász-Hradil Elemér, Jassusch Antal, Kieselbach Géza, Jakoby Gyula, Oravecz Imre, Feld Lajos, Kircz Jolán, Balassáné Markó Erzsébet, Karchnyák Klári, Michel Ferenc – gyűjteményes kiállítást kívánnak rendezni. „Nem szégyeljük ehelyütt bevallani – írják -, hogy alulírott kiállítók majdnem valamennyien a legnehezebb életkörülmények között viaskodunk a napi kenyérét, de nem restelljük bevallani azt sem, hogy vannak közöttünk olyanok is, akik a legőrlőbb gondok között nyomorult proletár sorban tengetik életüket.” Ezért segítségért folyamodtak. Ilyen körülmények közepette, csakis radikális változás után áhítozhattak az emberek és minden sanyarúságért a fennálló politikai rendszert és államot kárhoztatták.
Amikor Gandhinak az angolok megjósolták, hogy ha az indiaiak veszik át országukat és ők kivonulnak, akkor bizony számos nehézségre, háborúságra kerül sor. Csak annyit vágott vissza, de akkor mi, indiaiak leszünk ott!
Egy merőben új helyzet alakult ki. Az emberek fellélegezhettek. Már nem kellett attól tartaniuk, hogy kémkedés miatt kerülnek börtönbe. Nem néztek rájuk sanda szemmel, ha anyanyelvüket használják. Olvashatták a magyar irodalmi termékeket, szaklapokat. Ez a cenzúra megszűnt a számukra. Ez sok mindenért kárpótolt és sok nehézségen is átsegített. Jakoby Gyula egy alkalommal pofozkodott egy pökhendi tiszttel, de ő erről mélységesen hallgatott. A népszámlálásokat már nem hamisították meg. Ezeket ha más adatokkal vetjük egybe, kiderül a csalás. Mégis ezekkel az adatokkal dolgozik minden statisztikus, mert nincs más hivatalos adat.
Nagyon rövid békés időszak következett, melyben nehézségek és adódtak, és azután már belesodródtunk a második világháborúba. Többek között a kassai bombázás miatt is, melyet több mint valószínű szovjet gépek hajtottak végre egy senkivel háborúban nem álló ország egyik városa ellen (1941.VI.26.).
Az első bécsi döntés békés eszközökkel zajlott. Magyarország visszautasította a háborút, mert a békés revízió híve volt. Horthyt Hitler németországi tárgyalásai alkalmával éppen 1938. augusztus 21-én próbálta rávenni, hogy hangolják össze háborús fellépésüket Csehszlovákiával szemben. Jó érzéssel tölti el az embert, hogy ezen a napon Horthy nemet mondott. Alig harminc évvel később a Magyar Néphadsereg alakulatai bevonultak Csehszlovákiába a Varsói Szerződés kötelékében. Kádár János nem tudott nemet mondani!
„A magyarság nem azért ragaszkodott a [békés] revízió követeléséhez – vallja Márai Sándor -, hogy néhány erdélyi vagy felvidéki nagybirtokos részére visszaszerezze az ősi nagybirtokokat, hanem egyszerűen nemzeti öntudatból, történelmi szükségből. Nincs nemzet, amely föladhatná a jogot, hogy tiltakozzon önmaga megcsonkítása, feldarabolása ellen.”
Szlovákia részt vett a Lengyelország ellenes hadjáratban és így a náci Németország oldalán kirobbantója lett a második világháborúnak.
Magyarország akkori békés fellépését azóta sem méltatta senki. Pedig a történelmi hűség és méltányosság ezt megkövetelné.
Ez történt hetven öt éve. A történelem kereke tovább forog…
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42420″}
