Az előző év nyarán felkérést kaptam a Gömöri Kézművesek Társaságától, hogy a hagyományos nemzetközi XV. Gömöri Kézműves Vásár várhosszúréti rendezvénye keretében tartsak előadást Gömör hagyományos tánckultúrájáról.
Az előadás vázlatának felhasználásával próbálom folytatásos írásban összefoglalni a Gömör tájegységben végzett néptáncgyűjtéseimet, illetve a jelenlétemben végzett gyűjtéseket. Az előadás bevezetőjében elmondott fontos tényt itt is, és minden folytatás elején közölni szándékozom, hogy „az elődeinktől a XX. század első felével bezárólag semmilyen írásbeli hagyaték nem maradt ránk a gömöri tánckutatást illetően, legalábbis kutatásaim alkalmával én nem találkoztam vele”.
x x x
1992-ben megjelent Fügedi Jánossal közösen jegyzett könyvünk, a Gömöri népi táncok, amely egészében közli az addig végzett vasvári verbunkgyűjtésekből kiemelt táncmotívum nagy mennyiségét. XXIV motívumcsaládban 98 változatot jegyeztek a több alkalommal végzett gyűjtés közben. Ez az adott gyűjtési pillanatban sok táncos által bemutatott táncfigurák komplett leírása, de ettől sokkal gazdagabb a táncosok motívumkészlete. Akkor, abban a helyzetben az adott zenére az előttünk, illetve a gyűjtő előtt eltáncolt figurák jutottak az eszükbe.
Mivel a tánctípus nem kötött, hanem improvizált verbunk táncfajta, ezért minden újabb táncolásnál változik a motívumok sorrendje, illetve maga a motívum is más-más díszítést kaphat minden újabb táncnál.
Ez mindenkor a táncoló hangulatától, a zene hatásától, az előadó rögtönzési készségétől, függ, tehát táncakor minden, ami benne és körülötte történik, hatással van a táncolására.
A gyűjtés után folytatott beszélgetésben maguk a táncosok is így vallanak. „A táncot nem tudjuk megismételni, ha újra táncoljuk, az nem a bemutatottnak az ismétlése lesz, hanem az, ami akkor jut eszembe, jön a lábamra” – mondta akkor saját szavaival ifj. Farkas István, a borzovai fiatal táncos. De hasonlóan nyilatkozott Várady János, a szilicei volt NÉPES-tag. Takács Imre tibai rokonom és az 1898-as születésű Gaál János, a kőrösi verbunktáncos is hasonlóan nyilatkozott.
Nagy eredménynek számít, hogy Szilicén a II. világháború után, a fél évtizedig tartó „beneši hontalanság” után kutatásaink hatására (is) sikerült újra a köztudatba hoz a lakodalmi tréfás verbunkot, más néven vasvári tréfás lakodalmi verbunkot.
Az 1910-ben született id. Mezei Sándort sokadik találkozásunk alkalmával sikerült meggyőznöm, hogy újítsa fel a tréfás lakodalmi verbunkot, mely Szilicén a háború előtti időben még élő szokás volt és többen is ismert verbunkkáplárok voltak. Id. Mezei Sándor mellett Gottliber, Várady neveket hallottam még, hogy faluszerte ismert káplárok voltak a lakodalmi tréfás verbunk táncos, strófás szokáshagyományában. Sándor bátyám látogatásaim alkalmával többször is mondta, hogy „tudod Bandi, ha tudnám is a verseket, akkor is azt mondanám, hogy nem emlékszem rá”. Aztán egyszer megeredt az emlékezés kis patakja és megdagadt „mint tavasszal a Sajó”. Ez azért is nagy érték, mert nagyon sok helyen kérdésemre, hogy ismerik-e, volt-e a faluban tréfás lakodalmi verbunktánc, nemleges volt a válasz.
A Sajó völgyében és a széles nagy „Gömörországban” komplett bemutatásával sehol másutt nem találkoztam, csak Szilicén. Kassa felé a Bódva völgyében, Bódvavendégiben újította fel a Csemadok helyi szervezete a Tavaszi szél vizet áraszt országos vetélkedőre készülve. Érdekes és szórakoztató táncos játék, mellyel mókásan utánozzák a valamikori katonafogást.
A káplár kezdetként elmondja a toborzó bevezető strófát, a kezdő verset leírom: „Bölcs Jupiter, ki a földet igazgatod,/ Az ég abroncsait föl alá forgatod,/Mi az én akaratom, előre tudhatod,/Mibe igyekszem, azt is sajdíthatod. Szép ifjak! Egy újságot mondok, jól meghallgassátok,/Új királytok támadt, amint tudhassátok,/De nincs katonája, amint láthassátok,/Ennek keze alá, magatok’ adjátok.” Aztán sorolja sokáig, míg el nem végzi a toborzás dolgát.
„A vezető egy-egy strófával egy-egy legényt „verbovál be”. Minden sorozó vers után odaszól a cigánynak: „húzd”, minden sorozóvers után a nagy körív mentén felsorakozott „katonáival” egy sort táncol, aztán megáll a következő verbuválandó előtt. Táncát abbahagyva, a zenét „ácsi” kiáltással állítja meg. Újabb vers és körtánc következik, mindaddig, amíg a lagziban jelen levő valamennyi legényt/férfit be nem „verboválta”. Aztán következett az eskütétel, az ügyes táncolók sorra bemutatása, ez folyt mindaddig, amíg a káplár páros csárdásba nem kezdett. Ebben is, mint minden tettében követte az összes katonája. Utoljára egy erőteljes csárdás tánccal fejezték be a lakodalmi tréfás verbunkot.
A tánc legdélebbi gömöri emlékével Egyházasbáston találkoztam. Ott az 1900-ban született Mede István (Király) az 1985. július 12-én folytatott beszélgetésünkkor elmeséli, hogy „…a vasvárit a férfiak és az asszonyok járták a mulatságokban, a lakodalmakban a mulatság vége felé. Betyárnótákra és csárdásokra táncolták szólóban,/…/eleinte nem volt olyan gyors, csak mindig gyorsult, és mire a végére ért, akkor már nagyon magas volt. Mikor a páros, a sergő jött (páros forgás), már élénkebben húzta a zene,/…/keresztbe emelték a lábukat és fent verték a csizmaszárát”. Vincze Bálint (1912) ugyanott állította, hogy ő 1923-ban Vince János lakodalmán látta, hogy „táncolta négy vagy öt férfi”. Én a Gömör tájegység alsó felében 1959-ben, Nagybalogon találkoztam vele, táncolta Ibos István és 1985-ben Ajnácskőn, táncolta Kati István a feleségével, de ők is csak szóló, illetve páros verbunkként mutatták be.
Folytatjuk.
(Takács András/Felvidék.ma)
