Örömmel olvastam Beke Beáta cikksorozatát (ITT és ITT), melyben a szerző megoldásokat és lehetőségeket keres a vidéken, aprótelepüléseinken élő magyarság problémáinak részleges megoldására. Fontos az olyan próbálkozás, gondolkodás, amely nemcsak bírál és ostoroz, kesereg és dramatizál, hanem megpróbál egyebeket is felvázolni.
Az egyes régiókban élő magyarok sajnos gyakran önmaguk megsemmisülését készítik elő azáltal, hogy pillanatnyi kényszerhelyzetbe kerülve, olcsó pénzért eladják maguk alól a földet, sőt további ingatlanjaikat, a kisebb-nagyobb portákat, őseik hajlékát is. Miért veszélyes ez? Mert az eladott földet a spekulánsok később a vételár többszöröséért fogják értékesíteni. Az egykori tulajdonosok pedig jogilag kizárják magukat annak lehetőségéből is, hogy később, ha netán sorsuk másképp alakul, visszatérhessenek bölcsőhelyükre.
A föld, a porta, a ház, a faluközösség mindig is védőernyőt jelentett az adott helyen lakó tulajdonosok-birtokosok számára. A pénz viszont elfogy, s csak az ingatlant tudjuk újjáteremteni.
Beke Beáta is azzal indítja gondolatait, hogy az évszázadok során megszerzett vagyont, a földet nem szabad magunk alól eladni. Igaz, az utóbbi években sok minden átalakult tájainkon, más körülmények közé került a falusi ember is, mígnem kiszolgáltatottá, bizonytalan egzisztenciájúvá vált. Munkahelye elveszett, jövedelme a minimálisra csökkent, egyebekhez folyamodni pedig nemigen tud. Jövedelmének kiegészítésére sem talál lehetőséget. Marad hát az elköltözés, az elvándorlás, esetleg az ingázás.
Az említett írás a háztáji gazdálkodás lehetőségeivel is foglalkozik. Jó, hogy pozitív példát mutat be. Amikor a fiatalok nem tehetetlenkednek, nem csak várnak mások segítségére, hanem önmaguk próbálják kézbe venni sorsukat, kiegészíteni megélhetésüket. Persze ez sem könnyű, s nem sikerül mindenkinek. Mert nálunk nem tökéletes, nem eléggé átgondolt a háztáji gazdálkodásokat, családi vállalkozásokat, farmergazdálkodásokat támogató program. Nincs megfelelő stratégiánk az ilyen kitörések felkarolására. Pedig sok mindent meg tudnának oldani az egykor sikeres gazdálkodást produkáló, részbeni önellátást megoldó magyar gazdák, parasztemberek leszármazottai is. Csak segíteni, bátorítani kellene őket. No meg sok-sok ötlettel ellátni azt, aki igényt tart erre. Akkor nem kellene, hogy falvainkat fagyasztóautókkal messzi földről jött idegenek lássák el zöldséggel, hússal, tejjel, tejtermékekkel és egyéb kétes eredetű árukkal. Mert eme termékek minősége korántsem tudna vetekedni a helyben tisztességesen megtermelt áruéval.
Ha körülnézünk falvainkban, szomorú képek tárulnak elénk. A domboldalakat, szőlőhegyeket felveri a gyom, a kisebb erdőket kiirtják, a termőföldeket parlagon hagyják. S aki még termelne, annak földjét meg tönkreteszik a vadak, sok helyen már a kertekben is vaddisznók, őzek, szarvasok garázdálkodnak. Nincs olyan következetesen betartott törvényünk, amely védelmet biztosítana a még gazdálkodni akaró embernek. Földjét elmossák a gyakori lezúduló vizek, mert a hegyoldalakról korlátlan mennyiségben kitermelték és eladták a fát az új tulajdonosok. S tehetetlenek, mert a megtermett gyümölcsöt, zöldséget ellopják a határban kószáló idegenek. A vadásztársaságok sem tudnak mit kezdeni az egyre jobban elszaporodó, falvakat is ellepő vadállománnyal. Mert nincsenek jól kiépített piac- és vásárhelyeink. Mert a gazdálkodónak harcolnia kell azért, hogy nagyobb tételben eladott portékájáért a pénzét megkapja.
Mindezek után csak azt mondhatom: tovább kell gondolkodnunk, új stratégiákat kidolgoznunk minél előbb, hogy legalább azokat segítsük, akik akarnak még tenni önmagukért és közösségükért.
