A napokban felröppent a hír, hogy a miniszterelnök, az oktatási tárca támogatásával, államosítaná az iskolákat. Persze lehet, hogy az illetékesek csak lufit eregetnek és várják az érintettek reakcióit. De úgy tartják, hogy „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja“. Tekintsünk egy kicsit vissza a közelmúltba.
A bársonyos forradalmat megelőzően szinte „idillikusnak“ mondható helyzet uralkodott a közoktatásban. A párt kiválasztotta, majd a miniszter kinevezte az iskola leendő igazgatóját. Ezzel biztosítva volt az iskolavezető lojalitása és a párt vezető szerepe az iskolában.
Az iskolák központi tantervek alapján tanítottak, tehát a tananyag feletti ellenőrzést is az állam tartotta kézben. Aztán jöttek az 1989-es események és minden a feje tetejére állt – mármint az államigazgatás szempontjából.
A 90-es évek elején elindult a társadalom demokratizálási folyamata. Ennek következményeként az iskolák saját maguk választhatták meg vezetőiket. Később az iskolák jogalanyivá váltak és a munkáltatói jogokat is megszerezték. A decentralizáció révén a középiskolák előbb a kerületi hivatalhoz, majd a megyei önkormányzathoz kerültek. Az alapiskolák fenntartói a helyi önkormányzatok lettek. A minisztérium kezéből tehát kicsúszott az irányítás és többé nem szólhattak bele az iskolák működésébe. Később a tananyag tartalmának egy része felett is elvesztették az ellenőrzést. A kétszintű tantervek bevezetésével ugyanis az iskolai oktatási programok megtervezése az iskolák kezébe került. Állami hatáskörben csak a kötelező, állami programok maradtak.
Most ugorjunk egyet.
Az elmúlt esztendőkben két komoly probléma került felszínre. Az egyik az, hogy a folyamatosan csökkenő tanulói létszám miatt az iskolai hálózatot át kellene értékelni – racionalizálni kellene. Az iskolák vezetői és az önkormányzatok döntő többsége viszont erre nem hajlandó. Az állam, megfelelő hatáskörök hiányában viszont nem tudja az érintetteket erre a lépésre rákényszeríteni. A másik probléma a szakközépiskolákat érinti. Valamikor ezek az intézmények voltak az iskolahálózat büszkeségei, ma viszont az elavult tananyag és a korszerűtlen oktatási módszerek miatt nagy részük munkanélkülieket nevel. Eközben a vállalatok munkaerőhiánnyal küzdenek. Országos szinten a munkanélküliségi ráta a napokban 6% alá csökkent. Egyes régiókban viszont meghaladja a 20%-ot, míg más régiókban hiányoznak a gyártósorok mellé állítható szakmunkások.
Az állam érzékeli a bajt és az iskolák visszaállamosításával akarja kezelni a problémát. Valószínűleg úgy gondolják, hogy ha sikerül megszerezni az iskolák feletti hatalmat, akkor az iskolahálózat racionalizálása egy tollvonással megoldható lenne. A duális képzés szakközépiskolákra erőltetésével pedig a vállalatok munkaerőhiányát is kezelni lehetne.
Véleményem szerint ez a gondolatmenet már régebben foglalkoztatja az illetékeseket, ezért érdemes felidézni a visszarendeződési folyamat előkészítő lépéseit:
a/ A fenntartónak lehetővé tették, hogy megvétózza az iskolatanács által megválasztott, de renitensnek tartott igazgatójelölt kinevezését.
b/ A kerettantervek átszabásával az iskolai oktatási program óraszámait a minimálisra csökkentették és ezzel egycsapásra két legyet ütöttek: megerősítették az állami oktatási programot, tehát a központosított kötelező tananyagot, és a helyi oktatási program időkeretének csökkentésével lehetetlenné tették az iskola egyedi arculatának kialakítását. Ezzel természetesen az iskolai autonómia is csorbát szenvedett.
c/ Csökkent a tanári autonómia is, mert csak a központilag meghatározott tananyag tanítható és az oktatási módszerek megválasztásának lehetősége is korlátozódott, hiszen az oktatási módszer nagymértékben a tananyag függvénye. A túlméretezett és többnyire elavult tananyagot viszont csak a hagyományos módszerekkel /előadás,magyarázat,…/ képes a pedagógus átvenni. Önálló vagy csoportmunkára, korszerű oktatási módszerek alkalmazására időhiány miatt tulajdonképpen nincs is lehetőség.
Azzal természetesen egyetértünk, hogy a közoktatásra ráférne egy átgondolt reform. A szakközépiskolákra pedig különösen, hiszen ma ezekben az intézményekben tanul a középiskolások csaknem 70%-a. De a megoldást nem az iskolák államosításával kell kezelni. Észszerűbb lenne közös asztalhoz ültetni a vállalatok képviselőit, a fenntartók és az iskolavezetők képviselőit és nem utolsósorban a törvényi hátteret biztosító politikusokat.
Nekik kellene kidolgozni egy közös stratégiát, feladatokkal és célokkal. Ez persze egy hosszú folyamat, miközben azt is szem előtt kellene tartani, hogy a 21.század küszöbén nem munkaalapú, hanem tudásalapú társadalmat kell építenünk, mert csak így biztosíthatjuk az ország versenyképességét.
A gyors megoldást, az iskolák államosításának ötletét pedig jó lenne, ha elfelejtenék az illetékesek. Az önkormányzatiság feladása visszalépés és végzetes hiba lenne. Ne feledjük, hogy már az 1868-ban napvilágot látott, báró Eötvös József által fémjelzett, népoktatási törvény is elsősorban a községeket tekintette a népiskolák fenntartására jogosultnak. Az állam szerepét ezek segítésére korlátozta.
