Nem egy tanulmányt (?) olvastam arról, milyen szörnyű, hogy a születési ráta igen alacsony. Mert hogy annak egy minimális mértéknek kéne megfelelnie, hogy túléljünk. Ugyanis ha az bizonyos mérték alá esik, vége az emberiségnek. Ha úgy vesszük, ez tulajdonképpen amolyan kihalási jóslásnak tekinthető.
Holott az ilyen állítás valójában „csak” közgazdasági szemléletet tükröz. Ott ugyanis az érvényesül, hogy ha nem bővülsz, akkor tönkremész.
Érdeklődtem közgazdászoknál, miért van az, hogy ma többet kell gyártani, mint tegnap.
Hogy miért van az, hogy egy stabil, állandósult (nem növekvő) termelés negatív jelenség. Nem kaptam erre kielégítő választ. Ami valahol ugyan logikus, hiszen az egyre gyorsabban rohanó világunkban mindennek (mindennek!) növekednie kell a közgazdasági (?) szemlélet jegyében.
Azelőtt ez nem így volt. Persze létezett fejlődés, növekedés, de nem ilyen brutális tempóban, mint manapság. Sőt: háborúk is voltak, amelyek megtizedelték a népességet, halálhozó járványok is pusztítottak, amikor a népesség magas aránya lett a járvány áldozata. Néha a lakosság fele is elpusztult – mégsem tűnt el az ottani nép, nem halt ki, megújulni volt képes.
Minden fejlődésben vannak hullámvölgyek, s ha azt történelmi szemlélettel vizsgáljuk, azt látjuk, hogy egy harmincéves háború vagy pusztító pestisjárvány sem volt képes kiirtani az emberiséget.
Most pedig a (különösen Európában tapasztalható) születési ráta csökkenése riadalmat okoz, s máris azt jósolják, kihal a civilizációnk.
Tetszik, vagy nem tetszik, de vannak Afrikában országok, ahol szinte ijesztően kiemelkedő a szaporulat. Az illegális migrációnak is ez az egyik okozója. Az európai alacsony szaporulatra hivatkozva támogatták (és támogatják még mindig) a tömeges törvénytelen beáramlást – mert ugye az még mindig törvénytelen, ha valaki minden irat nélkül egy másik országba megy, s ráadásul az ottani szociális hálót is kihasználja.
Mégis ettől várnak egyesek megoldást, pedig látható, hogy ez így nem megoldás semmire, nem is működik. A riogatók pedig éppen ezért arra mutogatnak, hogy az idegen kultúrával, vallással, nyelvvel, hagyománnyal rendelkező bevándorlók elpusztítják a civilizációnkat. Ez ugyan tényleg hozzájárul a gondokhoz, ám okosabb lett volna kideríteni, mi okozta egyes országokban a radikális népességi szaporulatot, hogy ezt a gondot kezelni lehessen.
A történelmi szemlélet viszont arra int, hogy ez aligha lehet egy végleges trend.
Már csak azért sem, mert akárhonnan származik egy-egy ember, mindegyik enni, inni, lakni akar, hogy csak az elemi szükségleteket említsük, a nyugati példán fölbuzdulva pedig egyre magasabb szinten akarja azt. A gazdasági szemlélet e téren ugyanakkor állandónak tartja, sőt szükségszerűnek az emberiség sokszorozódását.
De meddig? Hol a határ? Mennyien férünk el itt ezen a bolygón?
Minden rekordnak valahol végső határa van. El tudjuk azt képzelni? Olyan határa, amilyet már nem lehet fölülmúlni. Szükségünk van egyáltalán arra, hogy állandóan a rekordokat ostromoljuk? Bolygónk nem lesz nagyobb, az élelmiszerek előállítását sem lehet a végtelenig fokozni. A Föld teherbírása is véges. Netán a Marsra költözünk majd? Egy sci-fiben talán igen, de a realitás ennél jóval távolabb van.
Ennek az egész közgazdasági szemléletnek van még egy fontos bökkenője: az ember nem elmélet, az ember nem tudományos tétel, az ember egyszerűen „csak” ember.
Egy aszályos, hét évig tartó sovány esztendőt is át lehet élni, amennyiben megfelelően és idejében fölkészülünk rá, ha nem beszélünk félre, ha nem mímeljük a gondos tevékenységet, ha a bajok okozóit nem másra hárítjuk, ha nem kapkodunk dilettáns módon, hanem hallgatunk a szakemberekre, és valóban reálisan, meggondoltan cselekszünk – azzal a reménnyel, hogy körültekintő cselekvésünk következtében majd jobb idők következnek.
Csillagászati mércével azt is tudjuk, hogy ennek a Földnek nevezett bolygónknak is egyszer vége lesz, ugyanakkor emberi képességeinkben bízva azt is, hogy nagyon is elodázható ez, mert csak rajtunk múlik, mennyi megértéssel, tisztességgel, odaadással, szerénységgel tudjuk ezt elérni.
És hogy nem feledjem: vonatkozik ez az élet minden mozzanatára. A politikára épp úgy, mint a mindennapi hozzáértő szorgalomra.
Aich Péter/Felvidék.ma
