Szögezzük le mindjárt az elején: lényegében a világon semmit nem tudunk a pozsonyi késes támadásról azon a néhány morzsán kívül, amit innen-onnan felcsipegetett a sajtó – no meg főleg amit a Felvidék első számú oknyomozója ennek kapcsán világgá okádott. Elvégre nem lehet kihagyni egyetlen lehetőséget sem a gyűlölt ellenségbe, a mindenért IS felelős Maszövi-elnökbe való belerúgásra.
A két legfontosabb dolog azonban, amit biztosan tudunk, éspedig közvetlenül a sértett családját ismerő Őry Pétertől: a cselekmény indítéka a jó öreg magyargyűlölet. S a másik, ennél – számomra legalábbis – most sokkal fontosabb, hogy a család azt kéri mindenkitől, hagyják őket békén. Egyszerű a dolog, világhíres oknyomozónkon kívül mindenki érti: örülnek, hogy nem történt nagyobb tragédia, és szeretnének normálisan élni.
Nincs annál szánalmasabb, hogy ezek után újságírónk tesz egy kört és fest egy ocsmány képet: felcsapja a telefonkönyvet, s utánajár a „csallóközcsütörtöki KK”-nak, egészen arcátlanul azt állítva, hogy a Magyar Szövetség akarja az esetet politikai célokra felhasználni. Kérek egy hányózacskót…
Ha a Magyar Szövetség politikai célokra akarta volna használni a szomorú esetet, már meghirdette volna a maga demonstrációját Pozsonyba, nem hagyván e „magas labdát” progresszív, úgynevezett „civil” csoportok képviselőire. Persze megtehette volna és meg is tehetné, karöltve minden jóérzésű emberrel – köztük volt és hivatalban lévő miniszterrel, köztársasági elnökkel stb. – akik a korábbi támadások esetén egy pillanatig sem haboztak utcára vonulva tiltakozni a gyűlölet-bűncselekmény ellen. Apropó: ők most hol vannak?
Szó sincs róla, hogy magyar–szlovák viszonylatban rendben lennének a dolgok, és ezen nem változtat sem külügyi államtitkári, sem miniszteri, sem akármilyen szintű lelkendezés a kapcsolatok sosem látott magas szintjéről.
A felvidéki magyar éppen annyira kollektív bűnös ma is, mint 10, 20, 30… stb. évvel ezelőtt volt, és éppen annyira meg sem fordul a fejében egyetlen valamire való szlovák politikusnak sem, hogy a durván magyarellenes indíttatású állampolgársági törvényt összhangba hozzák legalább a saját alkotmányukkal, ha már a lelkiismerettel – annak hiányában – nincs mit kezdeni.
No és a másik oldalról nézve: bár soha nem volt még Magyarországnak olyan kormánya, amely akár ezredannyit tett volna a felvidéki magyarságért, mint a jelenlegi (sőt, az elmúlt évtizedek legnagyobb részében maga a felvidéki magyarság sem tett ennyit saját magáért),
az sajnos világos, mennyire látszódunk, ha nagyobb léptékre kapcsoljuk a térképet…
Az esély mindenesetre adott ahhoz, hogy a politikain túl a közösségek szintjén is normális, békés kapcsolatok alakuljanak ki – egyre többen látják be ugyanis azt a sorsközösséget és történelmi egymásrautaltságot, ami egyébként a tágabb hazánk, Európa „bennszülött” népeire is igaz. Ebben az irányban található ugyanis az, ami talán – ha még nem késő – megmenthetné Európát „furcsa halálától”.
Figyelemre méltó azonban, hogy ezt a minden normális, tisztességes ember által vágyott nyugalmat kik borítják fel szinte óraműpontossággal és precizitással:
a kétbites „intelligenciájú” ösztönlények, akiket nevezzünk egyszerűen magyargyűlölő sovinisztáknak, valamint az elmúlt évtizedekben sokszoros metamorfózison átesett pokolfajzatok, akik bármilyen bőrt is húznak fel, attól még messziről bűzlenek a Lenin-szagtól: a mi progresszív liberálisaink, akik magukon kívül senki mást nem szeretnek hallani.
Csak a módszerek térnek el (egyelőre): előbbiek fizikai létünkben fenyegetnek, utóbbiak a lelkünket is akarják hozzá. Felfordulást, gyűlölködést – azaz háborút akarnak viszont mindannyian: átvitt és szó szerinti értelmében is. Mert ez pusztít, ez rombol, ez megnyomorít – hazát, népet, nemzetet, családot, hitet, emberi kapcsolatokat. Mindent, ami számunkra érték.
Nem hiszem, hogy önmagában egy magyar párt parlamenti jelenléte megvédene bennünket bármelyik féltől érkező támadástól – ez eddig sem ment egyik formációnak sem, még az „aranykorban” sem, amikor tele volt velük a szlovák törvényhozás. Abban azonban még reménykedem, hogy egy közösségi sikerélmény visszaszerez valamennyit megtépázott önbecsülésünkből és ez egyszerre erősíti érdekérvényesítő képességünket és biztosít élhetetlen közeget a sértettségükbe belebetegedő örökös károgók, gáncsot vetők számára…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
