Valami beindult, vagy „csak” folytatódik? Párkányban Štúr-szobor állítására készülnek a szlovákok (hetven évig elvoltak nélküle), s olvasom a neten, hogy a déli magyar falvakban, településeken, a „na Slovensku po slovensky” jelszó újra erőteljesebben él.
Sőt, Párkányban a városi rendőr szólította fel eképpen a hálójába került, s magyarul válaszoló „kliensét“, másutt „Kossuth is tudott szlovákul, add a gyerekedet szlovák iskolába” plakátokkal terítik be a településeket, hogy csak a néhányat említsek a sok negatív példa közül.
Mindezeket tapasztalva nem értjük, mi a gond a mi együttélésünkben, vajon bántotta-e valaki a többségben magyar településen évtizedek óta ott élő szlovák lakótársat?
Vagy egészen máshonnan fúj a szél? Bizonyára!
Nem tudom megérteni ezt a félrevezetett nemzedéket, ezt az alig száz éve itt élő, ide jött nemzetet, amely, hadd ne soroljam, mit kapott itt a Kárpát-medence közepén ajándékba. Elmondják, leírják ezt adatokkal, dokumentumokkal alátámasztva a történészek, kutatók, elemzők. Nem értem, hogy még hány nemzedéket lehet hamis történelmi adatokkal, valótlan múlttal megtéveszteni, s a jövőt egy ilyen félrevezetett, félreinformált nemzedékre alapozni…
A hamis történelmi tudatú nemzedéket meddig lehet az orránál fogva vezetni?
Mi, felvidéki magyarok tudjuk, hogy mit táplált belénk egy rendszer (közel ötven éven keresztül, vagy két nemzedék felnövekedése alatt), amely a múltat végképp eltörölni jelszó alatt elhallgatott, eltüntetett, meghamisított történelemmel táplálta a mára felnőtté vált, vagy idősödő nemzedéket. S bizony mi sem kaptunk nemzetünk történelméről, nagyjainkról valós képet.
A mi történetünk más, mert ezeréves múlt van mögöttünk
Esetünkben végül is a köldökzsinór nem szakadt meg az anyaországgal (már akinek), s van miből táplálkoznunk. A bársonyos forradalom után megkaptuk azt a lehetőséget, hogy van honnan utánanézni, kutatni a múltat, az egykori szamizdat irodalmat. Mi ma már megismerhetjük a múltunkat, történelmünk, elődeink és népünk, nemzetünk történelmét, feltárhatjuk az ezer év csodáit, vereségeit, büszkeségeit, veszteségeit. Van miért sírnunk, de van mire büszkének lennünk, s egyre jobban érezzük az erős gyökereket. Mert a gyökér megtart, mert ez a gyökér, amelyből merítünk, mindig a miénk volt. „Mégiscsak ők tartják a földet, drága halottaink” – írja Ratkó József. Ezért megdolgoztak elődeink, ezt mi nem loptuk senkitől. Viszont őrizni akarjuk, védjük, óvjuk, s átadjuk gyermekeinknek.
Csak ennyit kellene megérteniük velünk együtt élő társainknak, akik elődei nagyanyáink életében bizony még nem éltek itt. De ez a befogadó nép, a magyar, egykor és ma is komolyan vette Szent István ezer évvel ezelőtti intelmeit, miszerint:
„Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő” (ezt az „államalkotó” nemzet is megfogadhatná, ha olykor ezeréves múltról regél).
S ezért sem értem, mi a baj velünk? Amikor itt, Európa közepén népirtás és keresztények üldözése fenyeget, amikor a visegrádi négyek egységes összefogására soha nem volt ilyen nagy szükség, hogy megmaradjunk, itt, a szülőföldünkön magyarok, akik itt születtünk, és szlovák vagy más nemzetiségűek, akiket a sors idehozott.
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke a közelmúltban, a Felvidéki Magyar Bálon (amit a magyarok seregszemléjének is nevezett) ezt mondta: „a Kárpát-medencét nem egymással szemben harcolva, hanem egymás mellett állva kell megvédenünk.”
A magyar házelnök szavai mindannyiunk számára megfontolandóak.
