Ez év nyárutóján felkérést kaptam a Gömöri Kézművesek Társaságától, hogy a hagyományos nemzetközi XV. Gömöri Kézműves Vásár várhosszúréti rendezvénye keretében tartsak előadást Gömör hagyományos tánckultúrájáról. A meghívást kedves barátaim küldték: Ulman István fafaragó, Nagy György szervező-politikus, és Badin Ádám meseszínházat menedzselő rendező, egyben a Társulat vezetői. A felkérést elfogadtam, s az előadás „mellékterméke”-ként megszületett az alábbi cikksorozat.
x x x
Előzmények: A XX. század első felével bezárólag semmilyen írásbeli hagyaték nem maradt ránk a gömöri etnikumban végzett tánckutatást illetően, legalább is kutatásaim alkalmával nem találkoztam vele. Az általam, illetve a jelenlétemben megkérdezett kutatási alanyok nem emlékeztek ilyen esetre. Népdalkutatásokról és lejegyzésekről vannak adataink, amelyek Bartók Béla zenetudóssal kapcsolatosak. Ő az első világháborút megelőző időben járt Gömör megyében, erről Béla fia könyvében található feljegyzés.
Bartók Béla 1904-ben orvosa tanácsára egy nyáron, pontosabban a tavaszi, nyári és kora őszi hónapokban egészsége feljavítása ürügyén a Gömör-Kishont vármegyében található Ratkó falu melletti Gerlice pusztán, a Fisher család birtokán tartózkodott.
Béla fia Apám életének krónikája című könyvében ír erről: „…május 11. körül a Budapest–Tornalja útvonalon, vonaton Tornaljára, majd onnan tovább szekéren Ratkov mellett levő Gerlicére, a Fischer család birtokára utazott. A pusztán töltött huzamosabb időre még a zongoráját is elhozatta Budapestről, hogy komponálni és gyakorolni tudjon /…/ Ott szlovák dalgyűjtést is végzett.”
Táncok gyűjtéséről nem szólnak a jegyzetei. Az életét tárgyaló munkákban a téma kutatói megállapítják, hogy lényegében ott kezdett rendszeresen foglalkozni a népdalgyűjtéssel. Táncra vonatkozó megjegyzések még az 1910-ben Nagymegyeren végzett jelentősebb gyűjtéseinek jegyzeteiben sem találhatók. Ág Tibor népdalkutatónk Bartóknak ezt a népdalgyűjtési munkásságát feldolgozta és a Lement a vacsoracsillag – Bartók Béla 1910-es nagymegyeri gyűjtése című könyvében közre is adta. Megjelent a Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 42. kiadványaként, Dunaszerdahelyen 2008-ban, a Csemadok Művelődési Intézete gondozásában.
Ág Tibor a könyvben idéz egy kis részt Bartók 1921-ben írt önéletrajzából, mely megállapítása sajnos a felvidéki magyar néprajzi kutatásra, a tánckutatásra napjainkban is érvényes. „…Még a mai helyzet sem engedi meg, hogy a zene folklorisztikai munka folytatására gondolhassunk. Ez a „luxus” már nem telik a magunk erejéből. Az elcsatolt területek tudományos szempontból való kutatása pedig politikai okokból, s a kölcsönös ellenségeskedés miatt úgyszólván lehetetlen. Távoli országok bejárása amúgy is teljesen lehetetlen/…/ Igaz a zenetudománynak ez az ága sehol a világon nem kelt érdeklődést. Ki tudja, talán nem is olyan fontos, mint amilyennek fanatikusai tartják.”
Elszomorító, de ez a megállapítása Bartóknak fedi a mindenkori felvidéki magyar néptánckutatás feladatkört is.
A tánchagyomány feltárásával és nyilvános bemutatásával Magyarországon az 1920-30-as években már tudatosan foglalkoztak. Gyöngyösbokréta szépen hangzó megnevezéssel évente országos bemutatókat szerveztek Budapesten a Városi Színházban, mi már úgy ismertük meg, hogy Erkel Színház. 1938–1944-es években a visszacsatolt Felvidék nyugati falvait is bekapcsolták ebbe a mozgalomba. Hét falunk jutott el erre a kulturális seregszemlére, Bart, Garampáld, Izsa, Komáromszentpéter, Kéménd, Martos, Nagyhind mutatkozhatott be a jelzett színházban.
Ennek a velejárója volt, hogy a rendezvény központi szervezői Paulini Béla vezetésével az adott évben kiszemelt, kiválasztott falu még élő táncos, dalos népszokáshagyományaiból állították, állíttatták össze a bemutatásra szánt műsort. Például Martosról a menyasszonytánc, a seprőtánc és a kanásztánc, Kéméndről a hajnaltűz, a mártogatós, a menyasszonytánc, a konyhatánc és a seprűtánc, Izsáról a pajtástánc, Bartról a hajnaltüze és a mártogatós, Garampáldról az aratóünnep és a cséptánc, Komáromszentpéterről a sallai verbunk, az árgyélus és a buktatótánc, Nagyhindről a pajtástánc, a menyasszonytánc, a katonatánc és a katonadalok csokor került bemutatásra.
Ennek a máig ható értéke az, hogy ezekben a községekben 1950-ben a kultúránk újr indításakor csokorba kötött élő szokáshagyománnyal találkozott a Csemadok frissen alapított helyi szervezete. Ebből az anyagból csináltak színházi bemutatókat a falvakban.
1951. december elsején volt szerencsém a martosiak előadását látni. Csodálatos volt. A martosiak, a kéméndiek a garambartiak, az izsaiak, a komáromszentpéteriek műsorukkal bemutatkoztak Gombaszögön és Zselízen az országos magyar folklórtalálkozóikon is, és a hagyomány a községek életében ma is létezik.
Én 1947–50-ben Miskolcon az iskolai tanulmányaim alkalmával találkoztam a tánchagyomány tudatos művelésével, ahol a tanulás mellett a népi kollégiumban, ahol laktam, és a város tánccsoportjaiban táncoltam.
Miskolcról 1950 nyarán a nyári szünetre hazajöttem. Ősszel minket, a határon szökdösve átjáró középiskolásokat már nem engedtek vissza Magyarországra, mert megnyíltak Szlovákiában is a magyar tannyelvű középiskolák. Három nyílt belőlük: pedagógiai Pozsonyban, általános Komáromban, ipari Kassán.
Komáromba kerültem, Miskolcon is gimnáziumba jártam. A 3. osztályt folytattam 1950 őszén Komáromban.
Társadalmi tevékenységként azonnal megalakítottuk a gimnázium tánccsoportját, illetve népi együttesét, mely tánccsoportból, énekkarból és fogadott cigányzenekarból állt.
Regős kulturális csapatként novemberben Gútán és Ógyallán, az iskolai hivatalos ünnepi megnyitása előtt már egész estés műsorral szerepeltünk vele, igyekeztünk terjeszteni az iskola újraalakításának a tényét és segítettük a tanulók toborzását.
Az iskola ünnepélyes megnyitója november közepén volt. Utána behívott az igazgató, mert a káderlapomról kiderült, hogy apám Takács András jómódú parasztgazda, ezért közölte velem, hogy a legmagasabb költségeket kénytelen megszabni tandíjként is, meg kollégiumi díjként is, valamint az iskola 4. osztályának elvégzéséről bizonyítványt adhat, de érettségire nem engedhet. Ezért kényszerből 1950 novemberének végén megszakítottam az iskolát, magántanuló és munkás lettem. 1950. december 1-től 1951. november 30-ig az Oroszváron székelő Szlovák Állami Népművészeti Együttes hivatásos táncosa voltam. 1951 őszén a szezonzárás után felmondtam az együttesben és Pozsonyba költöztem, hogy folytathassam a tanulást. December elsejétől már néptánc-szakelőadó beosztásban a Csemadok KB szakdolgozója lettem, és a magyar tannyelvű Pedagógiai Gimnázium esti tagozatán folytattam a tanulmányaimat.
A Csemadoknak soha nem volt függetlenített, fő feladatként a hagyományos néptánckutatással foglalkozó dolgozója. Én 1951. december 1-től lettem a központban néptánc-szakelőadó és a funkcióm lehetővé tette, hogy tánckutatással is foglalkozzam, sőt idővel kikényszerítette, hogy tánckutatással is foglalkozzam. Amikor 1951-ben a karácsonyi szünet előtt Fellegi István vezető titkárral megbeszéltük – Ág Tibor ének-zenei szakelőadóval kettesben voltunk az eligazításon –, hogy karácsony után kéthetes néprajzi gyűjtőutat tervezünk, azt mondta, „menjetek fiaim, az eredményre szüksége lesz a Csemadoknak, mert 1952. január elsejétől tervezi megszervezni a hivatásos magyar népi együttest, ahova Tibort ének-zenei vezetőnek, engem a tánckar vezető koreográfusának szánnak.
A II. világégés után 1951. december végén (27-én) Ág Tiborral – mindketten a Csemadok KB-n dolgoztunk, valósítottuk meg Szlovákiában a zoboraljai községekben Nyitragerencséren, Gímesen, Lédecen, Kolonban, Zsérén, Nyitraegerszegen és Martoson az első néprajzi gyűjtést.
Tibor a dalokat, én a táncokat kutattam. Hogy Tibornak gyorsabban menjen a dalok kottaírással lejegyzése, besegítettem, míg ő a kottát rajzolgatta, én lejegyeztem a dalok szövegét és leírtam a táncokat is. Akkor írtuk le a…„Megérett a cseresznye, meg,/Hol hálunk az éjszaka, meg?/…/ Elvégeztük az aratást,/Készítsd gazda az áldomást,/…/ Esik eső az árpatarlóra,/ Gyere babám ültess fel a lóra,/…/ Piros alma leesett a sárba,/ Ki felveszi nem teszi (veszi) hiába, stb. dalokat Finta István gerencséri 54 éves lakostól. Sikerült táncot, illetve tánclépéseket is lejegyeznem. A feleségével csárdást táncoltak: „… Jobb lábbal előre lépünk, negyed kotta + páros lábbal helyben egyet huppanunk, negyed kotta + jobb lábbal a bal mellé visszalépünk, negyed kotta + páros lábon helyben egyet huppanunk, negyed kotta”. Azt is csak leírni tudtam, mert mindkettőnk „műszaki” felszerelése a ceruza volt.
(Folytatjuk)
(Takács András/Felvidék.ma)
