A fenti címen tartott előadást az Európai Civil Együttműködési Tanács október 15-én rendezett konferenciáján Gubík László, a Szövetség a Közös Célokért és a ViaNova elnöke, az Esterházy Akadémia alapító igazgatója. Beszéde a jövőnket tartó három alappillér köré épül: kereszténydemokrácia, regionalizmus, őshonos közösségek védelme. Az alábbiakban az előadás szövegének szerkesztett változata olvasható.
Európa visszaszerzése
A „kassai polgár”, Márai Sándor, a tardoskeddi „fehér Pelé”, Szikora György és a Zobor-vidéki vértanú, Isten szolgája Esterházy János földjéről érkeztem önökhöz. Felvidéki magyar vagyok.
Hiszem és vallom a székely Tamási Áron örök érvényű gondolatát: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Én a Felvidéket tartom otthonomnak. Ideszületésem által lettem és maradtam magyar és európai.
Születésünk és származásunk ugyanis mindannyiunkat meghatároz. Engem kétszeres kisebbségi léttel ajándékozott meg. Számbeli kisebbségi sorsba kerültem Csehszlovákiában született magyarként és a csallóközi, bodrogközi vagy dél-gömöri honfitársaimmal ellentétben szülővárosomban, Léván és régiómban, a történelmi Bars térségében is mindig kisebbségben éltem. Ezt az állapotot viszont nem átokként, hanem áldásként éltem meg gyermekkoromban, ha úgy tetszik, megedzett.
Már diákként felfedeztem általa azt a három értéket, melyekre Európa épül, és melyeket az „öreg kontinensnek” soha nem lenne szabad elfelednie. Ez a három fogalom adja előadásom központi gondolatát. Velük Európa a műveltség és gazdagság földje maradhat, nélkülük a világ értéksemleges szürke zónájává silányul.
Kereszténydemokrácia. Regionalizmus. Őshonos közösségek védelme (csúfolt nevén: kisebbségvédelem). Ezek birtokában az anyagi gyarapodásunk nem válik harácsolássá, a műveltségünk megőrzése pedig céltalanná.
Kezdjük hátulról, az őshonos közösségek védelmével.
Léva kilenc általános iskolája közül az egyetlen magyar tanítási nyelvű oktatási intézménybe, majd az egyetlen olyan gimnáziumba jártam, melyekben anyanyelvemen tanulhattam. Ha ez nem adatik meg, ma más ember vagyok és csorbulna európai mivoltom egyik alappillére is, a nemzeti önazonosságom. Hálás vagyok mindezért, de ez nem többségi nemzet által nyújtott könyöradomány, hanem jár, sőt ennél több is megillet. Mert
milyen Európa az, amely nem szorgalmazza és garantálja saját nemzeti közösségeinek gyarapodását, az aktuális államhatároktól függetlenül? Gyenge Európa.
A Magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László augusztusban többek között a következő szavak kíséretében avatta fel a felső-csallóközi Somorjáról kitelepített magyar és német polgárok emlékművét: „A szülőföld otthonosságának megőrzéséhez, illetve az anyanyelvhez és a nemzeti kultúrához való jog képezze tartalmát egy új emberi jognak, a nemzeti önazonossághoz való jognak, és ezt emeljük az egyetemes emberi jogok részévé.”
Mélységesen egyetértek e gondolat tartalmával, többé ugyanis nem lehetne relativizálni és a tagállamok bölcs nagyvonalúságára vagy ellenkezőleg, nemzetállam-építő szándékaik beteljesítésére hagyni az őshonos nemzeti és nyelvi közösségek ügyét.
Több mint 50 millió uniós polgár, minden hetedik ember az EU-ban ilyen sorsban él, nagy részük elhibázott politikai döntések és minden előrelátást mellőző, bosszú vezérelte békediktátumok következtében.
Európa nem nekik, hanem saját magának tartozik egy átfogó, az őshonos nemzeti és nyelvi közösségek státuszát, jogvédelmét és anyagi támogatását is elősegítő szabályrendszer megalkotásával. Szégyenletes, hogy idén januárban a Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezés (Minority Safepack) elutasításával az Európai Bizottság elhárította magától e nemes és szükséges feladattal járó felelősséget, megcsúfolva a közvetlen demokrácia intézményét és semmibe véve egymillió európai ember akaratát.
Engedjenek meg egy további, részben személyes, ugyanakkor általános erővel bíró példát: a kislányom 3 éve még mindig háborús bűnösök leszármazottjaként született. Komáromban, a magyar–szlovák határon. Ilyen továbbra is előfordulhat a 21. században. Nem elgondolkodtató ez egy kicsit? Ha már Európa jövőjéről beszélünk, akkor kénytelen vagyok megjegyezni, hogy én egy olyan Európát képzelek el, amely nem törődik bele, hogy csecsemők közvetve háborús bűnösök legyenek.
Semmi más nem kell hozzá, csak hogy felejtsünk el háborús győztesekként és vesztesekként tekinteni egymásra. Mert ha ez nem következik be, akkor a jövőt mindannyian elveszítjük.
Megértem azt, hogy Edvard Beneš elnöki rendeletei a második világháború utáni csehszlovák államiságot meghatározó jogszabályok, és mint ilyenek, jelentős szerepet töltenek be a mindenkori cseh és szlovák közjogban.
De egyrészt Csehszlovákia nincs többé, másrészt a háború óta eltelt lassan 8 évtized, harmadrészt annak a 13, egész népcsoport kollektív bűnösségét kimondó rendeletnek –mely nyíltan sérti a diszkrimináció tilalmának, a tulajdon sérthetetlenségének, a kényszermunka tilalmának elvét és még számos, az Európai Unió Alapjogi Chartájában is megfogalmazott jogelvet – az eltörlése, a megfelelő szintű bocsánatkérés és a vele járó rehabilitáció kíséretében tényleg olyan lehetetlen feladat?
Mert én olyan Európát akarok, ahol az ilyen megbélyegzés nem lehet értelmezés kérdése, vita tárgya, vagy egy szőnyeg alá söpörhető dolog, hanem annak rendezése magától értetődő és természetes kötelességünk.
Európainak lenni ugyanis egyet jelent azzal is, ha vállaljuk hibáinkért a felelősséget, és nem az öncélú, rövid távú hasznot hozó, hanem az igazságos, tartós békét és jólétet eredményező döntések meghozatalára törekszünk.
Ennek pedig egyik legfontosabb területe pont az őshonos közösségek jogainak kiemelt kezelése, ezért merem nevezni a rájuk, ránk vonatkozó kisebbségvédelmet Európa jövője szempontjából a 3 legfontosabb pillér egyikének.
A következő pillér a regionalizmus.
Szülővárosomban gyorsan felfedeztem a regionális identitás erejét. Én sosem leszek szlovák, a szlovák barátom sosem lesz magyar, de mindketten ugyanannyira barsinak, adott esetben Garam mentinek tekintjük magunkat.
A regionalitás az európai népek közös nevezője. És erre a felismerésre európai politikát lehet és kell is építeni.
Természetesen ezzel nem azt szándékozom mondani, hogy a nemzeti öntudat feleslegessé válna, mert azt semmi nem pótolhatja. Mindössze arra utalok, hogy a földrajzi, tájegységi, életmód- és szokásrendbeli azonosságok is formálják a kollektív tudatot és természetes rendezőelvvé léphetnek elő.
A regionalizmus jelentkezhet államon belül, államhatárokon túl vagy adott esetben államok között is. De a benne rejlő lehetőségek csak akkor érvényesülhetnek, ha szervesen összetartozó területeket kapcsolnak össze.
Maradva a hazai példáknál, egy dunaszerdahelyi lakos ma a területi közigazgatási beosztás szerint Nagyszombat megyéhez tartozik. Épp úgy, ahogy egy szakolcai lakos. Mégis mi köze van egy csallóközi gazdának egy erdőháti erdészhez? Mindkettő megérdemelné, hogy természeti viszonyaival és történelmi hagyományaival önazonos közigazgatási területen éljen, az államnak pedig saját jól felfogott érdeke lenne erre az európai hagyományokból származó jogos igényre építeni a közigazgatási berendezkedését. Jobb helyeken ezt autonómiának szabad nevezni.
Az államhatárokon átnyúló regionalizmusra vegyük példának a Felső- és Alsó-Bodrogközt. Hiába választják el a régiót kisebb-nagyobb megszakításokkal 101 éve az államhatárok, egy királyhelmeci 202 év múlva is könnyebben ért majd szót egy sárospatakival, mint egy pozsonyival, és ez fordítva is igaz, Sárospatakhoz nem csak földrajzilag lesz mindig közelebb Királyhelmec Budapestnél.
Talán ez az a terület, ahol a legtöbb jó példa felhozható. A határ menti együttműködés terén indította el történelme során a legtöbb sikeres programot és projektet az európai intézményrendszer.
Ami pedig térségünkben a nagy, államközi régiók létét illeti, a Károly Róbert által megálmodott, Antall József által újjáélesztett visegrádi együttműködést most Orbán Viktor próbálja korszerű politikai eszmerendszerrel megtölteni. A számos különbözőség ellenére e térség nemzetei ismét egymásra vannak utalva, csak most nem a német–római hatalommal való kiszolgáltatottsággal szemben vagy a kommunista hatalmi rend bukása okán kell összefogni, hanem egy neopogány liberalizmusban arculatát és küldetését elvesztő Európa újrafogalmazása a tét.
Személy szerint nemcsak világnézeti meggyőződésből vagy a történelmi azonosságtudat miatt tudok szurkolni ennek a kezdeményezésnek, hanem azért is, mert
közösségem, a felvidéki magyarság a legvisegrádibb közösség, és ez által fontos feladatok várhatnak ránk a legközelebbi jövőben. Mi vagyunk ugyanis azok, akik e térség földrajzi középpontjában élünk, mi vagyunk azok, akik mindenkivel az anyanyelvén tudunk beszélni és Esterházy János személyében mi adtuk a visegrádi népek apostolát,
a „legközépeurópaibb” politikai gondolkodót, a Karel Schwarzenberg külügyminiszter által 21. század legbecsületesebbje jelzővel illetett politikust.
Egy másik, ma itt jelen lévő felvidéki politikai gondolkodó már 1991-ben, 30 évvel ezelőtt így fogalmazott. Duray Miklóst idézem: „Háromféle európai szerveződési eszmét ismerünk jelenleg: az államok Európáját, a nemzetek Európáját és a régiók Európáját.
„Az államok Európája tulajdonképpen az államok szövetsége”, mely azonban félő, hogy idővel államok feletti, szupranacionális szerveződéssé válhat.
„A nemzetek Európájának eszméje a nemzetállamok szerveződésén alapul”, helyesebb lenne azonban nemzetállamok helyett a nemzeti államok kifejezést használni, hiszen a nemzetállami törekvésekre számos történelmi és jelenkori negatív példa hozható fel. Higgyék el, mi határon túli magyarok tudjuk, miről beszélünk.
„A régiók Európája a nemzetek Európájának eszméjét hivatott felváltani ott, ahol az alkalmazhatatlan, példának okáért Közép-Európában. A régiók Európája megvalósulásakor természetszerűen jönnek létre majd olyan egységek, amelyek éppen az említett feszültségeket lesznek hivatottak feloldani. A helyi gazdasági és politikai problémák megoldása mellett ez lesz az a jövőbeli irányzat, amely talán számunkra, a nemzeti kisebbségek számára megoldást hozhat. Olyat, amely kívül esik a szeparatizmuson, irredentizmuson és mindazon gyanúsítgatáson, amelyet eddig velünk kapcsolatban emlegettek. Egy olyan természetes gazdasági és tájegységi szerveződés alakulhat ki, amely nem állítja feltételként a határok átrendeződését, ugyanakkor a történelmileg és gazdaságilag összetartozó területeket a létező államhatárok ellenére újból összekapcsolja.”
Innét kanyarodnék át a harmadik és egyúttal legfontosabb tartópillérhez, a kereszténydemokráciához.
Antall József szerint „Európában az ateista is keresztény.” Egy olyan földrészen, ahol a legtöbb ember számára a vasárnap jelenti a pihenőnapot, ahol az istentagadó is Krisztus születésének évétől számolja az időszámításunkat, ahol egy baleset előtti utolsó pillanatban mindenki Jézus nevét veszi a szájára, nos ott elvileg magyarázni sem kéne, hogy kik vagyunk és mi tart össze bennünket.
Mi a keresztény kultúrában forrottunk eggyé, mégpedig úgy, hogy megőriztük különbözőségeinket. Szellemtörténetileg a gótikus templomok vonala a határ, de keresztény testvérünkként tekintünk az ortodox hagymakupolákra is.
Minden, ami a keresztény kultúrkörből fakadó tanítás ellentéte vagy tagadása, az kívül esik a mi kultúrkörünkön.
Mert ebből származik a helyi kisközösség önrendelkezését kimondó szubszidiaritás, az ember és ember közti egyenjogúság, a kulturális sokszínűség békés együttélésben megvalósuló és alárendelődés nélküli elfogadása, az egyetemesség gondolata, a társadalmi igazságosságra törekvés, illetve ennek híján a méltányosság parancsa vagy épp a nők méltóságának tisztelete.
Az elmúlt évszázad első felében láthattuk, mi történik, ha a keresztény tanítás helyett idegen ideológiák parancsai válnak az európai élet rendezőelvévé. Ma sem kéne kacérkodni a családok, helyi közösségek, nemzetek és kereszténység nélküli Európa gondolatával. Egész egyszerűen azért, mert az nem működőképes és mert mindezek feladásával többé nem lehet Európának nevezni.
A második világháborút követő nyugat-európai együttműködés keresztény elvekre alapozva, elsődlegesen ugyan nem a védelmükre, hanem egy közös gazdasági tér kialakítására jött létre. De a kor nagy kereszténydemokrata politikusai a megbékélés, a kölcsönös bizalom és a szolidaritás jegyében fogalmazták meg a kialakítandó gazdasági együttműködés alapjait, ami elindította az európai integráció folyamatát. E nélkül az ellenségeskedést elutasító keresztényi szemlélet nélkül, ami a nácizmus és a kommunizmus keresztényellenes magatartásának szörnyű tapasztalatain okulva vált a politikájuk részévé, aligha alakulhatott volna meg az Európai Unió, amely egészen a brexitig Európa nagyobbik felére kiterjedt. Mára azonban egyre inkább kimaradnak az együttműködésből az erkölcsi, és túlsúlyba kerülnek a gazdasági és a pénzügyi szempontok – ezzel párhuzamosan erősödnek a centralizációs törekvések, ami miatt megfeneklett és restartért kiált a projekt.
Az alapító atyák egyike nemrégiben kiérdemelte a Szentszéktől a „tiszteletreméltó” címet, ami az első lépés a szentté avatás útján. Vajon véletlen-e, hogy Robert Schuman életében eggyé vált a kereszténydemokrácia, a regionalizmus és a kisebbségvédelem?
Egy luxemburgi születésű, anyanyelvét német dialektussal beszélő, Gestapo által üldözött lotaringiainak, akire elsősorban XII. Pius pápa és Jacques Maritain gondolatai voltak hatással, nem nagyon kellett magyarázni, mi fán terem az európai eszme.
Nincs ez másképp ma sem. Az elrabolt Európát csak azok szerezhetik vissza, akik képesek hosszú távú célokat megfogalmazni, tudják vagy legalább értik, mit jelent diktatúrában élni, felfedezik a regionális együttműködésben rejlő lehetőségeket, és vallják, hogy a keresztény kultúrkörön kívül nem létezik életképes rendezőelv.
Hiszem, hogy ezek mi vagyunk!
