Istennek semmi sem lehetetlen (Lukács 1,37). Még az sem, hogy csillogó-villogó ürességünk, a szentség iránti érzékünk tompultsága, érzéki kábultságunk (Kálvin), a carpe diem, élvezd a napot, pillanatot fogyasztási habzsolása, a lényegvesztés vásári illúziói ellenére igazi ünnepünk legyen.
Igazi ünnepet kérhetünk, kaphatunk az adventi idő megtervezőjétől, rendezőjétől, a mennyei Atyától. Aki a lényegi, üdvtörténeti advent kigondolója, s ezredéveken át hű és pontos levezetője. Solus Deus – mert egyedül Tőle kérhetjük ezt. Őneki semmi sem lehetetlen. A mi minimumunk viszont az, hogy feltegyük a lényegi kérdést: milyen ünnepet, ajándékot készítesz Te nekünk, Urunk Istenünk? Mi van a Te forgatókönyvedben?
Még van két adventi vasárnapunk, s egy hetünk arra, hogy komolyan belelapozzunk a mennyei forgatókönyvbe, a Kijelentésbe, és megpróbáljuk szinkronba hozni azzal a mi földi forgatókönyveinket, terveinket.
Újra rálelni arra, ami az ünnep égi-földi genezisében, keletkezéstörténetében egyszer már megvalósult a theatrum mundi et coelis, a világ és a menny színpadán (Kálvin). Amikor az ünneptörténet üdvtörténetbe fordulhat át, amikor a múló földi időnk, a kronosz átváltozhat kairosszá, a világ és személyes sorsunk istenminőségű felrangosításával, örök és új tartalmat, értelmet és célt látva meg újra.
ISTEN ADVENTJE – EMBEREK ADVENTJE
Vallások, filozófiák, istenmítoszok, teremtési regék évezredek óta az emberiségnek egyetlen irányt szabtak, mutattak fel a boldoguláshoz: a földiből a mennyei felé, az embertől az istenség, Isten felé igyekezést. Egyedül a keresztyénség fordította meg ezt az irányt, a szakrális boldogulás irányát. A lentről felfelé kapaszkodás helyett a fentről lefelé indulás-érkezés döntő és lényegi irányváltásával, kozmikus metanojával. A földi dimenzióból soha el nem érhető mennyei dimenzió évezredeken át gyakorlott meddő vallási illúziójából a mindenség Atyja, Teremtője adta meg a boldog, üdvös élet „visszahódításának” esélyét.
Erről szól János evangéliumának adventi útmutatása, a fenséges prológus: „Az Ige testté lett, közöttünk lakozott” (János 1,14). Ez Isten legnagyobb és egyetlen ősadventje, a szellem megtestesülése, Isten belépése az általa teremtett világ történetébe. A jónak és szépnek teremtett világ bűneset következtében totálisan elrontott, korrumpált történelmébe. Hogy szentségével, a testtélétel egyetlenszerű, más vallások istentörténetéhez nem hasonlítható világba lépésével utánamenjen annak, ami elveszett. Az egész embervilágnak. „A saját világába jött” (János 1,11). A teremtéskor, a nagy isteni ősadventi eseményben, amikor az anyag engedett Isten teremtő akaratának, minden szépen sikerült.
A második, a tényleges és személyes Jézus-adventben, amikor Fia által, az Ige testet öltésével jött el az övéi közé, már másként alakult a történet. Nem lehetett kimondani a világ teremtésének őshimnuszát: „És látta Isten, hogy ez jó”. Miért nem? Mert a befogadás, az övéi közé jövetel nem teljesen valósult meg (János 1,11). A prológus az emberi adventről ezt írja: „az övéi nem fogadták be őt” (1,11). Ez a bűn, az elrontott advent, a meg nem valósult advent drámai valóságának a leleplező mondata és ténye: sui eum non receperunt – az övéi nem fogadták be.
Valóságos kozmikus dráma zajlott le akkor és ott, Betlehemben és azóta. Nem mindenki fogadta be őt, a bűn logikája szerint. S ez ismétlődik ma is. Nem fogadják be igazán azok, akik csak egy vásári, üzleti alkalmat látnak adventben.
Akik csak látvány-show-kal próbálnak a szemeknek ünnepet varázsolni. Nem fogadják be azok, akik a filozófia, a bölcselet útján gyártanak maguknak istenségeket, olyan gondolatokat, eszméket, amiket leginkább önmaguk imádnak saját eszmebálványként. És azok sem, akik a mesterséges intelligencia és a digitális eszközök lélektelen logikájával élnek a mai világban – virtuálisan. Hogy a háborúk, gyilkosságok, a félelemkeltés, a fóbiagyártás mesterfogásairól, a rettenet szörnyeinek tudatos ünneprombolásáról ne is szóljunk.
AKIK BEFOGADTÁK ŐT, HATALMAT ADOTT – A NAGY VISSZAHÓDÍTÓ ADVENT
Fekete ünnepre, ünneptelenségre szánta volna Isten a világot? Akkor minek küldte volna el az Ő szeretett Fiát ilyen pokoli sötétségbe? Elküldte, mert megszánta az emberiség méretű sötétséget, nem hagyta, hogy ünneptelen éjszaka, szürkeség, halál és reménytelenség ereszkedjék arra a teremtett világra, amelynek első őshimnusza ez volt: „És látta Isten, hogy ez jó” (1Móz 1).
Szánalomból, irgalomból a szeretet mélységeket is bejárni képes kitartásával indította el Fiát az adventi úton, felülről lefelé, szívétől a vak vezetők világába, a végtelenségből a 33 évnyi földi élet viszontagságos végességébe, a teljességből mindent a tökéletlenség alá rekesztő istenlázadás völgyébe. Mert az Atya tudta, hogy vissza kell hódítania lelke-keze alkotását, az embert a démoni, diabolikus világ fogságából. A jézusi advent: nagy szabadítás, amint neve jelenti, hatalmas, kozmikus hódító küzdelem, amit Isten angyalaival, Igéjével, Lelkével vív még ma is. Erről még Jézus adventje előtt szólt az ószövetségi próféta: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!” (Zakariás 4,6).
Fotó: Pixabay
Mindezért az advent-tervező mennyei Atya a földi tereken is megrendezte a méltó adventkészítés helyeit, módját, személyi feltételeit. Amikor „eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született… hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk” (Galata 4,4-5). Kiszabadításunkért. Még többért: hogy Isten fiaivá lehessünk, az Atya mindent megtett. Advent, karácsony végcélja az istenfiúság. A visszafogadás. Az Isten fiainak örök, elvehetetlen szabadsága. Hogy ne legyünk senkinek és semminek, embereknek, hatalmaknak, eszméknek, szenvedélyeknek, önmagunknak megalázott szolgái többé.
Milyen forgatókönyvet használt ezért? Azt, amiben helye volt Zakariás jeruzsálemi némaságának, mielőtt fia, Keresztelő János megszületik. Helye volt Erzsébet áldott állapotának, aki pedig koros volt. Mária szüzességének és Jézusnak tiszta, szűz méhben kihordásának. Dávid házának tiszta liliomot virágzó nőiségének. Meg annak a csoda szinkronitásnak, hogy mindez a várandós nőiség kölcsönösségében, egymást támogató állapotában készült az Atya tervének tökéletes megvalósításaként. Micsoda anyaságszinkronitás, hogy Isten főangyalát, Gábrielt a hatodik hónapban lévő Máriához, a názáreti szűzhöz küldi el, akinek elmondja: a meddő öregségben lévő Erzsébet is fiút szül, és a hatodik hónapban van (Luk 1,26; 1,36). Az Isten mennyei és földi adventi forgatókönyvének különös csodasorozata! Éltető és élethozó drága csodák ezek, igazi adventi meglepetések.
JÉZUS SÍR VAGY ÖRÜL ADVENTÜNKNEK? Ő ÜNNEPÜNK FELRANGOSÍTÓJA
Már csak ez a kérdés, a mennyei és a földi forgatókönyvek harmóniája, egyező tervszerűsége, egységes célja alapján: felismerjük-e a békességre, a személyes szív- és életbékességre vezető utat? (Lukács 19,41-44). Amikor Jézus meglátta Jeruzsálemet, megsiratta azt. Így szólt katasztrofális pusztulást jövendölő, s a római hatalom által végrehajtott kő-kövön nem maradó közeljövőjéről: „Nem ismerted fel meglátogatásodnak idejét”!
Advent tétje ugyanis nem a cukorkavarázslás, csokiízű megédesítése az elmúlásnak. Nem a digitális látványosság advent célja, hanem ennek felismerése: Immánuel – velünk az Isten, mindennek ellenére és mindenek között! Történjék bármi is, hegyek omolhatnak a tengerbe, megállhat a nap vagy a hold, nem lehet végzetünk az, ami végzetes!
Mert ha Isten velünk ezen az adventen, s életünk vagy a világ utolsó adventjén, kicsoda lehet ellenünk? (Róma 8,31)
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
