„A felvidéki magyar közösségnek parlamenti képviseletre lenne szüksége, ez az elmúlt évek-évtizedek tapasztalatai alapján egyértelmű. A kérdés: hogy lehet ezt elérni”? – mélázik el a fogós kérdésen bizonyára immáron sokadjára Csáky Pál, legutóbb a Gyimesi György Egyenes gerinccel címen megjelent interjúkötetéhez írott előszavában.
A kérdés, melyre a felvidéki magyar politikai élet rendszerváltást követő történetében ezidáig egyedül Duray Miklós felelt meg (midőn a legerősebb magyar párt vezetője az egység érdekében kész volt hátralépni, nem egyet, nem is kettőt…), újra és újra előkerül, hogy aztán újra és újra elkezdhessük hámozni ugyanazokat a léggömböket..
Itt és most azonban csak az a kérdés,, hogy a felvidéki magyarság rendelkezésére álló, egyetlen komolyan számításba vehető (igen, ez Simon Zsolt bizniszformációjára való célzás akart lenni), az etnikai alapú politizálásra épülő párt, a Szövetség alkalmas-e eme kihívás, nevezetesen a képviselet betöltésére.
Nem az a lényeg most, a választások előtt 29 nappal, hogy méltó-e rá – eleve a politikában nem sok méltóság van – hanem az, hogy az összesített lóerőket tekintve van-e benne annyi húzóerő, ami átlendíti azon a bizonyos bűvös öt százalékon, melyet hol mérnek (ilyenkor hurrá!), hol meg nem mérnek neki (ilyenkor: nem közvélemény-kutatást kell nyerni…).
Ami azt illeti, jelen állás szerint a nemzeti-konzervatív érzelmű (azaz a Facebook algoritmusa által már legalább egyszer megfegyelmezett) potenciális szavazó talán nem is annyira a húzóerőre – a választási lista befutónak mondott helyeire – figyel, hanem a „tolóerőre”.
Az eredetileg 150-es, majd egy furcsa fordulat folytán 149-re módosított rajtszámmal induló jelöltre.
Aki évekig szálka volt a gerendások szemében. Végül azért csak leesett, hogy arra a bizonyos tolóerőre most nagyobb szüksége van a magyar érdekképviseletnek, mint bármikor.
Hogy a 149-es jelölt jó igazolás volt-e, azt persze legelőször szeptember 30-a mutatja meg, aztán pedig – jó esetben – az utána következő mondjuk 100 nap. Mert – ahogy az interjúkötetben is írja – a választások után, ha bejut a Szövetség, a párt kormánypárt lesz. Az meg ugye miniszteri, államtitkári, parlamenti alelnöki, bizottsági elnöki és még sok egyéb pozícióval jár, és ezeknek megfelelően hatványozott mértékű kompromisszummal a kardinális kérdések tekintetében. Ahogy az interjúkötetből felsejlik: a 149-es jelölt, amint azt a táblatörvény ügyében felmutatott bravúrosan pimasz eljárása bizonyította, sokkal jobban ismeri a szlovák parlament mechanizmusait – beleértve, hogy ki melyik bizottsági ülést lógja el rendszeresen – mint azt bárki gondolná, így pontosan tudhatja, mit jelent a megfelelő időzítés és a kompromisszum. De azt is, hogy ennek hol húzódnak a határai – és erről már egy másik történet, az OLANO-ból való elvitorlázás tanúskodik. Erről, s még sok egyéb érdekességről szól ez az interjúkötet, amelyhez kampányrendezvényeken lehet hozzájutni. Aki – hozzám hasonlóan – nem jár ilyenekre, az alábbiakban kaphat némi ízelítőt belőle.
Hát én immár kit válasszak…
Apám bölcs ember. A kétkezi munkával eltöltött évtizedek és az emberekkel szerzett tapasztalatai – ezek egyenlő arányban – tették azzá, s egyben immunissá még a legkifinomultabb befolyásolási technikákkal szemben is. Nyilván előny, hogy görcsösen ragaszkodik a Nokia 3310-es butatelefonjához, amely semmiféle közösségi médiabeli izgatást nem tűr.
Nos, a „most vagy soha”, vagy a „mindnyájunknak el kell menni”, illetve a „felelős képviselet”-féle választásra hívogató szlogenek végképp nem jönnek át, ezért a derék öreg, aki világéletében tolta a magyar párt és jelöltjei szekerét, akkor is, amikor nagyon nem érdemelte,
2023-ra belefáradt. Az ötszázalékos kérdés lesz az, hogy hányadmagával…
És szeptember 30-ának remélhetőleg napos szombatját a cseresznyefa árnyékában töltené az unokákat hintáztatva, ami minden különösebb megfontolás nélkül is milliárdszor értelmesebb dolognak tűnik egy általa leszerepeltnek tartott társaságra való voksolásnál, mivel előbbi maga az élet értelme, utóbbi viszont…
Mégis…. ez a bölcs ember, aki pedig épp elég feltűnő, majd kihunyó csillagot látott kis háztáji politikánk egén az életében ahhoz, hogy ne legyen az a nagy rajongó típus, még jóval a rajtszámok kiosztása és a nagy igazolás bejelentése előtt azt mondja,
„ha mégis, akkor a Gyimesi miatt”.
Ez persze aligha jelent bárkinek is bármit. Rajtam kívül – akinek viszont mindent.
Most már a hírekben látottakon túl elkezdett érdekelni, vajon ki az az ember, aki képes a sziklát a helyéből kimozdítani, mert azt is könnyebb, mint a bölcs öreget eltolni a szavazóhelyiségbe.
Persze volt néhány komoly kapaszkodó, az egyik legerősebb mindjárt ez:
ha a 149-es jelölt soha semmi mást nem tett volna, csak azt, hogy jelenléte fogyaszthatatlanná tette a Szövetség addigi rossz szellemei számára a levegőt, már megérdemli a figyelmet.
Azzal, hogy korrigálta az egységpárt alapításkori ősbűnét – azaz a Most-Híd régi, bugári gazembereinek átmentését, a politikai hullák feltámasztását, s hogy ezek teljesen a fejére nőjenek a teljes szervezettséggel, struktúrákkal rendelkező, bár kétségkívül szebb napokat is látott pártra – nem kevesebbet tett akarva-akaratlanul is, mint hogy megmentette a Szövetséget. Sőt, talán e ballaszttól való megszabadulással a magukat végképp kiábrándultnak mondók elől is elhárítva az akadályt, talán a bejutási küszöb fölé emelheti a pártot, még ha ő maga a könyvében ezt az „egyedül beviszi a hátán” szerepet nem látja valósnak. Annál a Szövetség, s maga a szavazóbázisa is jóval sokszínűbb.
A politikus is (magán)ember
Ez a rész szokott a legkevésbé (sőt egyáltalán) érdekelni, mert magam kezdek el feszengeni, ha egy politikus a privát életét pakolja a nyilvánosság elé – feleségestül, kutyástul, gyerekestül. Aligha az évek alatt megkérgesedett lelkem mondatja velem, hogy ezekben pontosan az elvárt lájkok számával arányos mennyiségű, gondosan adagolt, patikamérlegen kimért mennyiségű számítás van. Marketing.
De ha ez így van, akkor mit keres a 149-es jelöltről szóló könyv első fejezetének mindjárt az első lapján az „exfeleség”? Mégis milyen kampánystratéga engedné, hogy egy válással induljon a történet? Mert hát mit szól ehhez a mindenről karakán véleményt formáló, szálka nélküli „konzi” választó?
Nos, vélhetően a kampánystratégát – magát a 149-es jelöltet – pont nem érdekelte ez a szempont. Egyszerűen elmondja a történetét, úgy ahogy van, amely egészen emberi, s amely mire elér a végére – azaz napjainkig – egy önazonos, magával és a világgal harmóniában élő, a profi sportból magával hozott szívóssággal ringbe szálló ember képét rajzolja ki. Akit mellbe vág, amikor a fia azt mondja, azért nem szeretne politikus lenni, mert ő nem szeretné azt csinálni majd a saját gyermekével, amit apa – vagyis hogy soha nincs otthon. Öt pont a Griffendélnek…
Apák, fiak és pártok…
Még egy a családról, ami fontos: a forradalmi tömeget az érdekli, hogy vajon a 149-es jelölt megveti-e apját a hosszú nevű pártjával elkövetett árulásáért, a Mečiarral való lepaktálásért? A könyvben természetesen erről is szó van, hiszen a kérdés valóban megkerülhetetlen, komoly „érv” volt ez mindig is a 149-es jelölttel szemben, tán erről a tőről fakad a tuti, hogy ügynök” forradalmi elképzelés is.
Csakhogy a forradalmi tömeg ezúttal konc nélkül, korgó gyomorral távozhat: nem,
a 149-es jelölt bár nem ért egyet apja Együttélést követő politikai ténykedésének tán egyetlen momentumával sem (a könyvben igen finoman butaságnak nevezi, majd azért egy jóval súlyosabb közegbe helyezi, mikor Bugár Béláék 2009-es ámokfutásával állítja párhuzamba),
de szereti az apját. Öt pont a Griffendélnek.
„A naivitás lényegét az a gondolat jelentette, hogy a felvidéki magyar ember 94–98 között hajlandó és képes lesz olyan pártra szavazni, amelyik az esküdt ellenségével együttműködik. Ez egy árulás volt. Annak ellenére, hogy apu nem gondolta rosszul. Neki nem az volt a célja, vagy ha úgy tetszik, feladata, hogy megossza a felvidéki magyarságot, mert azt akkoriban meg sem lehetett volna osztani, hanem inkább egy másik utat szeretett volna mutatni az embereknek, amit a választók aztán teljes mértékben elutasítottak. Hatezer szavazatot kapni egy országos választáson hatalmas nagy szégyent jelent”.
Ez azért valamelyest intő példa is a mára nézve. Ugyan nem pont a hatezer szavazat, de sokkal inkább az, hogy manapság alig akad olyan szlovák párt, amely ne játszana egyszerre a magyar kártyával és ne tartana fenn egy magyar platformot vagy legalább egy bábjátékost és társulatát (a saját szaksajtójával együtt) a magyar szavazatok megszerzése érdekében.
Ehhez jön az a kihívás is a Szövetség számára, hogy sokak szemében „ez a Fico már nem az a Fico”. Nem az, aki belügyminiszterével együtt megalázta Hedviget és vele az egész magyarságot. Aki Beneš-dekrétumot erősített, kettős állampolgárságot üldözött. A világ azóta hatalmasat fordult, hogy Bugárékat még a Ficóékkal való aljas lepaktálás miatt kínoztuk – azóta a szlovák politikai élet fenegyereke egy igazi profi szimatával érzett rá arra, hogy mit kíván a nemzet. Nemcsak a szlovák, hanem bármelyik. Amely éppen ezért, a háború vagy a migráció kérdésében elfoglalt határozott álláspontja miatt, s feledve a korábbiakat, akár a voksát is hajlandó lenne adni a sok-sok botránytól tépázott Smer pártra. Köztük nagyon sokan magyarok is, ez egészen bizonyos, s ha erről nem hajlandóak tudomást venni azok, akiknek ez márpedig elemi érdekük, akkor sokkal súlyosabb hibát követnek el, mint annak idején a 149-es jelölt édesapja…
Nagyon leegyszerűsítve (ahogy Fico is teszi): választási programmal még sosem nyert párt választásokat. A választói szívek megnyerésével annál inkább.
Márpedig a felvidéki magyarság többsége bizonyosan békepárti és baromira elege van már abból, hogy az ukrán elnök akarja megmondani, merre folyjon a Duna, elege van abból, hogy manipulálják, hogy szemtelenül hazudnak az arcába, hogy a jövőjét elkártyázzák egy mocskos nagyhatalmi játszmában.
Ugyan a mainstream médiában az ilyen természetesen putyinbérenc és más aljas rohadék, de pusztán szeptember 30-a felől nézve ez lényegtelen. Jól teszi a Szövetség is, ha meghallja ezeket a hangokat a potenciális választók részéről, s akkor talán megfelelő hangsúlyt nyernek ezek a témák a megyei útépítések mellett, amelyek bár tényleg fontosak, csak a közösségi média harsány kampányvalóságában máshol keresendőek a hangsúlyok – s ezzel a válaszok is Csáky Pál ama bizonyos kérdésére…
Alma és a fája – avagy irány a szlovák párt
A legtermészetesebb, ha az egyszeri magyar ember „gyanuszkópja” eszeveszetten kiakad a 149-es jelölt politikai előéletétől, egészen konkrétan az Igor Matovič által vezényelt OLANO társulatában való ténykedésétől.
Mit keres magyar ember szlovák pártban?!
Ez, mint azt a 149-es jelölt a könyvében írja, 2019-ben kezdődött egy Matovičcsal való majdnem véletlen találkozással. A Facebook-on sokáig (de már nem, vagy csak nyomokban) fellelhető közös fotók egész sora mutatja, hogy igen számosan voltak ifjú magyar politikuspalántáink beleszerelmesedve a parlament legnagyobb mulattatójába. De ez a lufi kipukkant, amint jöttek a problémák, s a sok felverődő sárból bizony a 149-es jelöltre is fröccsent.
Csakhogy van egy figyelemre méltó dolog:
„a Most-Hídba nem léptem volna be, az MKP-től pedig sohasem kerestek, hogy gyere, lépj be hozzánk. Pedig nagyon sokat voltam a társaságukban. Talán nem veszik jó néven, amit mondok, de egy elég zárt társaság volt, közel sem annyira nyitott, amennyire egy pártnak nyitottnak kellene lenni”.
Na igen, a gerendák… Innentől kezdve viszont – lévén hogy a KDH és a Smer szóba sem jöhetett – egyenes volt az út Matovič pártjába. Ettől még persze a „gyanuszkóp” továbbra is sokaknál vadul kileng(ett), nyilván nem kis mértékben az atyai tévút miatt is.
A többi már történelem, lehetne mondani, de az talán mindennél többet elárul a helyzet – és az akkor még leendő kormánypárt – komolyságáról, amit a 2020-as kampány során tapasztalható pártbéli viszonyokról a 149-es jelölt a könyvében elárult: „a vicc az volt, hogy még Matovič sem ismerte név szerint az összes jelöltet”.
A viccen aztán egy egész ország nyö(röhö)gött….
Tény mindenesetre, hogy az, hogy a 2020-ban induló Matovič-kormány Szlovákia hosszú történetének legkevésbé magyarellenes kormánya volt, sokban köszönhető a 149-es jelöltnek – már csak azért is, mert ő írta a kormányprogramnak a nemzeti közösségekről szóló részét. Milyen kár, hogy abból éppen a legfontosabb, az állampolgársági törvény eredeti állapotba történő visszaállítása maradt ki – amit egyébként a 149-es jelölt is mindhiába javasolt bevenni e programba.
Nagyon érdekes egyébként, amit a 149-es jelölt a kisebbségi ügyek egy helyben toporgásáról mond. Ezt mi is érzékeltük, csak mivel mi nem küldtük nyomdába az erről szóló mondanivalót, így az nyomdafestéket sem tűrt. A 149-es jelölt azonban konkrétan fogalmaz, festékbarát üzemmódban is:
„a Matovič-, majd a Heger-kormány legnagyobb hibája kisebbségi ügyben, hogy nem váltották le a kisebbségi biztosi pozíciójából a folyamatos munkát hátráltató Bukovszky Lászlót. Erre azért nem került sor, mert Bukovszkyt Grendel Gábor védte folyamatosan, a szlovák politikusok pedig mindig azzal hárították el a problémát, hogy ezt oldjuk meg magunk között”.
Hát van ennél tanulságosabb történet több évtizedes – mi több: akár évszázados – önsorsrontásunkat illetően itt, a Felvidéken? Elcsépelt, de attól még igaz: minek nekünk ellenség, ha magunk közt is ilyen jól elvagyunk…
Amikor savanyú a szőlő – avagy a Matica megmentője
Az ún. Csemadok-törvény elfogadása, pontosabban annak utóélete is ragyogóan illik ebbe a képbe. A történet már önmagában is igen jellemző erre az országra: emlékezetes, hogy az országos nadrágszíj-meghúzás nem kerülhette (volna) el az addig szent tehénként tisztelt és dédelgetett Matica slovenskát. A 149-es jelölt így emlékszik vissza ezekre a daliás időkre:
„a kormány által kiadott takarékossági intézkedések eredményeképpen a kulturális minisztérium csökkentette a Matica slovenská évi 1,5 milliós költségvetését. Ekkor meghívtam a Matica elnökét egy ebédre, és elmondtam neki, hogy én elintézem, hogy törvénybe legyen foglalva a Matica évi minimum 1,5 millió eurós támogatása, ő viszont cserébe menjen el Boris Kollárhoz és győzze meg, hogy a Csemadok-törvényt a Sme rodina párt is támogassa”.
Akit még ez sem csigázott fel, az nem fog a szívéhez kapni a folytatástól sem:
„még meg kellett győznöm a kulturális miniszter asszonyt, hogy álljon el attól a tervétől, hogy a Maticát akár teljesen megszünteti. Ebben közös volt az álláspontja az SaS-el”.
A 149-es jelölt tehát, ha úgy tetszik, megmentette a maticásokat az éhhaláltól, s ezzel egy időben „szerzett” évi 300 ezret a Csemadoknak is. Köszönetet egyiktől sem kapott, legalábbis amint a könyvben megjegyzi: „Soha, sem a törvény elfogadása előtt, sem az után nem hívtak meg sem engem, sem Igor Matovičot egyetlen Csemadok központi rendezvényre sem. Úriemberek ezt megtették volna”.
Arról nem ír, hogy a matyicások meghívták-e. Talán csak udvariasan nem akarta az amúgy derék csemadokosokat behúzni egy ilyen csúnyácska egyenletnek ugyanarra az oldalára…
Milyen a mi Szövetségünk?
Ha már a listáján indul, jó tudni, mit gondol(t) a 149-es jelölt a Szövetségről.
„A Szövetséget egy könnyen olvasható, határozott arconalú pártként képzelem el. Három évig nem tudta senki, hogy ez vegyes, liberális, jobbközép vagy nemzeti-konzervatív párt”.
Ami azt illeti, most sem tudjuk. Ámbár a Híd-ballaszt leválasztása sokat segített a kép tisztulásában. Abban viszont a 149-es jelöltnek tökéletesen igaza van, hogy a „gyűjtőpárt fogalom az elejétől fogva nem működött – ezt tudja mindenki”. Viszont, mint írja – és ezzel ez a lényeg, mert ez ma Európa élethalál-kérdése: van egy határozott bázis, nemzetiségtől függetlenül, amely nem kér a brüsszeli öngyilkos ámokfutásból, és ezeknek az embereknek
„hitet kell adni, hogy a Szövetségnek ott a helye a parlamentben, azért is, hogy ezeket az áramlatokat megállítsa”.
Ötven pont a Griffendélnek!
Ugyanis ezek azok az áramlatok, amelyek mindent, a világon mindent elmosnak, jól kidolgozott programok ide, szakpolitikák oda. A 149-es jelölt azt is tökéletesen látja – könnyű neki, hiszen belülről tehette ezt – hogy a szlovákiai politikai életben a többség beállt a brüsszelita liberális kórusba. Az OLANO sem kivétel ez alól, s nagyon könnyen érthetővé válik, miért távolodott el az őt egykor felkaroló és hirtelen igen magasra röpítő párttól:
„az OLANO rettentő mértékben támogatja a háborús politikát, s ez a választások után sem fog megváltozni. Ez pedig szöges ellentétben van azzal, amit én képviselek és gondolok. Vajon hogy tudtam volna ott tovább működni? Én olyan pártban szeretnék lenni, ahol mindenki azt gondolja, mint én, vagy legalább ahhoz hasonlót. Amióta a Híd-platformból elmentek néhányan, a Szövetség már ilyenné vált”.
Ötszáz pont a Griffendélnek!
Itt jön az, hogy a Szövetség nem a cél, hanem csupán az eszköz. De a jó szerszámmal kapcsolatban is megvannak az elvárások, s önmagában az, hogy „de ez az egyetlen magyar párt” még nagyon kevés a hadba szólításhoz. És ezt a 149-es jelölt is nagyon jól látja.
A magyar etnikai alapú politizálásnak is csak akkor van jövője, ha mellé értékek sorakoznak föl, és ezek azok az értékek, amelyeket a nyugati fősodor és itteni helytartóik fogcsikorgatva próbálnak elpusztítani.
A legfontosabbat, a szabadságot is, amellyel szemforgató módon élnek vissza. „A szabadság ez esetben azt jelenti, hogy elmondhassam a véleményem anélkül, hogy bélyeget sütnének rám” – mondja a 149-es jelölt.
Ez ugyan egyelőre nem fog menni, viszont ha ugyanazt a bélyeget ugyanazért, ugyanazok sütik a 149-es jelöltre, mint rám, rád, ránk is, akkor ez azt jelenti, hogy egy csónakban és jó irányban evezünk…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
