Nagy divatja van most ennek. Érdemes megsértődni. Mert akkor nem kell tárgyilagosan érvelni, ugyanakkor lehet vele pénzt keresni. Elég kijelenteni, hogy ez vagy az sértő és kész. Akad erre alkalom bőven. Mondanak valami égbekiáltó szamárságot, s ha azt bárki néven nevezi, tehát hogy butaság az, akkor egyszerűen megsértődnek. Azon elv mentén, miszerint másnak nem lehet igaza, csak nekem. Ráadásul az egóm mindennél többet ér, nem illő tehát a véleményemet megkérdőjelezni.
Nem új jelenség ez. Az Európai Unióban szinte napirendi téma. Vannak például kifejezések, amelyek eleve sértőnek bizonyulnak. Mint mondjuk az „anya, apa”. Vagy a „fekete” melléknév. Azt már lassan a sötét éjszakáról sem lehet elmondani, mert hátha valaki az elmeállapotára érti, netán a bőr színére vonatkoztatja. Az „illiberális” szintén ilyen kifejezés, úgyszólván égbekiáltó, kész borzalom, ilyet csak egy fasiszta ejthet ki a száján. Vagy a „Beneš-dekrétumok” – az is olyan szentség, hogy ha nem tömjénezzük, akkor biztosan irredenták vagyunk, a jogállamiság megkérdőjelezői, akinek pedig nem tetszik az LMBTQ, az gyűlöletkeltő – hadd ne soroljam tovább. Az „oltás szükségessége” is efféle fogalom. Aki kifogásolni meri az oltásellenességet, máris a demokrácia ellensége lesz, a szabadság megkérdőjelezője, mi több: ellensége. Ilyenkor természetesen meg kell sértődni, miközben senkit sem zavar, hogy ezáltal az egyéni szabadságot és jogot a társadalom szabadsága, joga fölé emelik.
Én, én, én – ez az alapvető hozzáállás, a mi teljesen háttérbe szorul, legszívesebben nemlétezővé tennék. A legjobb példa erre az, milyen problémákba ütközik a szlovákiai magyarság egységes politikai képviselete. Alázat? Szolgálat? Dehogy, megsértődni fontosabb. Én vagyok a legfontosabb.
Joga – nem csak mifelénk – elsősorban annak van, aki elég közel ül bármi hatalmi eszközhöz, az érvek egyáltalán nem lényegesek. Aki az ilyen eszközöktől távol van, annak, bármennyire igaza volna, nincs igaza, viszont fölfogása sértő, s azt meg kell torolni. Egy tisztségviselőt, egy politikust, minisztert, akinek megfelelő hatalmi funkciója van, tehát nem alkalmas kritizálni, megszólni, nemhogy lehurrogni. Ide persze nem tartoznak a vulgarizmusok és hasonló ízléstelenségek, amelyeket a magas kulturáltság nevében egyre gyakrabban használnak, miközben azt képzelik, hogy épp a kocsmastílus által lesznek jópofák, népközeliek, közvetlenek (értsd: szavahihetőbbek).
Pedig csak rossz példát mutatnak, s azt bizonyítják, aligha volt tisztes gyerekszobájuk. Meg azt, hogy szegényes a nyelvük, s hogy hiányoznak az érveik.
Ha tehát másnak más a véleménye, meg kell sértődni: az a legütősebb indoklás. Ha pedig „minden jól megy”, büntethető lesz az, aki képes volt sértegetni azáltal, hogy más véleményt merészelt felhozni. A kettős mérce ehhez a legalkalmasabb módszer. Az Európai Unióban ezt már régóta pedzik. Most kicsiben Szlovákiában is (kicsi az ország, ugye, nem mer nagy lenni a hatalmas EU-tagok mellett) hasonló szánalmas javaslattal álltak elő, s nem is bírónak kell erről döntenie, elég lesz ahhoz egy hivatalnok.
Hiába, az ilyen magasröptű kisszerűségnek is megvan a maga bája.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
