A nevében is „megváltoztathatatlanul” megcsúfolt felvidéki város városi havilapjának, a „Párkány és Vidéke / Štúrovo a okolie” augusztusi száma hasábjain, bizony hiába kerestem valamelyik magyar városi képviselő augusztus 20-i megemlékezését, mert egy sem tisztelte meg városa lapját ilyen jellegű írással. Ellenben a nevezett lap 5. és 6. oldalán találtam egy Jozef Slabák nevezetű,– valamely néhai cseh-morva kolonizátor (magyarán gyarmatosító) leszármazottjából „kinőtt” – városi képviselő „szellemi magaslataiból” származó, az elmúlt 100 évet dicsőítő „anderseni” mesét. Itt olvasható.
Érdeklődéssel olvastam a letűnt rendszer stílusát idéző, fennkölt pátoszokkal megtűzdelt irományban „az elnyomott nemzetek osztrák-magyar börtönéről”, a száz éve megalapított Csehszlovák mintaállamformáról, mint a szabad élet és demokrácia biztosítékáról, valamint az „itt élő lakosság mindennemű megkülönböztetés nélküli” gyarapodását szolgáló Csehszlovákiából lett Szlovákiáról.
Saját olvasatában valóban gyarapodást tapasztalhatott a firkálmány szerzője, hiszen Párkány és vidékén a saját és közvetlen családja ingatlanvagyona (a katasterportal.sk nyilvános adatai szerint) több mint 40 tulajdonlapra íródik, és több cégi érdekeltséggel is dicsekedhetnek.
Lám, lám, úgy tűnik, hogy a (közösségi) Stockholm-szindróma a „túsztartó” öntudatát és énképét is képes jelentősen módosítani!
Szerencsére az őshonos párkányi magyar „túszok” táborában maradt még önbecsüléssel bíró és emberi méltóságtudatában sértetlen, tükröt tartó ember. Minden tiszteletem a válaszában tényszerű és korrekt Kovács Zsolté, akinek írását ezúton ajánlom felvidéki magyar közösségünk figyelmébe.
Kovács Zsolt: Válasz Jozef Slabáknak
Kellőképpen meglepődve olvastam a Párkány és Vidéke városi havilapban megjelent Jozef Slabák-féle cikket, mely Csehszlovákia megalakulásának századik évfordulóját volt hivatott ünnepelni. Mondom, kellőképpen meglepődtem, hiszen a fent megnevezett írás hemzseg a marxista történetírás zavaros kliséitől. Úgy látszik, majd harminc évvel a „rendszerváltás” után, vannak, akik képtelenek megszabadulni a kommunista rezsim berögződéseitől. Amellett, hogy a térségünk múlt század első felében lezajló történéseinek összefoglalója néhány említett történelmi esemény kivételével meglehetősen zavaros, következtetései megalapozatlanok és félrevezetőek, számomra meglehetősen sértőek, és felháborítanak. Úgy látszik, a cikk szerzője nem rendelkezik a megfelelő történelmi ismeretekkel, pár múltbéli momentum összeollózásával meglehetősen torzított képet mutat be, így azon sem kell csodálkozni, hogy a következtetései is ugyanilyen tévesek.
Ha szlovák lennék, mélyen sértene, ha Szlovákia jelenlegi gazdasági és politikai helyzetét úgy állítják be, mintha azt a csehszlovák államnak lehetne köszönni. A cikk írója elfelejti megemlíteni, hogy a korabeli cseh politikai elitnek esze ágában sem volt a szlovákokra úgy tekinteni, mint egyenjogú partnereire. Ehelyett szinte gyarmatként kezelték a szóban forgó területet a lakosságával együtt. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogyan lehet úgy tekinteni Masarykra és Benešre, mint „nagy demokratákra.” Azokra, akik az első világháborút lezáró diktátum (szándékosan nem a ’békeszerződés’ kifejezést használom) kapcsán számtalan csalást hajtottak végre. Hogyan lehet demokratáknak hívni azokat, akik a népek önrendelkezését fennhangon hirdetve, éppen a királyi Magyarországon akadályozták meg a népszavazást. Demokratákként le kellett volna nyelniük a békát, hogy az akkori szlovákság túlnyomórészt bizony az elszakadás ellen szavazott volna.
Ne feledkezzünk meg a szlovák Štefánikról sem, aki, való igaz, aktívan részt vett azokban a politikai folyamatokban, amelyek Csehszlovákia megalakulásához vezettek. Elkötelezett híve volt Masaryknak, aki éppen úgy, mint Benešnek, neki is egyetemi tanára volt. Azonban ténykedése mellett ne feledkezzünk meg halálának körülményeiről sem, amelyek a mai napig tisztázatlanok maradtak. Itt engedtessék meg nekem, hogy megidézzem Andrej Hlinkát, aki szentül meg volt győződve arról, hogy miután a politikus gépe szerencsésen landolt, a repülőgépből kilépve Štefánikot Beneš parancsára cseh katonák lőtték agyon. Ennyit a „nagy Masaryk-Beneš-Štefánik-féle triumvirátusról.” Azt, hogy Štefánik valóban így halt-e meg, nem lehet biztosan tudni, de nagyon jól mutatja a korabeli cseh és szlovák kapcsolatok valódi arculatát.
Szóval, ha szlovák lennék, mindezek mélyen sértenék a nemzeti önérzetemet. De nem vagyok szlovák, magyar vagyok. Magyarként pedig visszataszítónak és gyomorforgatónak tartom ezt az írást, főleg egy olyannak a tollából, aki állítólag elkötelezett híve a magyar-szlovák BARÁTI (így, csupa nagybetűvel) kapcsolatok ápolásának. Jozef Slabák, úgy látszik, elfeledkezik róla, hogy annak a lapnak az olvasói, melyben ez a publikáció megjelent, már csak a térség etnikai összetételéből kiindulva is, túlnyomórészt magyarok. Éppen ezért meglehetősen vulgárisnak tartom Beneš ekképpen történő méltatását. Magyarként nem felejtem el a felvidéki magyarság meghurcolását, a kitelepítéseket, vagyon- és jogfosztottságot – ami, ugye, mind a mai napig érvényben van! -, nem felejtem el a pozsonyligetfalui vérfürdőt, ahol még a csecsemőknek sem kegyelmeztek, feldobták őket a levegőbe, és mozgó céltáblaként lövöldöztek rájuk. Az ott meggyilkolt magyar ártatlanok számáról még a mai napig sem rendelkezünk minden igényt kielégítő információkkal. Mindezek Beneš utasítására és beleegyezésével történtek… Sokan a párkányiak közül nem is tudnak ezekről az eseményekről, vagy csak elfelejtették. De biztos vagyok benne, hogy sokan hasonló véleményen vannak, mint én. Az ő nevükben is kikérem magamnak az ilyen történelemhamisító írások megjelenését. A felsorolt tényekkel lehet vitatkozni, de ahogy mondani szokás, a tények makacs dolgok!
Végezetül mindent összefoglalva, röviden: Slabák Úr! Az Ön helyében én szégyellném magam. Egy Babits Mihály idézettel zárom gondolatmenetemet, amelyet melegen ajánlok az Ön figyelmébe is!
„Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb…”
