Nemrégiben a bankom levélben figyelmeztetett: vigyázni kell, mert a bűnözők ismét új módszerekkel igyekeznek hozzáférni az emberek bankbetéteihez. Nyomatékosan megkértek, hogy semmi esetre se közöljem a bankszámlaszámomat senkivel telefonon, hiszen az ilyen hivatalos ügyeket sosem így intézik.
Nem kellett sokat várnom a valóságra: tegnap egy különös, külföldi telefonszámról hívtak. Egyszer vagy kétszer csengett, majd le is tették. A szám a következő volt: +882 32 2000 216. Nem hívtam vissza, inkább utánanéztem az interneten. Pillanatok alatt kiderült, hogy a +882-es előhívószám nem új keletű, már 2008-ban felbukkant a sajtóban. Ez a kód nem tartozik egyetlen országhoz sem: globális műholdas szolgáltatókhoz és multinacionális kommunikációs cégekhez kapcsolódik, amelyek többnyire Afrikában vagy Ázsiában székelnek.
A csalók előszeretettel hívogatnak erről a számról szlovákiai és csehországi mobilokat, hogy magas díjas visszahívást provokáljanak ki. A szakértők óva intenek ettől, mivel a visszahívás tetemes költségekkel – legalább három eurós percdíjjal, de akár ennek többszörösével is – járhat.
Amikor még csak unalomból csörgött: telefonbetyárok régen
A telefonbetyárkodásnak persze hosszú hagyományai vannak, ám régen nem a pénz, hanem a csínytevés motiválta az elkövetőket.
A második világháború alatt a kassai diákok éjszakai légó-ügyeletet tartottak a Csáky–Dessewffy-palota pincéjében. Mivel jobb dolguk nem akad, unalmukban játszani kezdtek. A pincéből pont ráláttak a nem messze várakozó fiákerekre és a premontrei rendházra. Felhívták a fiákereseket, és komoly hangon bemondták, hogy a rendház egyik tanára sürgősen igénybe szeretné venni a szolgáltatásukat. A gyanútlan fiákeres letette a telefont, átkocsikázott a rendház elé, becsengetett, mire a portás felébresztette a tanarat. Amikor kiderült, hogy tévedésről van szó, a kocsis bosszúsan visszatért a helyére. A diákok egy darabig remekül szórakoztak ezen.
Egy idő után azonban ez unalmassá vált, így az egyik éjszaka az egyik diák egyenesen magát a tanárt hívta fel, és „válogatott” szavak kíséretében mindenféle cifraságot vágott a fejéhez. Másnap azonnal vizsgálat indult, és pikk-pakk kiderült, ki volt a ludas, hiszen csak az ügyeletes diákok fértek hozzá a készülékhez. A fiút a kicsapás fenyegette, ám a tanár végül megmentette. Csupán annyit kérdezett tőle a bizottság előtt: „Fiam, tulajdonképpen milyen nyelven beszéltél? Mert egyetlen szót sem értettem belőle!”
Hollók Nagypénteken és a vonal hossza
Gábor és Mónika valamikor a 60-as évek végén a budapesti telefonkönyvet hívták segítségül. Nagypénteken beültek egy telefonfülkébe, és zsinórban tárcsázták a „Holló” vezetéknevű előfizetőket. Megkérdezték tőlük, megmosták-e már a gyermekeiket – a népi hagyomány szerint ugyanis a holló Nagypénteken mossa a fiát. Különböző reakciókat kaptak: volt, aki teljesen értetlenkedett, és volt, aki azonnal nyomdafestéket nem tűrő módon káromkodott. Ők ketten majd megpukkadtak a nevetéstől. Jómagam ezt persze nem tartottam elfogadhatónak, hiszen egyáltalán nem illendő dolog ezen a szent napon tréfálkozni.
Ugyanezek a barátaim azzal is szórakoztak, hogy hivatalos hangon felhívtak idegeneket, és megkérték őket, mérjék meg a telefonzsinór hosszát. Amikor az illető gyanútlanul megtette és bemondta az eredményt, csak annyit feleltek: „Elég hosszú ahhoz, hogy felakassza magát.”
Egy időben az a morbid tréfa is járta, hogy beleszóltak a telefonba: „Meghalsz!” Ha engem hívtak volna fel ezzel, biztosan csak annyit válaszolok: „Tudom, de te is!”
Laci barátomat szintén zaklatta valaki mindenféle trágársággal. Ő azonban zseniális cselt eszelt ki: süketnek tettette magát. Valami olyasmit mondott a kagylóba: „Nagyon kedves, amit mond, de valami gond van a vonallal, egy szót sem értek.” Mivel Laci kitartóan értetlenkedett, a hívó fél annyira ideges lett, hogy végül ordítva lecsapta a kagylót: „Ez süket!…” – majd egy népszerű testrész emlegetésével búcsúzott. Laci ezzel végleg megszabadult a zaklatótól.
Mi a különbség az idegesség és a stressz között?
Ezek a régi csibészségek persze mai szemmel nézve bárgyú szórakozások voltak. Zárjuk le ezt a nosztalgikus blokkot egy klasszikus viccel:
A tanító néni magyarázza a gyerekeknek, mi a stressz. Hogy szemléltesse, felszólítja az osztályt, mondjanak egy kitalált telefonszámot. A tanító néni felhívja a számot: – Kérem Pistikét a telefonhoz! – Itt semmiféle Pistike nem lakik! – hangzik a válasz. – Látjátok gyerekek, ennek az embernek most megemeltük a vérnyomását. – mondja a tanárnő. Majd kisvártatva ismét felhívja ugyanazt a számot, és megismétli a kérdést. A válasz most már érezhetően ingerült. – Látjátok gyerekek, most már ideges az illető, de ez még mindig nem a stressz. Néhány perc múlva harmadszor is tárcsáz, és bemondja az iménti szöveget. A felhívott fél ekkor már magából kikelve, torkaszakadtából ordít a kagylóba. – Na, gyerekek, ez a stressz! Erre Móricka jelentkezik: – Tanító néni, én megmutatom, milyen az igazi stressz! Elkéri a telefont, tárcsázza a számot, majd beleszól: – Itt Pistike. Nem keresett engem véletlenül valaki?
A telefonos megtévesztésnek egyébként politikai formája is létezett. 1968-ban, amikor a szovjet hadsereg megszállta Csehszlovákiát, a prágaiak azzal fricskázták a megszállókat, hogy egy-egy darab szénbrikettet tartottak a fülükhöz az utcán, és úgy tettek, mintha telefonálnának. A gyanakvó szovjet katonák pedig halálos komolysággal kobozták el tőlük a szenet. Ma is, ha az utcán szembejön velem valaki, aki látszólag a semmibe beszél (a fülhallgatója miatt), óhatatlanul a prágai brikettek jutnak az eszembe…
A modern kor sötét oldala: amikor a pénzre utaznak
Ma már sajnos nyoma sincs a régi diákcsínyeknek; a hívásokat kizárólag a pénzszerzés és a csalás motiválja.
Évekkel ezelőtt én magam is kaptam gyanús hívásokat ismeretlen számokról. Mint később kiderítettem, Afrikából tárcsáztak, és erős akcentussal beszéltek francia vagy angol nyelven (leginkább úgy tűnt, mintha tősgyökeres afrikai beszélők próbálkoznának ezeken a nyelveken). Belehallgattam, majd gyorsan le is tettem, nehogy kellemetlen meglepetés érjen a telefonszámla érkezésekor.
Egy időben a hamis ismerkedési oldalak is elszaporodtak. Az ember felhívott egy megadott számot, ahol egy női hang jelentkezett. A hölgynek esze ágában sem volt ismerkedni: a feladata kizárólag az volt, hogy minél hosszabbra nyújtsa a beszélgetést, növelve a percdíjakat. Ha a hívó nem volt észnél, méregdrága árat fizetett a nagy semmiért. Ez a módszer mára talán már lecsengett, mostanában legalábbis nem hallani ilyen típusú szélhámosságról.
Aztán ott vannak a munkaközvetítős csalások. Évekkel ezelőtt felhívtam egy hirdetést, amely munkát ajánlott. Bejelentkeztem, hogy szívesen vállalnék fordítási feladatokat. Úgy kalkuláltam, hogy ha közvetítenek nekem egy munkát, én elvégzem, ők kifizetnek, a közvetítői díjat pedig egyszerűen levonják a jussomból. Ehelyett azonban – anélkül, hogy bármilyen munkát adtak volna – több száz euró azonnali befizetését követelték tőlem. Ezt kerek perec megtagadtam, mire fenyegetőzni kezdtek, hogy beperelnek. Felhívtam egy vállalkozó barátomat, aki azt tanácsolta: mivel nem írtam alá semmilyen szerződést, egyszerűen hagyjam figyelmen kívül őket. Megfogadtam a tanácsát, és néhány hét múlva elmaradtak a hívások.
A legutóbbi, hosszabb ideig tartó roham során több különböző számról is azzal győzködtek, hogy korábban számlát nyitottam náluk, és most egy nagyobb összeget akarnak átutalni nekem. Hiába közöltem velük határozottan, hogy én ilyesmiről nem tudok, nem tágítottak. A telefonszámokat mind felírtam. Különösen gyanús volt, hogy bár csehül beszéltek, rendkívül erős (vélhetően orosz vagy ukrán) akcentusuk volt. Egy álló napig próbálkoztak, majd feladták. Nyilvánvalóan a bankszámlaszámomat szerették volna megkaparintani, hogy utána kiüríthessék a számlámat.
Most pedig itt van ez a legújabb, rejtélyes, műholdas csörgetés.
Hát, csak azért jegyeztem le ezeket a személyes tapasztalatokat, hogy óvatosságra intsek mindenkit. Kezeljék kellő bizalmatlansággal az ismeretlen hívásokat, nehogy pórul járjanak!
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
