Hajnalban elhunyt Kertész Imre, az egyetlen magyar Nobel-díjas író. Hosszú életet élt, nyolcvanhat évet, s nekünk, olvasóinak, talán ugyanennyire lesz szükségünk, hogy megértsük művei küzdelmes mélységeit.
A halál – halálra szántként – túl korán megtapasztalt cinikus közönyével és mégis túlélésével egy életen át birkózott. Önmaga sorsát írta, próbálta megfogalmazni. A lehetetlennel küszködött. Sorstalanságát sorstörténetté ötvözni – pőre önmaga közszemlére tételével – nem könnyű utat választott. Elutasítással szembesült. És sokáig kellett várnia mindenre, egy-egy kisebb-nagyobb sikerre. Éveket, évtizedeket.
Holott neki – az idő megélt élményei miatt – felpörögve telt. Aki már néha érezte úgy, nem 50-60, hanem ezer évet élt meg, hisz megtörtént vele a megtörténhetetlen, érti Kertész Imre nehéz könyveit. Sejti türelmetlensége, indulatai okait, érti alkotói állapotát, az ingamozgást önvád és vádaskodás, lét és nemlét, bosszú és megbocsátás, halálvárás és élniakarás között.
A különös stílus, ahogyan megfogalmazta mindezt: a szavak csupasz racionalitásának keresése. Ha egyáltalán létezik ilyen. (Ezt a megjegyzést talán ő sugallta.) A szavak, a fogalmak azért vannak, hogy papírra vessük, s rögtön meg is kérdőjelezzük őket. Ahogyan mindent, ami megesett, megtörténhetett az életünkben.
Mint Pilinszky írta:
„Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.
Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.”
Kertész Imre felett ma hajnalban megállt az idő. De hiszem: nem távozott el közülünk, amit ránk hagyott örökségül, azon még sokáig töprenghetünk, azzal még sokáig vitatkozhatunk, feleselhetünk. Műveiben ő maga – és huszadik századunk kudarcainak sora – marad velünk.
Tisztelet emlékének.
