Gyakran olvashatunk manapság arról, milyen fontos múltunk megismertetése gyermekeinkkel; a honismeret és a néprajz egy-egy elemének beépítése az oktatásba.
Helyenként és időnként ezért rendeznek itt-ott különféle hon- és helyismerettel kapcsolatos versenyeket, írnak ki pályázatokat, szerveznek táborokat, túrákat.
Jómagam tanári pályámmal egy időben kezdtem honismerettel foglalkozni, népi hagyományokat gyűjteni. Mindezt aztán beépítettem a mindennapi oktatási folyamatba.
Ha Tinódival foglalkoztunk, beszéltem Drégelyről és a palásti csatáról, Krúdynál Szécsénykovácsiról és a nógrádi ősökről, Balassinál Kékkőről. S persze nem feledkeztem meg a szülőföld nagyjainak: Madáchnak, Mikszáthnak itteni kötődéseiről sem. Hiszen e nélkül nem is lehetne őket tanítani. De hosszan sorolhatnám még a helyi elemek beépülését, beépítését a tananyagba, melynek ékes bizonyítékai egy-egy tanulóm mai napig őrzött régi füzetei, jegyzetei.
Eme kísérleteim terén egy-két kudarc is ért az évek során.
Most csak egyről ejtek szót. Magyartanárként Ipolybalogon úgy gondoltam, hogy a négy iskolai dolgozatot más, a gyerekekhez közelebb álló témakörből is írathatnám, mint például a javasolt és szinte kötelező, politikummal átitatott tárgykörökből. Ilyenek voltak akkor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a februári győzelem vagy a „felszabadulás”. Ezek helyett ajánlottam például az olyan címeket, mint a Karácsony régen és ma, Húsvéti locsolkodás hajdan, Régi munkafolyamatok falunkban, Az egykori lakodalmak stb.
A dolgozatokat jól előkészítettük: vázlatot csináltunk, a gyűjtéshez kérdőíveket készítettem, és bemutattam néhány ilyen munkát is. Aztán a diákok egy hét múlva felolvashatták alkotásaikat, majd elmondtam véleményemet, meg azt, hol, hogyan, min kellene javítani-finomítani. S újabb egy hét múlva került sor a dolgozatírásra. Tehát, aki akart, és becsületes volt, jól megírhatta munkáját.
Legtöbbször jól is sikerültek az írásbelik. Egyszer azonban az egyik nyolcadikos diákom (vagy annak apukája) cselhez folyamodott: a Madách Naptárban publikált munkámat másolta ki, és azt olvasta fel. Mondtam neki, hogy örülök tájékozottságának, de mivel ezt nem ő írta, nem tudom majd elfogadni, tehát készítsen valami mást. Sajnos, egy hét múlva változatlanul adta le a munkát. Én meg nem tehettem egyebet, áthúztam a szöveget, ráírtam az ötös osztályzatot azzal a megjegyzéssel, hogy plágiumról, azaz lopásról van szó.
A kedves apuka aztán fogta a dolgozatfüzetet (amit olykor haza szoktam küldeni, hogy a szülők is lássák, miként dolgozik gyermekük), és felutazott a Járási Iskolaügyi Szakosztályra Nagykürtösre, az akkori magyar tanfelügyelőhöz, Sztranyovszky Istvánhoz, hogy panaszt tegyen rám, és ha lehet, helyezzenek el, büntessenek meg.
A szakfelügyelő természetesen volt olyan korrekt, hogy nyomban felhívott engem a dolgok tisztázása végett. Persze, nem igen lehetett mit tisztázni, hiszen eljárásom egyöntetű volt, s az ügyet lezárta, igazat adva nekem.
Csak egyet nem értettem akkor: az igen tisztelt, gyermekéért aggódó szülő, miért nem velem kezdte a konzultációt, ha már egyszer nem akarta megérteni eljárásomat? Miért szerette volna nyomban „elintézni” a tanárt, megalázni, megbüntetni őt? Vajon így milyen példát mutatott gyermekének? És segített-e azzal, hogy csalásra szoktatta fiát? Milyen képet alakíttatott ki diákomban rólam?
Sajnos, sok hasonló szülői magatartás felbukkan a mindennapokban, amikor megalapozatlanul szidjuk a pedagógust, próbálják őt megalázni a gyermekek, a felsőbb szervek előtt.
