Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária

Immár 449. alkalommal tartottak a csíksomlyói nyeregben pünkösdi búcsút, mely régóta nemcsak a székelység, illetve az erdélyiek, hanem a Kárpát-medence, illetve a világ magyarságának legnagyobb szakrális rítusa.

Évről évre százezrek zarándokolnak Pünkösd haván a Csíki-medencébe, hogy megéljék hitüket, és a magyarság együvé tartozásának azt a semmivel össze nem hasonlítható érzését, melyet a leghitelesebben tán sorsközösségnek nevezhetünk. Hiszen a búcsúba való zarándoklat rég több egy egyházi ceremóniánál, illetve azon való részvételnél. Teljesen mindegy, hogy valaki katolikus, református vagy urambocsá’ pogány, itt a nemzeti érzés szentséggé emeltetik, s ad hitet az ősi Kárpátok lakóinak, hogy van még remény a magyar feltámadásra. Azt kell látnunk ugyanis nap mint nap, hogy pusztulunk, veszünk, egymással acsarkodunk.  Elveszítve egykor büszke jellemünket, sziklaként porlanak, s porlasztjuk mi magunk is régi értékeinket, hagyományainkat, mindazt, mi voltunk, vagyunk, ami lételemünk.

Fotó: Mohai Balázs/MTI

A liberális fertő és a nihilista materializmus világában ezért van olyan jelentősége a csíksomlyói csodának, amely őrtűzként világít korunk szellemi sötétségében.

Ily gondolatokkal felvértezve futottam idén is a Boldogasszony Zarándokvonattal a Babba Mária oltalma alá, hogy akárcsak Szent István királyunk ezer évnek előtte, úgy én is kérjem gondviselését nemzetem felett. Hogy járjon közben értünk, ne engedje el kezünk, s bárki bármit is mondjon, továbbra is legyen oltalmazónk, segedelmünk.

Ott álltam a Kis- és Nagy-Somlyó közötti domboldalon, imádkozva Himnuszunk sorait, hogy mily régóta tép minket a balsors, és megbűnhődtük-e már a múltat s a jövendőt is, s mikor kezd már szűnni az átok, s áll meg porlani a szikla, amikor azon nyomban választ is kaptam kételyeimre.

Kép: Facebook – Székelyföld madártávlatból

Körülnéztem nemzetem szállásterületének legkeletibb csücskében, körülöttem ott morajlott népem tengere, jobbomon egy kárpátaljai barátom, balomon székelyek, a szem láthatárán belül pedig több felvidéki zászló lobogott… s ekkor világosult meg bennem, hogy az átok, a balsors, a siratás valójában csak a mi képzeletünkben létezik. Egy-egy probléma pediglen csak  az abba vetett percepció, hit hiánya miatt nem oldatik fel. Ezek ellen viszont értelemszerűen csak és kizárólag mi magunk tudunk tenni. Mondjuk rá bárányvakságként ránk telepedett théodeni szemhályog levetkőzésével.

Úgy érzem, az az igazi varázsa a pünkösdi búcsúnak, hogy hitet ad nekünk kishitűségünk legyőzésére, mert akkor döbbenhetünk rá, hogy egy boldogabb, szebb jövő építésére valójában kezünkben vannak az eszközök, mindössze használni kell, s nekilátni az apró hétköznapok szorgos munkájának.

Dologra!