Kossuth Lajos, a magyar forradalom és szabadságharc vezéralakja
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc két helyen született meg, a pesti Pilvax kávéházban és a pozsonyi diétán. Előző egyik pillanatról a másikra váratlanul kipattant forradalmi szikra, amely a márciusi ifjak, Petőfi, Jókai, Vasvári és a többiek felbuzdulására lángba borította a korabeli Pest-Budát.
A másik egy hosszabb folyamat volt, amelynek során Pozsonyban az alsóházi rendek Kossuthtal az élükön már februárban elkezdték ostromolni a bécsi udvart olyan törvénytervezetekkel, amelyek több önrendelkezést biztosítanának a nemzetnek. Európa számos pontján megmozdultak a haladó erők, a nemzetközi körülmények kedvezőek voltak, és az ebből táplálkozó remény forrasztotta össze a nép fiait, Petőfiéket a nemzeti középosztállyal, Kossuthékkal, és csatlakoztak hozzájuk késedelem nélkül az arisztokráciát képviselő felsőházi rendek. Létrejött a nemzeti egység, minden siker forrása. Kossuth politikája két pilléren nyugodott: nemzeti egység és európai értékrend.
Kossuth a Broadwayn (Fotó: archívum)
Kossuth Lajos, a XIX. század egyik legnagyobb magyar politikusa azonnal felismerte, hogy csak a teljes nemzeti egység biztosításával lehet eredményesen fellépni a Habsburg-uralkodóházzal szemben az ország függetlenségének kivívásáért, a nemzeti önrendelkezés biztosításáért. De a szabadságharc vezéralakja azzal is tisztában volt, hogy az európai folyamatok összefüggésben, kölcsönhatásban vannak egymással, ezért csak olyan programmal lehet eredményes, amely összhangban van a haladó európai folyamatokkal.
Márpedig a forradalom társadalmi felemelkedést célzó követelései összhangban voltak a kialakult nyugat-európai gyakorlattal és a legújabb elvárásokkal. A nemzeti egységen és az európai értékrenden alapuló kossuthi politika vitte győzelemre a magyar forradalmat és szabadságharcot, melyet csak a kontinens két katonai nagyhatalma tudott együttes erővel leverni. Kossuth Lajos ezt követően Európában és Észak-Amerikában a szabadság és társadalmi haladás szimbóluma lett.
1849 augusztusában, közel másfél esztendős hősi küzdelem után a brutális osztrák és orosz túlerő leverte a magyar szabadságharcot. Augusztus 10-én az aradi várban ült össze utoljára a szabadságharc kimenekített kormánya. Másnap, a temesvári vereség hírére, a véglegesnek látszó vereség láttán, Kossuth Lajos, Magyarország kormányzó-elnöke úgy döntött, külföldön folytatja a harcot hazája szabadságának visszaszerzéséért. Még aznap átadta a hatalmat Görgei Artúr tábornoknak, kinevezte teljhatalmú vezérnek, és Aradról Damjanich János tábornok hintóján elindult Lugos felé.
Menekülés a Duna mentén: Orsovától Vidinig
Kossuth 1849. augusztus 17-én Orsovánál átlépte a török határt. Mögötte a bukott szabadságharc romjai, előtte a bizonytalan ismeretlen. Nem egyedül érkezett: több ezer honvéd és politikus követte őt az Oszmán Birodalom területére, többek között Perczel Mór és Perczel Miklós tábornokok, Mészáros Lázár hadügyminiszter, Batthyány Kázmér külügyminiszter. Abban bíztak, hogy a szultán védelmet nyújt nekik.
Helyzetük azonnal nemzetközi diplomáciai válságot robbantott ki. Ausztria és Oroszország ultimátumban követelte a menekültek kiadatását, hivatkozva korábbi szerződéseikre. I. Abdül Medzsid szultánnak választania kellett a politikai nyomás és az emberi becsület között. Végül – a brit és francia nagykövetek bátorítására – megtagadta a kiadatást. A keleti vendégjog hagyományára is hivatkozva ellenállt a zsarolásnak, azt üzente, a hozzá menekülteket nem adja ki, még trónja árán sem.
Kossuthot és társait kezdetben Vidinben, majd a mai Bulgária területén fekvő Sumlában szállásolták el. Ide érkezett meg végül Kossuth felesége és gyermekei is, egy hosszabb procedúra és brit közbenjárás eredményeként. Biztonságban voltak ugyan az osztrák megtorlástól, ám a körülmények súlyosaknak bizonyultak: kolera tizedelte a menekülttábort, és a bizonytalanság felőrölte az idegeket. Kossuthot azonban a körülmények nem törték meg. Leveleket, emlékiratokat írt, kapcsolatait szervezte, és a lehetőségekhez képest politikusként viselkedett. Ugyanakkor itt szembesült először az emigráció belső viszályaival is – sokan őt okolták a vereségért.
Kossuth szobor a Capitoliumban (Fotó: archívum)
A „magyar padisah” Kütahyában
1850 tavaszán a török hatóságok az anatóliai Kütahya városába internálták Kossuthot, távol az osztrák határtól. Ez az időszak – bár valójában fogság volt – a szellemi felkészülés és a diplomáciai újratervezés korszakává vált számára.
Egy kétszintes lovassági laktanyában élt, viszonylagos kényelemben, legszűkebb híveivel. A török állam rendszeres zsoldot utalt nekik. Kossuth belülről égett a tehetetlenség láttán, de ahelyett, hogy összeomlott volna, intenzív szellemi munkába vetette magát. Önszorgalomból megtanult törökül, saját kezűleg összeállított egy török–magyar szótárt és nyelvtant, és dolgozott politikai elképzelésein is.
A helyiek lenyűgöző tisztelettel tekintettek rá: a város utcáin és bazárjaiban a nép „magyar padisah”-nak hívta. Kütahyában fogalmazta meg azokat az elveket is, amelyek a nemzeti függetlenségen túl a nemzetiségekkel való megbékélést és egy korszerű alkotmányt irányoztak elő. Kossuth Törökországban ismerte fel, amit a szabadságharc idején elmulasztottak.
Az életveszély azonban állandó volt. Osztrák ügynökök figyelték minden lépését, és ételmérgezés gyanúja is felmerült több ízben. A külvilágtól elzárva, szigorú őrizet alatt telt az idő – miközben Kossuth levelezése révén próbálta életben tartani a „magyar ügyet” a nyugati közvéleményben.
Az Egyesült Államok megnyitja az ajtót a nagyvilág felé
A fordulat 1851-ben következett be, amikor az Egyesült Államok kongresszusa, a közvélemény erős nyomására, legmagasabb protokoll szerint „a nemzet vendégeként” hívta meg Kossuthot Amerikába. Ez önmagában is óriási elismerés volt, de a gesztus mögött komoly politikai tartalom állt: az Újvilág demonstrálni akarta, hogy az európai szabadságküzdelmek nem hagyják közömbösen.
Az amerikai kormányzat a USS Mississippi nevű hadihajót küldte a Dardanellákhoz a magyar szabadság hőséért. A szultán, aki szabadulni akart a kínos diplomáciai tehertől, engedélyezte az utazást. 1851. szeptember 10-én Kossuth Lajos elhagyta Kütahyát – lezárva ezzel a közel kétéves, megalázó, mégis termékeny törökországi emigrációját.
Az út nem volt teljesen zökkenőmentes: Kossuth Gibraltárnál vitába keveredett a kapitánnyal, mivel meg akart állni Angliában, hogy találkozzon az európai emigrációval. A Mississippi parancsnoka ebbe nem egyezett bele, ezért magyar utasa kíséretével a spanyol partoknál elhagyta a hajót, és a Madrid nevű gőzössel Angliába utazott. Október 23-án partra szállt a Brit-szigeteken. Angliában egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Kossuth nem szimpla menekült, hanem európai formátumú politikus.
A brit közönség lelkesen fogadta: tömeggyűléseken, banketteken és parlamenti lobbicéllal szervezett estélyeken szólalt fel. Az angliai tartózkodás egyfajta főpróba is volt az Amerikában rá váró szerepre: megtapasztalhatta, hogyan lehet az angolszász politikai kultúrában hatékonyan megszólítani a közvéleményt. Kossuth szónoki tehetsége rendkívüli volt: tökéletesen gördülő, szenvedélyes angol nyelvű beszédei egyenrangúnak mutatták a legkiválóbb brit szónokok teljesítményével. Miután Londonban egyeztetett az olaszok nagy szabadsághősével, a köztársaságpárti Giuseppe Mazzinival az európai forradalmi mozgalmak összehangolásáról, novemberben a Humboldt gőzőssel Amerika felé vette az irányt.
Kossuth-kalap (Fotó: archívum)
Diadalút New Yorktól Washingtonig
Amikor 1851. december 4-én a Humboldt befutott New York kikötőjébe, az Egyesült Államokat korábban sosem látott rajongási hullám öntötte el. A fogadtatás fejedelmi volt: 31 ágyúlövés köszöntötte (az akkori tagállamok száma szerint), a Broadwayn százezres tömeg sorakozott fel. A hatóságok ünnepélyes felvonulásokat rendeztek, és a sajtó hetekre teljesen megfeledkezett minden más hírről. Valóságos „Kossuth-láz” ütött ki az Újvilágban. Az amerikaiak számára Kossuth a szabadság megtestesítője volt – az „európai Washington”.
Kossuth hihetetlen munkabírással vetette bele magát a körútba. Tizenhét nap alatt harmincnégy beszédet tartott New Yorkban, mindezt választékos angolsággal, amelyet Kütahyában csiszolt tökélyre Shakespeare műveinek olvasásával. Hatása a mindennapi életre is kiterjedt: a „Kossuth-kalap” és a magyaros mente divattá vált, a boltokban megjelentek a Kossuth-kalapok mellett a Kossuth-csizmák és a legkülönfélébb Kossuth-feliratú emléktárgyak. A vendéglőkben „Kossuth-szeletet” kínáltak, utcákat, tereket, gyermekeket kereszteltek el róla.
Ezután Washingtonba utazott, ahol a legmagasabb állami vezetők fogadták. Találkozott többek között Millard Fillmore elnökkel a Fehér Házban, és kezet rázott egy springfieldi fiatal politikussal, Abraham Lincolnnal, aki a „szabadság bajnokaként” üdvözölte.
Politikai célok és a valóság falai
A látogatás azonban nemcsak dicsőségtúra volt, hanem komoly politikai és pénzügyi misszió is. Kossuthnak három konkrét célja volt: pénzt gyűjteni egy újabb magyarországi felkelés finanszírozásához, elérni, hogy az USA politikai nyomást gyakoroljon az európai nagyhatalmakra – különösen Oroszországra –, és kivívni a független Magyarország diplomáciai elismerését. Anyagi alapot akart teremteni egy esetleges újabb szabadságharchoz, és ehhez az amerikaiak lelkesedését akarta készpénzzé tenni. Ennek érdekében a delegáció különleges kölcsönjegyeket bocsátott ki – az utókor ezeket Kossuth-dollárnak nevezi –, amelyeket egy és száz dollár közötti összegekben lehetett megvásárolni. Ezek a díszes papírok egyszerre voltak adományozási eszközök és egy leendő szabad Magyarország szimbolikus papírpénzei.
A nép rajongott érte, a politika azonban hűvösebbnek bizonyult. 1851 decemberének legvégén személyes kihallgatáson fogadta Millard Fillmore elnök a Fehér Házban. A találkozó baráti hangnemben zajlott, de az elnök egyértelműen a be nem avatkozás elvét hangsúlyozta: Amerika nem tervez beavatkozást európai ügyekbe. Ez keserű pillanat volt Kossuthnak, de a kudarc mélyéből is méltósággal emelkedett fel.
Közben az amerikai belpolitika sűrűjébe is belebonyolódott: délen hűvösen fogadták, mert tartottak tőle, hogy a szabadság eszméi a rabszolgaság eltörlését sürgetik majd, míg az északi abolicionisták (a fekete rabszolgák felszabadításáért küzdő mozgalom tagjai) azért bírálták, mert nem mert nyíltan állást foglalni a rabszolga-felszabadítás mellett. A katolikus egyház szintén ellenségesen tekintett rá, mivel a pápaság ellen küzdő olasz forradalmárok szövetségesét látták benne. (Ami igaz volt.)
Különleges megtiszteltetésben részesült a törvényhozásban is: a Kongresszus meghívta, hogy mondjon ünnepi beszédet a képviselők és szenátorok előtt. Ez rendkívüli esemény volt: La Fayette márki évtizedekkel korábbi látogatása óta ő volt az első külföldi politikus, akinek ilyen megtiszteltetés jutott. Befolyásos szenátorokkal is tárgyalt, köztük Lewis Cass-szal, aki nyíltan szimpatizált a magyar üggyel, de érdemi fegyveres ígéretet ő sem tudott tenni.
A keleti parti nagyvárosok után Kossuth a középső és nyugati régiókba is ellátogatott. Philadelphiában, Cincinnátiban, Pittsburghben, Saint Louisban és más városokban tartott emlékezetes gyűléseket, fél év alatt több száz nyilvános beszédet mondva. Illinoisban, Springfield városában egy kevéssé ismert helyi ügyvéddel és politikussal is találkozott, akit Abraham Lincolnnak hívtak.
Lincoln azonnal felismerte, hogy milyen formátumú emberrel áll szemben, és egy nyilatkozatában az európai szabadság legméltóbb bajnokának nevezte a magyar vendéget. Ez a találkozó szimbolikusan is sokat jelent: két különböző kor két meghatározó alakja – az egyik már a bukás után, a másik még a felemelkedés előtt – osztozott a szabadság eszméjének hitében. Lincolnra olyan nagy hatással volt Kossuth, hogy tizenegy évvel későbbi híres gettysburgi beszédének alapgondolatát a magyar szabadsághős 1852. február 6-án az Ohiói Törvényhozó Testület előtt tartott beszédéből merítette. A nevezetes gondolat a washingtoni Lincoln emlékmű falát díszíti: „… a nép kormányzata, a nép által és nép érdekében létrejött …”
Kossuth-szobor New Yorkban (Fotó: archívum)
Az amerikai körút mérlege
Kossuth hét hónapot töltött az Újvilágban, végigjárta a keleti partot, a Közép-Nyugatot és a Délt. Az összegyűjtött mintegy 100 000 dollár jelentős összeg volt – a remélt politikai áttörés azonban elmaradt. Az USA kormánya nem tett ígéretet katonai segítségre, és nem ismerte el hivatalosan a magyar emigráns kormányt.
Amikor 1852 júliusában álnéven és csendben elhagyta Amerikát, Kossuth csalódott volt. Utólag mégis tisztán látható, hogy látogatása tartós nyomot hagyott. Ő tette fel Magyarországot az amerikai politika térképére, és olyan erkölcsi tőkét halmozott fel, amely évtizedekkel később, az első világháború utáni rendezéseknél is hivatkozási alap lett. Nem ágyúkat vitt haza – de elvitte a magyar szabadság hírét oda, ahol addig azt sem tudták, hol fekszik a Kárpát-medence. Az Újvilágban a magyar ügy tartósan bekerült a politikai közbeszédbe, és később a kivándorló magyarok generációi büszkén hivatkoztak arra, hogy Kossuth „megszentelte Amerikát”.
Ma szobrok őrzik emlékét az amerikai Capitoliumban, New Yorkban és számos nagyvárosban. Emlékeztetve minket arra, hogy a szabadság valóban egyetemes nyelv – és Kossuth Lajos mindenkinél jobban tudta azt megszólaltatni.
Csóti György/Felvidék.ma
